Új Tükör, 1988. január-március (25. évfolyam, 1-13. szám)

1988-01-31 / 5. szám

Amikor kézbe vettem a lap ez évi első számát Madarász Petőfi-portréjával, önkéntelenül felnéztem az íróasztalom bal oldali falán függő felnagyított fényképre. Talán tizenöt évvel ezelőtt készült Segesvár mellett, az Ispánkútnál. Emlékszem, a helyszínre tartva, a kocsiban Illyés Gyula néhány mondata járt az eszemben: „(...) Elkerülhette volna a halált? Ady úgy ábrázolja Petőfit az utolsó perceiben, hogy befuthatott volna a kukoricásba, de azt egyszeriben a magyar életnek érzékelte, megállt, inkább a lándzsát választotta. A kép hamis. Petőfi jó harminc percet szaladt, mögötte a lándzsás lovakkal, kánikulában, dombnak fölfelé, ne vágjuk ki tudatunkból ezt a szörnyű filmet.” Román tolmácsom — a magyar irodalom külföldi barátja és fordítója, Veronica Birladeanu — meglepetést készített elő. Az út partjáról kibuggyanó forráskút vize mellett, szemközt a haragoszöld kukoricatáblákkal, vagy tizenöt segesvári lány és fiú jött el beszélgetni a magyar újságíróval. Kétlem, hogy a segesvári gimnazisták ismerték a fenti idézetet, mégis, körbemutatva a költő halálát egykor szemlélő tájon, szinte szó szerint adták vissza Illyés szavait, ott az Ispánkút lassan csordogáló vize mellett. Miért említem a régi fényképhez kapcsolódva ezt a beszélgetést? Talán csak azért, mert az akkori fiatalokban, akár Erdélyben, akár a Tiszaiháton — kik már a mai derékhad ezredeibe léptek — jó tanáraik és jó olvasmányaik segítségével kialakult az Ispánkút melletti tragikus halál. „A szörnyű film...” Mostanában viszont megújult egy múlt századi legenda. A lap is foglalkozott vele. Petőfi szibériai hadifogságáról és haláláról van szó. A zavar késztet írásra. Nem lelem a felmelegített történet mai indítékait. Az 1850—70-es évek először felbukkanó szibériai történetére még találok magyarázatot. A levert nemzet nem akarta és nem tudta elhinni, hogy legnagyobb költőjét a kozák pika döfte át. Ámde most, az éppen nyugodtnak tévedésből sem mondható századunk végén, milyen kerékre jár az az elme, amely újrakölti Petőfi haláláról a legendát? Nem tudok mit kezdeni az „Alekszandr Petőfi vengerszki poet” százéves történetével. Végül is arra a meggyőződésre jutottam, hogy a szibériai megújult legenda gyökerénél egy ordító félreértés található. Sietve megjegyzem — a vitapengék kirántásának megelőzésére —, hogy semmiféle dokumentumom az elméletem alátámasztására nincsen. Csupán egy géphang birtokában vagyok. Két évvel ezelőtt egy 27 órás életrajzi interjút készítettem a magyar közelmúlt egyik legérdekesebb és legkalandosabb életű emberével, dr. Feri Sándorral. A Legfelsőbb Bíróság Elvi Tanácsának elnökeként vonult nyugdíjba. Kilencvenegy éves, szeretetre méltó „öregúr” volt, a szó nemes értelmében. Azt írom, hogy volt. Sajnos, közös munkánk befejezése után rövid idővel elhunyt. Magas kora ellenére esze úgy vágott, mint a beretva. Adatai ellenőrizhetően, egytől egyig pontosak voltak. Testi kondícióját pedig megirigyelhette volna bármelyik jó karban levő hatvanas. Halálával, azaz életével ő is feliratkozott azok közé, kiknek jussa van a magyar memoárirodalomtól egy kései névsorolvasásra. A széles vállú, színjeles eredménynyel frissen maturált gyöngyösi diák 1914 júliusában került Budapestre jogásznak. Egy évig volt egyetemi polgár. 