Új Tükör, 1989. október-december (26. évfolyam, 40-53. szám)
1989-12-17 / 51. szám
DSIDA-TORZÓ (1989. 47. szám) Teljesen egyetértek Petrőczi Évával (Új Tükör 1989/47. szám) abban, hogy a televízió közelmúltban sugárzott Dsida-portréműsora sajátos torzóvá sikeredett. A két világháború közti erdélyi irodalom tragikus ifjan elhunyt kiváló költője valóban nem „egyhúrú poéta”, hiszen már kedvenc hangszerén, a posztumusz kötetének címében szereplő „Angyalok citeráján” is eleve több „húr” feszül, s akkor még nem szóltunk mindazokról az „instrumentumokról”, amelyeken Dsida oly elegáns virtuozitással játszani tudott. Tanú erre gazdag téma- és formavilágú lírája. (A műsor legnagyobb erénye alighanem az volt, hogy a jeles Dsida-kutató és -gyűjtő Csiszár Alajos jóvoltából eddig jórészt ismeretlen fotókkal és dokumentumokkal ismerkedhettek meg a nézők.) Abban viszont semmiképp sem tudom osztani a véleményemet a cikkíróval, miszerint „Dsida Jenő (1907—1938) a huszadik századi magyar költészet méltatlanul elfeledett alakja”. Ezt legfrappánsabban éppen az a könyv (Dsida Jenő: összegyűjtött versek és műfordítások) cáfolja, amelynek Szakolczay Lajos írta előszavából Petrőczi Éva az iménti mondatot idézte. A Magvető Könyvkiadó gondozásában az 1980-as évek elején megjelent, s mindmáig a legteljesebb Dsida-kötetet napok alatt szétkapkodták, s így hamarosan napvilágot látott a második kiadás, mely szintén gyorsan elfogyott, az idén pedig immár a harmadik kiadás is felbukkant az üzletekben és tűnt el — mint igazán kelendő portéka — egykettőre a polcokról. Egyébként a nyolcvanas években nem ez volt az egyetlen Dsida-gyűjtemény. A magyar irodalom gyöngyszemei sorozatban jelent meg a „Dsida Jenő válogatott versei” a Kozmosz Könyvek egyik sikeres darabjaként, a Vigília pedig az „Út a Kálváriára — Válogatott versek és prózai írások” című összeállítást publikálta. Ugyancsak az elmúlt évtizedben került a boltokba a „Sírfelirat” című Hungaroton-nagylemez, amelyen Jékely Zoltán szerkesztésében összesen 26 (!) Dsida-vers, illetve -versrészlet hangzik el Bács Ferenc, Hegedűs D. Géza és Rajhona Ádám míves tolmácsolásában. Értesüléseim szerint jelenleg két kiadónál is előkészületben van újabb Dsida-kötet. Szintén a költő iránti érdeklődés ékes bizonyítéka, hogy néhány évvel ezelőtt az ELTE Bölcsészkarán summa cum laude-minősítéssel védett meg „A muzsika mint téma és stíluseszköz Dsida Jenő költészetében” című doktori disszertáció, hogy tavaly a versíró halálának ötvenedik évfordulóján a Bartók rádió egyórás műsort sugárzott „Angyalok citerája” címmel, amelyről az Új Tükör elismerő kritikában számolt be. (1988/38. szám). S a legfrissebb adalék: Janicsó Adrienne új nagylemeze, a Kincses Kolozsvár, melyen huszadik századi írók és költők, köztük Dsida Jenő vallanak Erdély fővárosáról. A felsoroltak után úgy vélem, az ilyen poétát aligha szükséges — Petrőczi Éva kifejezésével élve — „feltámasztani”. Dalos Gábor Köszönöm Dalos Gábor értő és alapos hozzászólását. Ismerem mindazokat a kiadványokat, amelyeket felsorol, de egyik sem győz meg arról, hogy Dsida Jenő igazán benne van az irodalmi köztudatban. Vagy ami még fontosabb: az olvasódban! Szomorú tapasztalataim vannak például — középiskolai rendhagyó óráim kapcsán — arról, hogy a tizenévesek számára Dsida neve semmit nem mond. Tapasztalataim szerint legfeljebb a középkorú vagy annál idősebb értelmiség költője. Sorait, amelyek sokkal inkább szolgálják a költő utóéletét, mint a kérdéses ttv-műsor, ismételten köszönöm. Petrőczi Éva sem, hogy mennyit tett azért, hogy könnyítsen helyzetünkön. S emlékszik-e a magyar cigányok barakkjára, ahol ön nélkül az SS sem tudott rendet tartani?! Ha rám már nem emlékezne, azokra az esti hegedűkoncertekre emlékeznie kell, amelyeket társnőnk, Barabás Lídia tartott a betegszobában. Ez a ragyogó művésznő, sajnos Ravensbrückben eltűnt a szemünk elől. Soha nem tért vissza. Hegedűjét elvették és a többit el tudja képzelni. Ott, Ravensbrückben megértettük, hogy miért tettek meg mindent ön és társai, hogy ne kelljen elmennünk Allachból. Mindig előttem van az út, amikor önbe karolva mentem a vagon felé. ön úgy búcsúzott tőlem: „Soha nem fogom elfelejteni »nekik« a maga lábait." Sokat gondoltam arra, mi lett az ön további sorsa. S ennyi év után a véletlen összehozott M. Étienne Lavallelal, aki szerint csak ön lehet az a francia orvos, akit én keresek. Hiszen a nevét sose mondta meg. Most egészséges vagyok, két nagy fiam van és tizenöt éves az unokám, írással foglalkozom, igyekszem szavakba önteni életem felhalmozódott tapasztalatát. Ha érdemesnek tartja, kérem, válaszoljon. 1973. október 7. Sok szeretettel gondol önre Juranitsné Döme Piroska (cím stb.) Mintegy tíz nap múlva itt volt a „mi doktorunktól” a válasz, aki azóta 1986 áprilisában a párizsi magyar nagykövetségen ünnepség keretén belül megkapta a Magyar Népköztársaság Csillagrendjét. 1987 májusában itt Magyarországon láttuk vendégül és ünnepeltük meg kilencvenedik születésnapját. Könyvében színesen eleveníti fel magyarországi tartózkodásának minden mozzanatát: nemcsak megírta, de elérte, hogy meg is jelenjen ez a könyv. Tele fotókkal, fotókópiákkal. És most várja, mit szólnak ehhez a magyarok. Cöme pirosla titák, facnak AZ OLVASÓ TUDÓSÍT GYAKRAN MÉG ÁLMODOM IS RÓLA ... Ez a címe annak a könyvnek, amely Párizsban jelent meg ez év júniusában. Természetesen franciául, írója: Docteur Henri Laffitte, sebészprofesszor, a francia becsületrend lovagkeresztjének birtokosa, a francia tudományos akadémia tagja. Dachaui fogolyszáma: 103162. Kiadó: Egykori Dachauiak Baráti Köre. A könyv ugyanazt a címet viseli, mint a dr. Laffitte-ről Párizsban készült magyar portréfilm, amelyet 1987 májusában a „győzelem napján” sugárzott a televízió. A professzor egyik mondata lett a film címe. Ez a mondat arról a levélről szólva hangzott el, amelyet 1973. október 7-én írtam neki. „Újra és újra előveszem és gyakran még álmodom is róla, hogy valaki huszonkilenc évig keresse azt, aki valami jót tett vele, s csupán azért, hogy köszönetetmondjon.” „Kedves M. Laffitte! 