Új Tükör, 1981. július-szeptember (18. évfolyam, 27-39. szám)

1981-08-02 / 31. szám

■ Vajda Péter (1808—1846) je­lentős írója és hírlapírója volt a reformkornak, rövid életének utolsó éveiben a szarvasi — később róla elnevezett — gimnázium ta­nára és igazgatója. A gyermekko­ri nyomorúság és jobbágycsalád­jának jogtalansága lelkét fogé­konnyá tették a demokratikus eszmék iránt — olvassuk róla egy régi lexikonban. Tőle származik az a mondás, mely a szarvasi Ó- temetőben levő sírkövén is olvas­ható: „Az igazság szava áthatóbb a mennydörgésnél s az igaztalan­­ság villámot hord kebelében.” Petőfi Sándor — Vajda Péter halálára címmel — szép verset írt az emlékére, hogy a nemzeti hálátlanság ne takarja a feledés homályába Vajda nevét és alak­ját. Oh e hazában olyan sok jeles ! Sírján ingatja vándor fuvalom / A feledésnek tüskebokrait! Vajda Péter igazi közösségi ember volt, aki — Petőfi szavai szerint — „a hazát szívében hordozá”. Ezért: Emlékezést, emlékezést neki! S ha sírhalmához mentek, ejtsetek Reá egy könnyet, mert megérdemel Egy könnyet az, ki annyit szántott föl Meleg lelkének hő­sugárival! Petőfi Vajdában a függetlenség bajnok férfiét, a függetlenség hő­sét s így saját lelkének rokonát siratta : Ki e hajlongó, görnyedő időkben Meg nem tanúló térdet hajtani, Ki sokkal inkább hajta le fejét a Szabad szegénység kőszikláira, Semmint a függés bársony pamlagára. Az 1848—49. évi szabadságharc utolsó heteiben Petőfi egy napot töltött Szarvason. 1849. július 4- én délutántól július 5-én délutá­nig. Menekült nemcsak a Pestet újra megközelítő osztrákok elől, hanem saját csalódásai és kelle­metlenségei miatt is. Biztonságba akarta helyezni családját, s falu­si csendben kívánt eltölteni pár hetet, mintha érezte volna, hogy végzete hamarosan beteljesedik. Mezőberénybe igyekezett, régi is­kolatársa, Orlai Petrich Soma (1822—1880) festőművész ottho­nába. Kecskemét—Szolnok— Öcsöd—Békésszentandrás— Szarvas volt az útiránya Mezőbe­­rény felé. Forró júliusi nap perzselte az Alföldet. Az országutakon por­felhő szállt, melyet a vágtában rohanó lovas kocsik, hadi futá­rok, hírhozó nemzetőrök vertek fel, hiszen akkor még köves út nem volt. Vitték, és hozták a hí­reket, postát, parancsot. Ezen az úton jött egy ekhós kocsi két szürke lóval, s benne ült a Petőfi család. Késő délután érkeztek Szarvasra. Velük egy időben jött egy futár is. Az utcán nagy volt a forgalom, sokan várták a harctéri híreket, átnézték a tovasiető fu­tárokat, akik Békéscsabára, Gyu­lára, Szentesre tartottak. Ebben az izgalommal telített órában a poros ekhós kocsival senki sem törődött. Nem is sej­tették, hogy kik ülnek benne. Utasa, egy sovány, tüzes szemű ifjú ember a vendégfogadót ke­reste. Rövid szemlélődés után, egy kis útbaigazítással, a Fő ut­cán (a mai­­Szabadság úton) meg is találták a Bárány vendégfoga­dót. (Az egykori épület helyén ma a városi egészségház áll.) Fáradtak voltak az utasok, nagy utat tettek meg. Vacsora után a fiatalasszony hamar lepi­hent. A dajka a kisgyermekkel foglalkozott. Petőfi kijött a tor­nácra, s az öreg fogadóssal be­szélgetett a nehéz és szomorú időkről. Győr elvesztéséről esett szó köztük, arról, hogy a Dunán­túl nagy része ismét az osztráko­ké. „Szörnyű időket élünk!” — hajtogatta a messziről érkezett vendég. A fogadós előhozta a ven­dégkönyvet, hogy szíveskedjék a nevét beírni. Nagy volt a megle­petése, mikor a lámpa világa mel­lett olvasni kezdte a vendég ne­vét. Újra olvasta, majd betűzte: Pe­tő­fi Sándor, neje Szendrey Júlia és fia Zoltán, valamint a kisfiú szoptatós dajkája. Alig akart hinni a szemének. Petőfi megkérte az öreg foga­dóst, hogy értesítse az érkezésé­ről Jancsovics István evangélikus lelkészt, ő, vagyis Petőfi, már ré­gebbről ismerte Jancsovics Ist­vánt. Mezőberényben találkozott vele Orlaiéknál. A költő a lel­kész kalauzolását kérte, mert meg akarta látogatni Vajda Péter