Új Tükör, 1987. január-március (24. évfolyam, 1-13. szám)

1987-03-08 / 10. szám

Történelmi mutatvány A FORGATÓKÖNYV VESZPRÉMBEN N­ agy attrakció, szédí­tő produkció, amely­nél a Mester mint cilinderből a nyulat, úgy varázsolja ellenséggé a ba­rátot, meg nem történtté a valót, és kézzelfogható va­lósággá a meg nem történ­teket. Bűvészmutatvány, ahol — a látszat ellenére — mindenki tudja, hogy a nagy illuzionista csal, csak nem akar, vagy nem mer szólni, mert — ördögi csap­da — az igazság kimondá­sával saját, eddigi életét ha­zudtolná meg ... Örkény István tragédiája, a Forgatókönyv abban a cirkuszban játszódik, ame­lyet történelemnek nevez­nek. Az idősíkokat — előz­ményeket és következmé­nyeket — egymásra vetítve ad választ a koncepciós pe­rek legfájdalmasabb kérdé­sére: az áldozatok áldozattá válásának folyamatára, ön­magukra zúdított, az ügyészt túllicitáló vádjaikra. Paál István rendezése rendkívül puritán, lényegre­­törő. A porond frivol lát­ványkontrasztja nála hát­térbe szorul — talán ezért érezhető az első néhány perc vontatottnak —, a „bű­vészmutatvány” intellektuá­lis építményét azonban rendkívül pontosan építi fel. Finom eszközökkel érzékel­tetve, hogy minden, ami történik, valami olyasmit szolgál, ami eleve elrendel­tetett. Stella, például, a Mester segítőtársa — Kosz­­ta Gabriella játssza — már a kezdet kezdetén, amikor Barabás Ádámot még nem­zeti hősként ünnepük, kötö­­getni kezd szabad percei­ben , s az árulóként elítélt Barabás szemét végül az ál­tala kötött piros kendővel kötik be. Az előadás — színészi szempontból — Vallai Péter vállain nyugszik. Hatalmas ívet kell végigjárnia a be­fejező, hatalmas monológig, az önmaga ellen elmondott vádbeszédig, amelyben Ba­rabásként ki-kizökkenve a Mester által reá osztott sze­repből, hitelesítenie kell azt is, hogy miért vállalja meg­győződéssel öngyilkos ha­zugságait. Alakításától függ az előadás minősége — ezt a terhet is el tudja vinni. Kőmíves Sándor — a Mester — kevésbé démoni­­kus, mint kellene; mindezt — az előadás egészének megfelelően — intellektuá­lis fölénnyel pótolja. Spá­­nyik Éva önmagával meg­­hasonlott özvegy Barabás­­néja és Dobos Ildikó, a fia igazában szentül hívő pro­­letáranyája, ugyanannak a fájdalomnak, emberi drá­mának két, egymást erősítő, egymást igazoló felmutatá­sa. Töreky Zsuzsa, Sashal­mi József, Benedek Gyula és Almási Albert alakítása híven szolgálta a rendezői elképzeléseket. Árvai György puritán díszlete jól alkalmazkodott a színpad adottságaihoz. CSIK ISTVÁN Pécsi Ildikó Az év első két hónapjában két premierje volt. Január­ban mutatta be önálló san­zonestjét — premier az is, semmivel sem kevésbé ko­moly vagy kevésbé izgal­mas, mint egy színházi be­mutató. Sőt, talán még iz­galmasabb a színész szá­mára, még jobban drukkol, még magasabbra szökik fel a lámpaláza, hiszen egyedül (igaz, egy remekül működő kis zenekar kíséretében) kell majdnem egy teljes színdarabnyi ideig a pódiu­mon állnia, partnerek nél­kül muszáj meghódítania a közönséget. Csudajó vicc az egész — ez a címe Pécsi Ildikó új önálló estjének, legalább másfél órát végigénekel benne, javarészt szovjet san­zonokat, hadd mondjam meg: jobbnál jobbakat. És az már csakugyan „csudajó vicc” vagy inkább imponá­ló teljesítmény, mert újabb adalék a művésznő sokolda­lúságáról: a dalok szövegé­nek java részét ő maga fordí­­totta-írta. Csupa hangulat és finom­ság, líra és humor ez az összeállítás, minden egyes dalban valamilyen