29 év telt el azóta. Nem hiszem, hogy még emlékezik rám, pedig sem társaim — akik még élnek —, sem én nem felejtettem el. Mi 1944. november 14-én érkezünk Allachba, Magyarországról, ön rendezte be számunkra a Reviert és engem rögtön oda helyeztetett. Egyenest a magyar Gestapótól vittek oda, bár eredetileg a Gestapo egy másik alakulatához akartak átvinni. Talán ennek a véletlennek köszönhettem, hogy még élek. S bizonyos vagyok benne, hogy ön nélkül ez a véletlen sem segített volna. Nem tudtuk elfelejteni kedves alakját, ahogy meggörnyedten cipelte az ágyneműt, felszerelést számunkra. Azt küldjön egy képet A MÉRNÖKI „HÁROMLÁBÚ ASZTAL" VESZEDELMEI Orbán Balázs, aki nemcsak leírója, de első összegező fotóriportere is volt a Székelyföldnek, a Háromszéket bemutató kötetében különös fotókalandról számol be. Észlelnek falu közelében állította fel a laboratóriumát befogadó sátrát, a háromlábú állványt, az arrafelé őgyelgő emberek összegyűltek mögötte. Az ismeretlen foglalatosságban veszedelmet sejtettek, földmérő inzsellérrel tévesztették össze. „Megpillantván a kolostornak szegzett gépemet és baljóslatú fekete sátramat, egy velem volt birtokosra távoztomkor komolyan rátámadtak, hogy a kolostort eladta, s fenyegető megtámadásaikkal szemben csakis a tiszteletre méltó guardian közbejöttével sikerült magát igazolnia; de a nép ily féltékenységein nem kell csodálkoznunk, s azt nem lehet értelmi korlátoltságuk rovására feltudnunk, mert a mérnöki háromlábú asztalt, mely mindig csak adószaporítást vont utóbbi időkben maga után, a nép mint veszélyes eszközt ismeri, s így a szintén háromlábú asztalon lévő fényképészeti gépet sem nézi jó szemmel.” A történet idestova százhúsz esztendős. Az itt látható felvétel ugyancsak a Székelyföldön készült, hozzávetőleg negyven évvel később, még az első világháború előtt. Alighanem az erdélyi topográfia egyik ősfotója. Hát nem különös? Orbán Balázs idejében még félve néztek, sőt rátámadtak a földmérő inzsellérekre; ötven évvel később ők maguk keresték meg a határ fölmérőit, hiszen segítségükkel lehetett igazán rendet teremteni a telekkönyvekben. (A Kárpátokon túl, az Ókirályságban nem volt telekkönyv, a földmérőknek kevesebb volt a dolguk.) Újabb hetven-nyolcvan esztendő — és noha ma már senki össze nem téveszti a fotográfust a földmérő inzsellérrel, a „mérnöki háromlábú asztalt" csak most ismerik fel igazából „veszedelmes eszköznek". Mert manapság, Székelyföldön vagy Bukarestben, ahol megjelennek a topográfusok, mindenkinek nyomban eszébe jut, hogy hamarosan lecsap a bontó csákány. A városok lakóit is rémületbe ejti, ha egy csendes, kis lakásokkal szegélyezett utcában megpillantják a topográfusokat: tömbnegyed épül, avagy a várost keresztülszelő sokpályás autóút? Egyre megy, bontják a családi házat. Ha nem most, úgy három vagy öt év múlva. Legyünk tárgyilagosak, a világon mindenütt bontanak. A kérdés, hogyan és mikor, a lakossággal való közmegegyezés alapján, avagy elnöki rendelettel . .. Kártérítik-e az embert, vagy csak eljátsszák a kártérítés paródiáját?! Ott, ahol ez a felvétel készült, manapság a bontásra ítélt házakért tényleges értékük egy töredékét, olykor negyedét-ötödét fizetik ki. És nincs rá mód, hogy a régihez hasonlót építsenek, valahol, közelben, a megszokotthoz hasonló helyen. Téved, aki úgy véli, ez a rettenetes trauma csak egyik vagy másik nemzetiséget sújtja. Aki parancsszóra hagyja el otthonát, kényszerrel nézi végig szülőházának bontását — gyökértelen, frusztrált emberré lesz nemzetiségére való tekintet nélkül. Erdélyi Lajos □45