1915 tavaszán behívták a K. U. K. 38. gyalogezredébe. Tiszti iskolát nem végzett. Karpaszományos, azaz tisztjelölt, tizedesként került az orosz frontra. Tíz hónapos tűzvonalbeli szolgálat után, éppen szabadságra készülődött, amikor beütött a Bruszilov-offenzíva. Ezer szám kerültek orosz hadifogságba. Azután a szokásos hadifogolysors következett. Szibéria, bányamunka, fakitermelés, vasútépítés. Az 1917-es forradalmi változások után — már szabadon — Jekaterinburgba került. A fiatal Feri Sándor teljesen apolitikus alkat volt. A véletlen játszott közre, hogy kapcsolatba került a bolsevikokkal. Egy jómódú orvos családjánál nevelősködött. A várost megszállták Gajda tábornok cseh légionáriusai és a fehér csapatok. Feri Sándort megkérte az orvoscsalád, hogy szöktessen ki két embert — kik házaspárnak mondták magukat — a városból. A hajdani karpaszományos tizedes megtette, viszonozni akarta a befogadó család emberségét, hogy neki, a gyökértelen, rongyos, hadifogolynak kenyeret és meleg szobát adtak. Történetesen a „házaspár" a jekaterinburgi városi illegális bolsevik párt két vezetője volt. A fehérek kiverése után visszatértek az elmenekítettpártvezetők. Feri Sándor a barátjuk lett, és rövidesen már a Vörös Hadsereg soraiban harcolt egészen a tífuszig. A városi kórházban a halálozási arány hetvenszázalékos volt. 1920 januárjában, szerencséjére, élve lépett ki a kórház kapuján. Bolsevik barátjai segítségével mint lábadozót, Petrográdba helyezték, könnyű beosztásba. Hetekbe telt az út. Megérkezése után a volt osztrák—magyar nagykövetség hajdani épületében „Grosz” elvtársnál jelentkezett. Dr. Feri Sándor csak 1979-ben, Borsányi György Kun Béla című könyvének egyik fotójáról tudta meg, hogy a hajdani „Grosz” elvtárs Huszti Ferenc magyar forradalmárral azonos, kit Sztálin Kunnal egy időben végeztetett ki. Feri Sándor a Szmolnij őrségének egyik egységparancsnoka lett. Látta Lenint, Trockijt, Buharint, Molotovot, Szverdlovot. Hol őrszolgálatban volt, hol Husztinak segédkezett a legénységi állományú magyar honvédek visszatelepítésében. Életének egyik érdekes találkozásáról így beszélt: „A Szmolnij kapujában állandóan nagy volt a mozgás és a forgalom. Különféle hivatalokba igazítottuk el a messze földről érkezett embereket. Vitás ügyekben, ha én voltam az őrségparancsnok, döntenem kellett a bebocsátásukról. Egyik augusztusi délelőtt értem jött az egyik katona, hogy menjek, mert egy fura figura áll a kapu előtt. Rongyokba csavart lábú, koldus kinézetű, hosszú, fehér szakállas, vénséges vén muzsik állt odakint. Kérdezem, hogy mit akar. Azt válaszolta, hogy szeretne hazamenni. Mondtam neki: — Eredj csak bátyuska, ki tart vissza? Úgy nézett rám, mint aki már réges-régen megszokta, hogy sehol sem értik meg. Lassan felelte: — De én hadifogoly vagyok! Nem érted?! — Csodálkoztam: — Mi vagy te, bátyuska, hadifogoly? — Az ... — bólintott — én magyar honvéd voltam és 1849-ben estem orosz fogságba. No erre, még jobban kikerekedett a szemem. Gondoltam próbára teszem. Magyarul folytattam a kérdezősködést: — Azóta itt élsz mint hadifogoly? — Nem itt — mondta már kerékbe törve a magyar nyelvet —, Szibériában. Azután visszaváltott oroszra. — Hát te magyar vagy? — érdeklődött. Bólintottam. — Ha magyar vagy, akkor biztosan hallottál az én unokabátyámról, Petőfi Sándorról? — Hallottam hát, de hát ő elesett... — És bizony szegény feje — helyeselt az aggastyán —, én is hallottam