mini színdarabot játszik-énekel el Pécsi Ildikó. Mindegyik­kel mond valamit életünk­ről, életéről, érzelmeinkről, érzelmeiről, gondolatainkról, gondolatairól. A másik premierje feb­ruárban zajlott le, ez már csapatban, a Népszínház együttesében, amelynek tár­sulatában, ha jól emlék­szem, immár harmadik évadát tölti. A Koldusopera Kocsma Jennyjét adja itt, fantasztikus dinamikával, csodálatos átalakulási kész­séggel. Bizonyítva, hogy a csupa rációnak, mereven szikárnak, elidegenítési apostolnak tartott Brechtet is lehet érzelmek gazdag áradatával, elidegenítés he­lyett beleérzéssel játszani. Kocsma Jennyhez külön­ben régi érzelmi kapcsolat fűzi: éppen csak kezdő volt, talán még csak végzős főis­kolás, amikor a megbetege­dett Sennyei Vera helyett rá osztották. Kocsma Jenny szerepét az akkori Petőfi Színházban. A közönség, a szakma és a kritika akkor is felfigyelt rá — nem vi­tás, fel fog figyelni rá most is. Ezúttal persze már más látószögből, egy érett szí­nésznő kiteljesedett művé­szi pályafutásának fényé­ben nézve s látva őt. BARABÁS TAMÁS Vallai Péter ILOVSZKY BÉLA (MTI) FELVÉTELE 28 □ „Burleszk a halál előszobájában” VÉSZI ENDRE KESERŰ KOMÉDIÁJA A NEMZETI SZÍNHÁZBAN T­izenharmadikán, pénte­ken — bizonnyal bal­jósnak tartott napon — mutatta be a Nemzeti Szín­ház Vészi Endre új drámáját, a Le az öregekkel-t. A vas­tapsot, a kitűnő együttes ün­neplését hallgatva arra gon­doltam, hogy már csak tizen­három év van hátra az ez­redfordulóig, s hogy a vas­függöny elé szólított szerző, e karcsú és törékeny költő, a magyar ezredvég egyi­k leg­markánsabb íróegyénisége, akinek sokszínű életművé­ben a jövő évezred filosza napjaink számos emberi és társadalmi konfliktusát, s nemzeti sorsproblémáinak egész sorát fellelheti majd. Ő maga 1975-ben — össze­gyűjtött novelláit kommen­tálva — így vall erről: „Drá­mai konfliktusokban látom az életet, írói izgatottságom tárgya a jelenvaló jelen. S ezen belül különösen a­­megszomorítottak’, az alul­­maradottak sorsa érdekel; az a fajta Justizmord, az igaz­ságnak olyan sajátos sérelme, amelyet csupán a törvény betűivel nem lehet jóvátenni. Aminek orvoslására csak egy humánus közösségi szellem képes.” Vészi új drámája az öreg­ségről szól: a mai öregek helyzetéről, magányukról és kiszolgáltatottságukról, idő­sek és fiatalok viszonyáról. Egy pályakezdő filmrendező és asszisztensnője, társszer­zője — mellesleg szerelme is — egy fiatal lány, filmet for­gatnak a vidéki barokk kas­tély falai között üzemelő szo­ciális otthonban. Afféle ciné­­ma véritét, melynek „nincs előre megírt forgatókönyve”. Mindenki a saját szövegét mondja. Semmi kitaláció, előre beállítás, s főként sem­mi érzelmi ellágyulás, meg­­hatódás. A filmmese így is kialakul. Van ugyanis az ott­hon lakói között egy fura nászutas pár, a férfi nyolc­vanéves, házasságszédelgés­ben megőszült nőcsábász, a nő, az „ezüstmami”, nyolc­vanhárom, még mindig szép és temperamentumos, az a típus, akit a kalandorok nem kímélnek. Az ő groteszk lő­ve storyjuk körül zajlik az otthon amúgy állóvízélete. Az a bizonyos vegetatív lé­tezés, melynek szívszorító si­várságát nem enyhítheti a rutinná vált szociális gondos­kodás legjobb szándékú igyekezete sem. A leépülő életek kietlensé­gének oka a teljes céltalan­ság. Korábbi életformájuk, egykori otthonuk feladásával életük értelmét is elvesztet­ték. Szeretetotthonok és szegényházak az élet hajó­töröttjei számára voltak a régi világban is, jobbára egy-

Next