sír­ját az Ótemetőben. Este lett, mire a fogadós a ven­dégkönyvvel együtt elindult a Jancsovics-parókia felé, a Selyem utcába (a mai Vajda Péter utcá­ba), a Tessedik Sámuel építette Ótemplomhoz. A parókia kert­jében nagy társaság ült. Roko­nok, jó barátok, szomszédok hall­gatták Kollár János ügyvéd, hadi­­tudósító főhadnagy beszámolóját, aki híreket hozott Szolnokról, ahol már nagyon szorongatott volt a honvédsereg helyzete. Eb­be a társaságba érkezett az öreg fogadós Petőfi Sándor kérésével. Másnap kora reggel Petőfi Jan­csovics István és Placskó István lelkészekkel fölkereste Vajda Pé­ter sírját. Visszaemlékezett Vajda sajátos hangulatú verseire. Elis­mételte Vajda Péter halálára cím­mel 1846 februárjában írt költe­ményének sorait: Oh, természet, viseld gondját e sírnak, / Mely­nek lakója leghívebb fiad ... A temetőből visszaindultában Petőfi többször visszanézett a sír­ra, melyben a függetlenség korán meghalt hőse nyugszik. A temetői séta után a parókiá­ra tértek be, ahol már Kollár Já­nos ügyvéd, dr. Télessy József or­vos, Mojsisovich Sámuel főbíró, Doleschal Sándor polgármester, Bakay Dániel földbirtokos és Ballagi Mór gimnáziumi tanár vártak rájuk. A parókián meg­vendégelték Petőfit és a társasá­got, s elbeszélgettek a rosszra for­dult hadihelyzetről. Délre Petőfi visszatért család­jához a Bárány fogadóba. Ebéd utánra tervezték a továbbindu­­lást. Előző nap estétől híre járt a városban, hogy Petőfi és családja Szarvason van. Sokan eljöttek a fogadó elé, hogy láthassák a köl­tőt, legtöbben a gimnázium ta­nulói közül. Az ifjúság nevében a gimnázium irodalom szakos taná­ra, Pecz Gyula, meleg szavakkal köszöntötte a már útra készülő kedves vendégeket. Körülvették kocsijukat, megéljenezték Petőfit, s elkísérték őket a Mezőberénybe vezető út kiágazásáig. A poros úton sokáig integettek a kocsi után. KOVÁCS JÁNOSNÉ— PÁSZTOR EMIL A fenti emlékezés azokon a visszaemlékezéseken alapul, ame­lyeket Kováss Jánosné Placskó Márta nyugdíjas tanítónő hallott gyermekkorában. Kovássné nagy­apja, id. Placskó István ott volt Petőfivel Vajda Péter sírjánál; édesapja, ifj. Placskó István egy­kori szarvasi evangélikus lelkész híven őrizte és hagyományozta tovább Petőfi szarvasi napjainak emlékeit. Ezekről Kovássné gyer­mekkorában id. Kollár János szarvasi ügyvéd és Benka Gyula, a szarvasi gimnázium egykori igazgatója is sokat beszélt házuk­nál. „Tárgyi emlékem is van — írja Kovács Jánosné —, mely Pe­tőfi emlékét őrzi. Tulajdonomban van egy kék színű fajansz, vilá­gos mintájú tányér, melyről Pe­tőfi érkezett Szarvason való tar­tózkodásakor, Jancsovics István­nál. Tulajdonomban van egy sza­­loniasztalka is, melyen Petőfi a Szörnyű idő . .. című, utolsóként fennmaradt versét írta Mezőbe­rényben, Orlaiéknál. Családunk ezeket a tárgyakat mindig nagy becsben tartotta.” A Kovássné Placskó Márta által megőrzött emléktárgyakról tavaly cikket közöltem a Magyar Nemzetben, A szabadságharc emlékei egy bu­dapesti lakásban címmel (1980. január 24.). p II HEGEDŰS GÉZA Hangos némaság A hallgatás csak akkor hallgatás, ha zengő szókkal hirdeted világgá, hogy néma vagy.­­ Beszéljen bárki más váltván a szókat harci hévű váddá - dermesztőbb lesz a hangos szóvarázs, ha csendről szól az ige, némasággá váltván az eszmét hordó mondatot s hirdeti azt, ami megmondatott. Megmondatott a Tízparancsolatban, Hegyi beszédben, és a Kommunista Kiáltványban, és ami láthatatlan törvényekben kifejtett ősi lista az erényről, mely számtalan alakban választja el a mocskos és a tiszta ismérveit. Ezt már hiába mondja sokféle közhely: ez már néma gondja a léleknek, erről többet beszélni már soha többé immár nem lehet. Zengő szavakkal némultan kell élni, hogy értsük s értessük az életet. A némaságban lehet csak remélni az elkoptatott szent igék helyett. Kiáltó szóval mondom, amíg élek, hogy mindent látok, értek - s nem beszélek. □ 19

Next