idekint... az anyáink voltak testvérek. Mariska néne volt a nagynéném. Amennyire kivettem az előadásából, hat vagy hét évvel volt fiatalabb a költőnél. Kételkedtem, tovább faggattam. Mindent tudott a Petrovics családról, legalábbis annyit feltétlenül, amennyit én tudtam. Az öreg az erdélyi harcok idején került hadifogságba. Abban az időben persze nem járt még vonat. Gyalogosan terelték át a foglyokat a Kárpátokon. Később az egyik trónkocsira került hajtónak. Szerencsés volt, mert így, bár egy esztendő is eltelt, de élve érkezett meg Szibériába. Talán tíz esztendőn keresztül próbálkozott a hazatéréssel. Azután beletörődött a változtathatatlanba és ott maradt. Megházasodott, két lánya irdatlan távolságra ment férjhez, felesége is meghalt. Húsz éven keresztül teljesen egyedül morzsolgattta napjait. Azután 1915-ben a kis település közelébe magyar hadifogolytábort építettek. A honvédek megérkezte után hívták az öreget tolmácsnak. A magyar bakáktól értesült később arról is, hogy vége van a háborúnak, mehetnek haza. Ekkor határozta el, hogy a kedvező alkalmat nem szalasztja el, és végre valahára ő is hazatér, elvégre hadifogoly. Megkapta a hivatalos papírt, mely igazolta hadifogoly mivoltát és azt is, hogy 71 évvel ezelőtt esett orosz fogságba. A többi magyarral együtt ült fel a vonatra, és így jutott el a Szmolnij kapujáig. Nekem azt mondta, hogy haza akar jutni, hogy hazai földbe temessék el. Futólag még azt is említette, hogy Félegyházán még egy fél házrésze is van. Számon tartotta a jussát. Azután a mocskos condra helyett kerítettünk neki egy félig orosz, félig magyar katonaruhát, és rendbe szedtük. Huszti Ferenc ellátta a hazatéréshez szükséges papírokkal. Pár nap múlva az öreg magyar muzsik a többiekkel együtt felszállt a hajóra és elindult utolsó útjára . .. hazafelé. Rövidesen én is útra keltem, és a csóti, majd a hajmáskéri szűrőtáborokon keresztül megérkeztem szülővárosomba, Gyöngyösre, a m. kir. rendőri felügyeletbe. Talán egy esztendő múlva — újra az egyetemen — egy félegyházi kollégától érdeklődtem a Petőfi-unokatestvérről. Az évfolyamtársam pár nap múlva meghozta a választ. Az aggastyán szerencsésen hazaérkezett. A hosszú utat még kibírta, de azt követően rövidesen meghalt.” Eddig tart a történet. Persze a dolgok igazában bárki kételkedhet. Én — mert más megoldást nem látok —, s mert természetesen hiszek dr. Feri Sándor történetében, a magyarázatot is ebben tejem meg az Alekszandr Petőfi legenda keletkezésére. Az unokatestvér hetven évig élt az irdatlan messzeségben. A környékbeliek tudták róla, hogy magyar. Gyanítom azt is, hogy az öreg minden alkalommal elmondhatta, hogy kinek a közeli rokona. Azután az idő múlásával a rokonsági fok elkopott és a Petőfi név maradt csupán, amit valamikor valaki meg- és feljegyzett. Állíthattak sírkövet is az unokatestvér elhalt feleségének maradványai fölé, s aki felállította a kidőlt fejfa pótlására a követ, annak már csak a Petőfi név maradt meg az emlékezetében. Lehet még százféle magyarázat is, de a szibériai Petőfi-legenda alaptalanságáról, az unokatestvér történetét ismerve, bizonyos vagyok. Mindig is a legendák hazája voltunk és vagyunk, éppen ezért abban is bizonyos vagyok és hitem rá, hogy pár esztendő vagy hónap múltával újra megérkezik a soron következő legendánk KUBINYI FERENC Szibériai legenda Kucsmában dr. Feri Sándor. A felvétel 1920-ban készült