Új Tükör, 1987. január-március (24. évfolyam, 1-13. szám)

1987-03-08 / 10. szám

Mediterrán lélek — Nekem úgy tűnt fel, mintha szinte átmenet nélkül került vol­na a főcímek utolsó helyére, oda, ahol a rendező neve áll. Pedig ez nyilván nem történt előzmények nélkül .. . — Persze, hogy nem — feleli Csenterics Ágnes —, és nagyon is sok főcímen szerepeltem asszisztens­ként, mindenféle ügyes-bajos felada­tok felelőseként, amíg eljutottam oda, hogy rendezőként jegyezzek, csak a rokonokon kívül senki nem figyeli a főcím hosszú stáblistáját mindaddig, amíg az operatőrhöz meg a rendezőhöz el nem érkezik a fel­iratozás. Kívánja, hogy elmondjam röviden az előtörténetet? — Szeretném. — Pécsi lány vagyok, de kiskorom óta Pesten élek. Tizenkét évig tanul­tam gyermekoromban zongorázni; ez egész életemet meghatározó tevé­kenység lett. Érettségi után mind az ELTÉ-re, mind a Színház- és Film­­művészeti Főiskolára jelentkeztem, ám az utóbbi helyen azt mondták, menjek vissza majd valamilyen (má­sutt) megszerzett diplomával. Egyéb­ként akkor még nem is tudtam egé­szen pontosan, balett-táncosnő aka­­rok-e lenni vagy színésznő, esetleg rendező. Mindenesetre megszereztem a magyar—orosz szakos tanári dip­lomát, de közben, egyetemi éveim alatt kezdtem el külddide-viddoda mindenesként dolgozni a tévében. És aztán már ELTE-diplomával felvéte­liztem újra a főiskolán, s az esti hall­gatók osztályába kerültem. Keleti Márton volt a professzorunk, osz­tálytársaim közül kívülem Málnay Leventéből, meg Horváth Z. Ger­gelyből lett tévérendező. — Keleti Márton volt talán a leg­profibb filmrendező, akit valaha is­mertem. De milyen lehetett mint ta­nár, mint órákon magyarázó, elmé­leti ember? — Akkor és ott sem volt elméleti ember soha, a teóriát nem szerette. Csupa gyakorlatot tanított nekünk az óráin, meg munkája végzése köz­ben is, mert ott lehettünk filmjei forgatásán. Úgy érzem, amit manuá­lisan és technikailag meg lehet ta­nulni, a legkülönbözőbb gépmozgá­soktól kezdve a világítás ezernyi vál­tozatán át a sminkelés variációinak tudományáig, arra Marci bácsi meg­tanított minket. Mert egyszerűen nem létezett olyasmi ebben a szak­mában (technikailag, szakmailag, manuálisan), ami neki ne lett volna a kisujjában. — Tehát Keleti volt a nagy mes­tere? — És Várkonyi Zoltán! A televí­zióban az ő asszisztense lehettem. Egészen másfajta egyéniség volt, mint Keleti, különbözött a kultúrá­juk, a temperamentumuk, olykor az ízlésük is, de ez a tanítványnak csak jó volt, hiszen más oldalról, másfajta megközelítésben és más módszerrel tanulhattam sokszor ugyanazt Vár­­konyitól, mint amit Keletitől. A leg­lényegesebb, amiben mindkét iskola megegyezett persze az, hogy a ren­dezőnek a mű egészét csakúgy kell ismernie, mint annak legkisebb rész­letét, s ha a színész lebénul, mert olykor előfordul ez a legnagyobb színészekkel is, a rendezőnek kell át­segítenie őt a krízisen. Igaz, hogy a közönség elsősorban a színészért (ritkán az íróért s még ritkábban a rendezőért) nézi a filmet, tévé­játékot, színdarabot vagy bár­mit, de a színész tehetsége, ha még­oly zseniális is, egymagában nem elegendő. Kell irányítás neki is, olyasvalakitől, aki nemcsak az ak­­tor pillanatnyi szituációját és szöve­gét látja át, hanem azt is, hogy mindaz hogyan helyezkedik el majd a mű egészében. Sokan mondták an­nak idején: könnyű Keletinek, ő mindig sztárszereposztással dolgo­zik, azok megcsinálják neki . . . Éve­kig kuktáskodva Marci bácsi mellett láttam, hogy ez nem ilyen egyszerű, a legpompásabb színésznek is szük­sége van instrukcióra, irányításra. — Gondolom, Várkonyinál, aki szintén szerette a nagy nevekből álló szereposztást, ugyanezt látta . . . — Igen, csak ő, mint színész, oly­kor még elő is játszott, meg is mu­tatta, hogyan képzeli, amit Keleti sose tett, mert ismerte önnön kor­látait. Azt is szerettem bennük, hogy munka közben mindkettő valóság­gal az apja volt az egész stábnak, atyaian gondoskodtak mindenről és mindenkiről és ez jó hangulatot, te­hát remek munkalégkört