Új Tükör, 1989. október-december (26. évfolyam, 40-53. szám)

1989-12-17 / 51. szám

DSIDA-TORZÓ (1989. 47. szám) Teljesen egyetértek Petrőczi Évával (Új Tükör 1989/47. szám) abban, hogy a televízió közelmúltban sugár­zott Dsida-portréműsora sajátos tor­zóvá sikeredett. A két világháború közti erdélyi irodalom tragikus if­jan elhunyt kiváló költője valóban nem „egyhúrú poéta”, hiszen már kedvenc hangszerén, a posztumusz kötetének címében szereplő „Angya­lok citeráján” is eleve több „húr” feszül, s akkor még nem szóltunk mindazokról az „instrumentumok­ról”, amelyeken Dsida oly elegáns virtuozitással játszani tudott. Tanú erre gazdag téma- és formavilágú lírája. (A műsor legnagyobb erénye alighanem az volt, hogy a jeles Dsi­­da-kutató és -gyűjtő Csiszár Alajos jóvoltából eddig jórészt ismeretlen fotókkal és dokumentumokkal is­merkedhettek meg a nézők.) Abban viszont semmiképp sem tudom osztani a véleményemet a cikkíróval, miszerint „Dsida Jenő (1907—1938) a huszadik századi ma­gyar költészet méltatlanul elfeledett alakja”. Ezt legfrappánsabban éppen az a könyv (Dsida Jenő: összegyűj­tött versek és műfordítások) cáfolja, amelynek Szakolczay Lajos írta előszavából Petrőczi Éva az iménti mondatot idézte. A Magvető Könyv­kiadó gondozásában az 1980-as évek elején megjelent, s mindmáig a leg­teljesebb Dsida-kötetet napok alatt szétkapkodták, s így hamarosan napvilágot látott a második kiadás, mely szintén gyorsan elfogyott, az idén pedig immár a harmadik kia­dás is felbukkant az üzletekben és tűnt el — mint igazán kelendő por­téka — egykettőre a polcokról. Egyébként a nyolcvanas években nem ez volt az egyetlen Dsida-gyűj­­temény. A magyar irodalom gyöngy­szemei sorozatban jelent meg a „Dsi­da Jenő válogatott versei” a Koz­mosz Könyvek egyik sikeres darab­jaként, a Vigília pedig az „Út a Kál­váriára — Válogatott versek és pró­zai írások” című összeállítást pub­likálta. Ugyancsak az elmúlt évti­zedben került a boltokba a „Sírfel­irat” című Hungaroton-nagylemez, amelyen Jékely Zoltán szerkeszté­sében összesen 26 (!) Dsida-vers, il­letve -versrészlet hangzik el Bács Ferenc, Hegedűs D. Géza és Raj­hona Ádám míves tolmácsolásában. Értesüléseim szerint jelenleg két ki­adónál is előkészületben van újabb Dsida-kötet. Szintén a költő iránti érdeklődés ékes bizonyítéka, hogy néhány év­vel ezelőtt az ELTE Bölcsészkarán summa cum laude-minősítéssel vé­dett meg „A muzsika mint téma és stíluseszköz Dsida Jenő költészeté­ben” című doktori disszertáció, hogy tavaly a versíró halálának ötvene­dik évfordulóján a Bartók rádió­ egyórás műsort sugárzott „Angyalok citerája” címmel, amelyről az Új Tükör elismerő kritikában számolt be. (1988/38. szám). S a legfrissebb adalék: Janicsó Adrienne új nagyle­meze, a Kincses Kolozsvár, melyen huszadik századi írók és költők, köz­tük Dsida Jenő vallanak Erdély fő­városáról. A felsoroltak után úgy vélem, az ilyen poétát aligha szük­séges — Petrőczi Éva kifejezésével élve — „feltámasztani”. Dalos Gábor Köszönöm Dalos Gábor értő és alapos hozzászólását. Ismerem mind­azokat a kiadványokat, amelyeket felsorol, de egyik sem győz meg ar­ról, hogy Dsida Jenő igazán benne van az irodalmi köztudatban. Vagy ami még fontosabb: az olvasódban! Szomorú tapasztalataim vannak pél­dául — középiskolai rendhagyó óráim kapcsán — arról, hogy a ti­zenévesek számára Dsida neve sem­mit nem mond. Tapasztalataim sze­rint legfeljebb a középkorú vagy an­nál idősebb értelmiség költője­­. Sorait, amelyek sokkal inkább szolgálják a költő utóéletét, mint a kérdéses ttv-műsor, ismételten kö­szönöm. Petrőczi Éva sem, hogy mennyit tett azért, hogy könnyítsen helyzetünkön. S emlékszik-e a magyar cigányok barakkjára, ahol ön nélkül az SS sem tudott rendet tartani?! Ha rám már nem emlékezne, azok­ra az esti hegedűkoncertekre emlékez­nie kell, amelyeket társnőnk, Barabás Lídia tartott a betegszobában. Ez a ragyogó művésznő, sajnos Ravens­­brückben eltűnt a szemünk elől. Soha nem tért vissza. Hegedűjét elvették és a többit el tudja képzelni. Ott, Ravens­­brückben megértettük, hogy miért tet­tek meg mindent ön és társai, hogy ne kelljen elmennünk Allachból. Mindig előttem van az út, amikor önbe karolva mentem a vagon felé. ön úgy búcsúzott tőlem: „Soha nem fo­gom elfelejteni »nekik« a maga lá­bait." Sokat gondoltam arra, mi lett az ön további sorsa. S ennyi év után a vé­letlen összehozott M. Étienne Lavalle­­lal, aki szerint csak ön lehet az a fran­cia orvos, akit én keresek. Hiszen a nevét sose mondta meg. Most egészséges vagyok, két nagy fiam van és tizenöt éves az unokám, írással foglalkozom, igyekszem szavak­ba önteni életem felhalmozódott ta­pasztalatát. Ha érdemesnek tartja, kérem, vála­szoljon. 1973. október 7. Sok szeretettel gondol önre Juranitsné Döme Piroska (cím stb.) Mintegy tíz nap múlva itt volt a „mi doktorunktól” a válasz, aki azóta 1986 áprilisában a párizsi magyar nagykö­vetségen ünnepség keretén belül meg­kapta a Magyar Népköztársaság Csil­lagrendjét. 1987 májusában itt Magyar­­országon láttuk vendégül és ünnepel­tük meg kilencvenedik születésnapját. Könyvében színesen eleveníti fel ma­gyarországi tartózkodásának minden mozzanatát: nemcsak megírta, de elér­te, hogy meg is jelenjen ez a könyv. Tele fotókkal, fotókópiákkal. És most várja, mit szólnak ehhez a magyarok. Cöme piros­la­ titák, facnak AZ OLVASÓ TUDÓSÍT GYAKRAN MÉG ÁLMODOM IS RÓLA ... Ez a címe annak a könyvnek, amely Párizsban jelent meg ez év júniusában. Természetesen franciául, írója: Docteur Henri Laffitte, sebész­­professzor, a francia becsületrend lo­vagkeresztjének birtokosa, a francia tu­dományos akadémia tagja. Dachaui fogolyszáma: 103162. Kiadó: Egykori Dachauiak Baráti Köre. A könyv ugyanazt a címet viseli, mint a dr. Laffitte-ről Párizsban készült magyar portréfilm, amelyet 1987 máju­sában a „győzelem napján” sugárzott a televízió. A professzor egyik monda­ta lett a film címe. Ez a mondat ar­ról a levélről szólva hangzott el, ame­lyet 1973. október 7-én írtam neki. „Újra és újra előveszem és gyakran még álmodom is róla, hogy valaki huszonkilenc évig keresse azt, aki va­lami jót tett vele, s csupán azért, hogy köszönetet­­mondjon.” „Kedves M. Laffitte! 