Új Tükör, 1989. július-szeptember (26. évfolyam, 27-39. szám)
1989-09-24 / 39. szám
30 □ 1 Sánta kutyát... RÁDIÓJEGYZET Apaápolók Megyesi Gusztáv hangjátéka Dramaturg: Vágó Péter Rendező: Dohai Vilmos Szereplők: Ilánffy György, Székhelyi József, Máté Gábor, Szabó Zsuzsa A szerző műsorújságbeli cikkében lesajnálja saját hangjátékát. Nem ért a műfajhoz, vallja be töredelmesen, nem is érdekli, amit írt, teszi hozzá, csak pénzért csinálta az egészet, folytatja az önpocskondiázást, s különben is, szokatlan őszinteségi rohama nem más, mint hírverés a produkciójához. Ilyenkor érezzük: túl rút a menyasszony. De hát igazán stílszerű, ha Megyesi Gusztáv összelódít hangjátéka elé egy hasábnyi szöveget. Hiszen az Apaápolók — s ebben őszinte volt a cikke — „tömény” hazugság. Igaz, nem a Münchausenek és Háryk kedélyes hazudozásait hallgathatjuk. Hanem kegyetlen hazudozókat. Testvér csapja be a testvért, (Székhelyi József és Máté Gábor megszemélyesítésében), fiúk apjukat, s apa (Bánffy György) a fiait. A menye, s „mellesleg” a metresze (Szabó Zsuzsa) pedig úgy érezzük a végén, hogy a fél világot. Pokolbéli „rondabugyrod” ez az apai ház, a benne hazudozókkal. Akiket, ha elkap az őszinteség, s kivált az álőszinteség, hát még taszítóbbakká válnak. Az apa múltjában ott a kegyetlen férj, a fiúk jelenében az egszintenciális csőd, a kegyetlenség és kegyetlenség. És a hazugságfordulatok a fordulatos, jól rendezett hangjátékban egészen hajmeresztőek. Ugyanannyira, hogy csakhamar csodálni kezdtem e „hozzá nem értő” író fantáziáját. Ám csodálatom a végén elapadt. Az utolsó és egyben a legnagyobb hazugság, helyesebben csalás után ugyanis — hogy Erzsi, a meny az apa ágyasa lett — úgy éreztem, hogy mégsem annyira fantáziadús ember ez a Megyesi. Mert sejtésem szerint amit (mellesleg igen jól) megírt, azt részben vagy egészen az élet produkálhatta. MELCZER TIBOR Oltai Tamás a magyar színikritikusok donyenje. Nem kora szerint persze, hiszen még fiatal ember, hanem kivételes műveltsége és kultúrája okán. Egy éve már, hogy elvállalta a televízió színházi és filmszerkesztőségének vezetését. — Vezető színikritikus létére hogy került a tévébe? — Érdi Sándor hívott, izgalmas munkával kecsegtetett. Előtte tizenkilenc évig egy kis példányszámú, bár fontos feladatot ellátó szaklapnál, a Színháznál voltam, az utolsó napokban „már” 5400 forintos fizetésért, pedig előtte azért egy-két dolgot letettem az asztalra, például két könyvet. Mindezek tetejébe a folyóirat is kezdett ellaposodni, így hát eljöttem. — De ekkor még mindig nem a televízió következett, hanem a Képes 7. Elég meglepő választás volt, valahogy nem „passzolt" magához az az újság. — Amikor odahívtak, azt mondták, azért jöjjek, mert szükségük van egy színházi újságíróra. Mint tudja, több mindenfélét kitaláltam náluk, „újításaim” egyike volt például az Újranéző, amelyben a repertoárdarabokról írok kritikát, de nagyon szerettem az úgynevezett „nagy” színészinterjúkat is — ezeket a mai napig is írom. Nem tagadom, hívásukban az is vonzó volt a számomra, hogy én határozhattam meg, miről és kiről akarok írni. És Érdi Sándor hívásában mi vonzotta? Mit csinál a tévében? - KÉRDEZTEM KOLTAI TAMÁS KRITIKUSTÓL . — Az egyik fontos oka feltétlenül az volt, hogy jelenlegi munkakörömben sokkal többet tudok tenni azért, hogy a magyar színházi kultúra értékeki minél több emberhez jussanak el. A színházi közvetítéseken kívül módunk van arra is, hogy az ország színházaival közösen vagy akár önállóan, stúdiószerű körülmények között készítsünk egyfelvonásos tévéjátékokat. Ilyen volt például Vaclav Havel Audienciája, Dömölky János rendezésében. Tulajdonképpen egyfajta produceri munka az enyém, s itt sem volt mellékes szempont, hogy gyakorlatilag szabad kezet kaptam hozzá. — Hadd tamáskodjam egy kicsit: maga szerint kíváncsi egyáltalán a mai ember a színházra? Tapasztalataim szerint persze sokszor az is nehezíti egy darab televízión keresztül való átélését, hogy az operatőrök időnként csupán korrektül „leközvetítik’’ az előadást, magyarán, tisztes unalomba fullad az este. — Ebben nem értek egyet magával. Nem minden közvetítés sikerül egyformán .Jól, ez igaz, de ezzel együtt is az a meggyőződésem, hogya televízió kiválóan alkalmas arra, hogy színházi élményt nyújtson azoknak is, akik nem járnak színházba. Egy jó Spiró-darabot vagy a kaposváriak, a pécsiek, a szolnokiak egy-egy emlékezetes előadását igenis érdemes megörökíteni. S gondoljon csak a televízió hihetetlen népszerűsítő erejére: egy színházi előadásnak maximum ezer-ezerkétszáz nézője van, a tévének pedig még a rétegműsorait is százezrek, milliók nézik. Azt viszont sajnos el kell ismernem, hogy ma Magyarországon