Tündérvásár, 1928 (4. évfolyam, 2-52. szám)
1928-01-08 / 2. szám
Varjú Varjú mondja: „Kár, kár, kár, kár, hogy elmúlt Már a nyár! Hó, fagy és köd. Kár, kár, kár. He szomorú A határ!" P. Ábrahám Ernő. A kiadóhivatal felkéri mindazokat, akiknek előfizetése dec. 31-én lejárt, hogy előfizetésüket mielőbb újítsák meg, nehogy a lap küldésében fennakadás álljon be. I Libatánc 47 híres Steff Ni, hogy táncol Jóska gyerek s hogy kiabál, hogy pityereg! Ez aztán a galiba, — táncoltatja a liba, a gúnár, a gúnár s ő maga is táncot jár. Piros papucs a lábán, szürke dolmány a hátán, orra piros furulya, — ezt sziszegi, csak azt fújja: táncolj, táncolj,, te gyerek, ha nem táncolsz, megcsíplek! Fordulj mindig szembe velem, mert a hátad megcsípkedem! Haszontalan kis legény, majd megtáncoltatlak én, járod, ahogy én akarom, mert ez itt az én udvarom. Én vagyok itt a király, — pissz! Tovább ne kiabálj! . . . De a gyerek csak kiabál: ángyom, ángyom, bánt a gúnár! s nem kiabál hiába: a seprűvel jön ángya s elkergeti a gúnárt, a hamisat, a betyárt. .. Hiss! Adok én teneked, megcsipkedni, elkergetni ilyen jó kis gyereket! . . . Erdélyi József. Volt egyszer egy darázs. Közönséges darázsnak tartottuk volna, ha nem lett volna még sárgább, mint a darazsak általában lenni szoktak: bizonyára a rettenetes méregtől — mely benne lakozott — volt még sárgább, mint rokonai. S egyre sárgult. Mérgesedett. Már olyan sárga volt, mint a kikerics. Vadsárga. Szörnyen vad darázs volt. Olyannyira, hogy amikor alkalmilag megcsípte bizonyos vándornak az orrát, az akkorára dagadt, mint valami óriási uborka, de úgy is mondhatjuk, hogy kisebbfajta tök. (Képzelhetni, milyen nehezére esett a vándornak, ekkora orrot cipelni további vándorlítjain). Utóbb megcsípte egy aprócska mókus orrát. S hatalmas orra nőtt a mókusnak is. Azt hihetted volna, — ha találkozol vele, — hogy kisebbfajta elefánt. Persze, bozontosfarkii. Elég furcsa elefánt, mondhatom. Sőt még utóbb egy cinege orrát csípte akkorára, hogy a cinege olyan lett, mint valami pelikán, amelyiknek törpe maradt a teste. Nevetni lehetett rajta. Egy szunyogot azonban csakugyan szerencséssé tett: vállon szúrt, sassá adatott, persze, kicsit különös sassá, mert a szúnyog jó sok fájba megmaradt Aztán mind keményebb fába vágta a fejszéjét, vagyis fullánkját a darázs, végül igazi fába is: megszúrt egy facsemetét és a fácska hatalmas törzsű tölggyé dagadt. Bizonyos pórt megint csak szerencséssé tett a darázs: nem a pórt szúrta meg ugyan, hanem ökrének a szarvát. Mutogatni vihette óriásszarvú ökrét a pór és töméntelen pénzt keresett vele. Nos, a sok-sok siker nem haladt el nyomtalanul a darázs felett. Felette gőgössé tette. Már fennen kiabált: — Én vagyok a híres Dagasztó, úgy tiszteljen engem mindenki, aki él, rontom-bontom. Ide nézzen mindenki! Kerék föl! Egy dombocska így kérlelte: — Fődagasztó uram, be szeretnék hegy lenni. Hát Dagasztó nem volt rest, odarepült, jól megszúrta a dombot. S bizony kissé csodálatos, de csak elkezdett növekedni a domb is és hegy lett belőle, de nem is valami kisebbfajta hegy. Akkora, hogy kifulladt a mászó, amíg a tetejébe ért. S csuromvizes lett, ha nem is esett az eső, jól megizzadt, ha nem is sütött a nap. (Nemsokára várat építettek a hegyre az emberek, de örült a megtiszteltetésnek az egykori dombocska, persze, hiszen hegynek vár a koronája.) Nem is állhatta tovább a hegy tövében folydogáló patak sem. — Kegyelmes uram, legfőbb Dagasztó urunk, — csevegett a patak — ha meg nem sértem, csináljon már belőlem folyamot. A darázs szúrt s a patak —csodák csodája! — folyammá dagadt. Szóval ugyancsak hatalmasra növesztett a darázs mindenkit, de mindenkit az egész környéken. S akkor elgondolkozott: — Ejnye, elugatta, csak éppen én maradjak kicsike? Én a írta: Paulini Béla