29 év telt el azóta. Nem hiszem, hogy még emlékezik rám, pedig sem társaim — akik még élnek —, sem én nem felejtettem el. Mi 1944. novem­ber 14-én érkezünk Allachba, Magyar­­országról, ön rendezte be számunkra a Reviert és engem rögtön oda he­lyeztetett. Egyenest a magyar Gesta­­pótól vittek oda, bár eredetileg a Ges­tapo egy másik alakulatához akartak átvinni. Talán ennek a véletlennek kö­szönhettem, hogy még élek. S bizo­nyos vagyok benne, hogy ön nélkül ez a véletlen sem segített volna. Nem tudtuk elfelejteni kedves alak­ját, ahogy meggörnyedten cipelte az ágyneműt, felszerelést számunkra. Azt küldjön egy képet A MÉRNÖKI „HÁROMLÁBÚ ASZTAL" VESZEDELMEI Orbán Balázs, aki nemcsak leírója, de első összegező fotóriportere is volt a Székelyföldnek, a Háromszéket bemu­tató kötetében különös fotókalandról számol be. Észlelnek falu közelében ál­lította fel a laboratóriumát befogadó sátrát, a háromlábú állványt, az arra­felé őgyelgő emberek összegyűltek mö­götte. Az ismeretlen foglalatosságban veszedelmet sejtettek, földmérő inzsel­lérrel tévesztették össze. „Megpillant­ván a kolostornak szegzett gépemet és baljóslatú fekete sátramat, egy velem volt birtokosra távoztomkor komolyan rátámadtak, hogy a kolostort eladta, s fenyegető megtámadásaikkal szemben csakis a tiszteletre méltó guardian köz­bejöttével sikerült magát igazolnia; de a nép ily féltékenységein nem kell cso­dálkoznunk, s azt nem lehet értelmi korlátoltságuk rovására feltudnunk, mert a mérnöki háromlábú asztalt, mely mindig csak adószaporítást vont utób­bi időkben maga után, a n­ép mint ve­szélyes eszközt ismeri, s így a szintén háromlábú asztalon lévő fényképészeti gépet sem nézi jó szemmel.” A történet idestova százhúsz eszten­dős. Az itt látható felvétel ugyancsak a Székelyföldön készült, hozzávetőleg negyven évvel később, még az első vi­lágháború előtt. Alighanem az erdélyi topográfia egyik ősfotója. Hát nem kü­lönös? Orbán Balázs idejében még fél­ve néztek, sőt rátámadtak a földmérő inzsellérekre; ötven évvel később ők maguk keresték meg a határ fölmé­rőit, hiszen segítségükkel lehetett iga­zán rendet teremteni a telekkönyvek­ben. (A Kárpátokon túl, az Ókirály­ságban nem volt telekkönyv, a földmé­rőknek kevesebb volt a dolguk.) Újabb hetven-nyolcvan esztendő — és noha ma már senki össze nem téveszti a fo­tográfust a földmérő inzsellérrel, a „mérnöki háromlábú asztalt" csak most ismerik fel igazából „veszedelmes esz­köznek". Mert manapság, Székelyföl­dön vagy Bukarestben, ahol megje­lennek a topográfusok, mindenkinek nyomban eszébe jut, hogy hamarosan lecsap a bontó csákány. A városok la­kóit is rémületbe ejti, ha egy csendes, kis lakásokkal szegélyezett utcában megpillantják a topográfusokat: tömb­negyed épül, avagy a várost keresztül­szelő sokpályás autóút? Egyre megy, bontják a családi házat. Ha nem most, úgy három vagy öt év múlva. Legyünk tárgyilagosak, a világon mindenütt bontanak. A kérdés, hogyan és mikor, a lakossággal való közmeg­egyezés alapján, avagy elnöki rende­lettel . .. Kártérítik-e az embert, vagy csak eljátsszák a kártérítés paródiáját?! Ott, ahol ez a felvétel készült, ma­napság a bontásra ítélt házakért tény­leges értékük egy töredékét, olykor negyedét-ötödét fizetik ki. És nincs rá mód, hogy a régihez hasonlót építse­nek, valahol, közelben, a megszokott­hoz hasonló helyen. Téved, aki úgy vé­li, ez a rettenetes trauma csak egyik vagy másik nemzetiséget sújtja. Aki parancsszóra hagyja el otthonát, kény­szerrel nézi végig szülőházának bontá­sát — gyökértelen, frusztrált emberré lesz nemzetiségére való tekintet nélkül. Erdélyi Lajos □45

Next