teremtett mindig. Aztán arról beszélgetünk, mi volt az első önálló munkája a tévében Csenterics Ágnesnek (műsor Török Erzsi népdalénekesnőről, ez volt a vizsgafilmje), s hogyan ment to­vább? — Úgy gondolom, nem érdemes „összes műveim” teljes listáját fel­sorolnom, hiszen nem lexikont szer­kesztünk. Annak örülök, hogy sokfé­le esélyt kaptam, széles skálán dol­gozhattam, amibe balettfilm és doku­mentumfilm, zenés revü és zenés portréfilm egyaránt belefért. Hogy alkalmam volt magyar óriásokkal dolgozni Ruttkai Évától Darvas Ivá­nig és világsztárokkal is, Nyesztye­­renkótól Marton Éváig. Hogy még Székely Istvántól is megtudhattam és elleshettem egyet-mást, amikor má­sodjára rendezte meg a Lila akácot és ott lehettem a forgatáson, például a Hyppolit hajdani őstitkairól és Fé­nyes Szabolccsal is partnerei lehet­tünk egymásnak. — Eszembe jut a Látta-e már Bu­dapestet, vagy az Egy Fényes-est, Fényes Szabolcs show-ja, amelyre a veszprémi tévétalálkozón több díjat is kapott és azt gondolom, az ilyen látványos, remek ritmusú, elegáns vezérlésű és kiállítású műsorok áll­nak magához a legközelebb, nem? A show-műsorok. A könnyű műfaj? — Említettem már, hogy tizenkét évig tanultam zongorázni, meg ami ezzel jár (szolfézs), stb . talán ennek köszönhető, hogy minden zenei mű­fajt egyformán szeretek. Fényes Sza­­bolcsot éppúgy, mint Pressert, vagy Bartókot, vagy Beethovent, bárkit és bármit, csak a maga műfajában iga­zi és színvonalas legyen. A Kalmár Magdáról vagy Miller Lajosról szóló műsoraim ugyanúgy kedvesek ne­kem, mint azok, amelyekben a köny­­nyű műfaj nagyságai szerepeltek. — És Kuba? Nem azt szereti a legjobban? — Hú, de váratlanul ugrott át a karib-tengeri világba! Lehet, hogy igaza van, legalábbis: nagyon-na­­gyon szeretem Kubát, amit az is bi­zonyít, hogy 1979, azaz amióta a ma­gyar és a kubai televízió egyezményt kötött egymással, tizenötször (!) jár­tam ott. Tizennégyszer forgattam a legkülönbözőbb műsorokat, filmeket és csak egyetlenegyszer voltam kint vendégként, egy film- és televíziós fesztiválon. — Mi vonzza ott annyira? — Talán az, hogy mediterrán al­kat vagyok, imádom a napfényt, a tiszta levegőt, a meleget, a tengert, mindazt, ami ott töményen megta­lálható. Tetszik nekem, hogy a ku­baiak olyan, szinte a naivságig me­nően nyíltak, kedvesek, természete­sek, a többi embert, például ben­nünket, európaiakat is szeretőek. — Mit tud még felhozni mentsé­gére, Csenterics Ágnes? — Hogy az egész szakmában a profizmust szeretem a legjobban (bi­zonyára ez a legdöntőbb a Keleti- és Várkonyi-hatásban), s a legjobban utálom a trehányságot, az oda nem figyelést, a szervezetlenséget, mind­azt, aminek következtében sokszor dupla mértékben kell pazarolni az energiáinkat, gyakran feleslegesen. — Legközelebbi tervei? — Engedtessék meg, hogy előbb egy legutóbbival büszkélkedjem el. Éppen túl vagyok ugyanis életem el­ső színházi rendezésén. Januári pre­mier volt a nyíregyházi Móricz Zsig­­mond Színházban. A Fekete Péter cí­mű zenés játék színpadra állítására kértek fel. Igen, ilyen egyszerűen történt, minden előzetes tárgyalás nélkül, egy szép napon felhívott Lé­­ner Péter, a nyíregyházi igazgató és megkérdezte, nem volna-e kedvem rendezni nála? Gondoltam, ő is tudta, hogy kérdése szónoki, hiszen sem­mihez sem lett volna nagyobb ked­vem! A Fekete Pétert, amit 1943 ta­vaszutáján mutatott be a Vígszínház, ahol annak idején szokás volt zenés vígjátékkal zárni az évadot. Olyan örökzöld Eisemann-slágerek marad­tak fenn ebből a darabból, mint a Holdvilágos éjszakán, mint a Fekete Péter öcsém, te kis ügyefogyott, mint a Csak egy cö betű van a december­ben .. . — Sikerült a nyíregyházi előadás? — Azt mondják, igen, nem az én dolgom megítélni. Kérdezte a követ­kező munkámat. Nos, a Budapest­show után egy csak jellegében ha­sonló Balaton-show előkészületein dolgozom. Még egy balettfilmet is forgatok majd az idén, a csodálatos szovjet táncossal, Vlagyimir Vaszil­­jevel. BARABÁS TAMÁS Csenterics Ágnes KELETI ÉVA FELVÉTELE □ 27

Next