nagyon is „színháziatlan” a szemlélet. Televíziós munkámban is saját értékhierarchiámat próbálom érvényesíteni — csak az abszolút értékeket közvetíteni. Ami persze nem jelenti azt, hogy száműznénk a szórakozást. Jó példa erre a Budapest Orfeum: egyszerre képviselte a maradandó értéket és a szórakozást. De nagyon szeretem például a Nézőpont című műsorunkat is; talán segít abban, hogy ma még meglehetősen szegényes vitakultúránkat árnyaltabbá tegye. — Televíziós munkája mellett, sokunk örömére hétről hétre ír az ÉS-ben színházi kritikákat. — Nem szeretném feladni kritikusi tevékenységemet, a jövő útja azonban az, hogy az olvasó le tudja venni a polcról elmúlt előadások videokazettáit, ily módon kontrollálva a kritikus értékítéletét. El tudja képzelni például, hogy a magyar színházművészet egyik legjelentősebb előadását, a kaposváriak Mara-ját nem vette fel és nem is közvetítette a televízió? Nos, mi novemberben pótoljuk ezt a mulasztást. Kritikusi tevékenységem egyébként új elemmel gyarapodott: idén felkértek, hogy dramaturghallgatóknak tanítsak a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, ebbe szívesen belevágok. Két, most újjászerveződő színház, a Madách és a Nemzeti is megkeresett: legyek a vezető dramaturgjuk. Nem vállaltam, mert úgy érzem, ha elvállaltam volna, sok mindent fel kellene adnom, amit szeretek. De maga a gesztus jólesett: ezen is le tudja mérni az ember, hogy talán nemhiába ír a színházról több mint húsz éve. — Sok kollégája nagyon is kárhoztatja, sőt szidja a televíziót. Maga miért szereti, ha szereti? — A televízió önmagában csak egy lehetőség, összehasonlíthatatlanul nagyobb a hatása, mint akár a legmagasabb példányszámú lapnak. Bízom abban, hogy szellemében tudom közvetíteni mindazt, amit több mint két évtizede a színházról és a magyar kultúráról gondolok ... TANCSIK MÁRIA Koltai Tamás SERFŐZŐ ZSOLT FELVÉTELE Majd a tv // A közelmúltban a Stúdióban volt egy rövid beszámoló arról, hogy a televízió archívumában 1956 októberi—novemberi napjairól eddig ismeretlen filmfelvételeket találtak. Néhány másodpercet meg is mutattak belőle. A nyáron ugyancsak néhány másodpercet láthatott a néző az 1958-as Nagy Imre-per tárgyalásának — mendemondák szerint nyolctíz órás, vagy annál is hoszszabb — filmdokumentumából Mindkét esetben elhangzott a kísérőszövegben, hogy majd a történészek megnézik és... És? Tavaly óta, tehát attól kezdve, hogy kifordult sarkaiból a hazai politika, kényes tárgyköröket kerülgetvén még mindig gyakran az a kibúvó, hogy „majd a tör ténészek”. Majd a történészek elolvassák, értékelik, visszalapoznak, megnézik, elemzik, mérlegelik, megállapítják. Majd ők, a történészek megmondják, hogyan is áll a dolog. Valóságos történészfétis alakult ki, amelyet nem a történészek csináltak, hanem a politikai bizonytalanság, a menekvő ösztön, a gyávaság, a tudatlanság — és ezenkívül még sok komponens, felét se lehet felsorolni. Benne van az áthárítás, illetve az elhárítás riadt mozdulata is. A jelent a mai ember éli. Ahhoz, ami volt és van, a mai közembernek éppúgy köze van, mint a kutatóknak, elemző szakembereknek, teoretikusoknak, sőt a manapság legdivatosabb tudományág nagy tömegű képviselőinek, a politológusoknak. (Ez utóbbiak körül is szakrális töltetű felhőcskék úszkálnak, főleg a tömegkommunikáció eltúlzott tiszteletnyilvánítása következtében. Úgy mutatják be, konferálják be a televízióban szereplő politológust, mintha maga a legfőbb delphoi jól következne, aki mindent tud, mindent megold, mindent megmagyaráz. Azt is, amit maga se ért.) A fentebb említett műsorban ezekről az archívumban fellelt filmekről szólva elhangzott a valószínű sorsukra is utaló szentencia, majd a történészek megnézik. Nézzék meg. Csak haszon lehet belőle, ha megnézik, összevetik, elemzik stb. De hadd nézze meg a néző is. Már júniusban, amikor a Nagy Imre-per tárgyalásán felvett — hogyan?, honnan?, milyen utasításra? ez se lehet érdektelen — a filmanyagból néhány kockányit levetített a tv-híradó, elhangzott, hogy majd bemutatják. Eddig nem mutatták be. Legalábbis nem a közönségnek. Se moziban, se a televízióban. Valószínűnek tartom, hogy ömlesztve, az archívumokban fellelt állapotukban egyik dokumentumot se lehetne bemutatni, szakmai okoknál fogva. De bemutathatóvá tenni: néhány nap munkája. Azaz politikai elhatározás kérdése. Ki határozhat efelől? Nem tudom. De bízom abban, hogy a jelenlegi káoszban talán mégis akad valaki, akinek szava és hatalma van mindenféle tudósi kommentár, elemzés, magyarázat előtt az egyedül illetékes, a nézőközönség elé tárni a történelemnek azokat a filmdokumentumait, amelyek elsősorban a ma élőkre, a kortársakra tartoznak. T. I. ■