Turán, 2000 (3. évfolyam, 1-6. szám)
2000-08-01 / 4. szám
KÖNYVESPOLC RÉVÉSZ LÁSZLÓ: A KAROSI HONFOGLALÁSKORI TEMETŐK Miskolc 1996. Magyarország honfoglalás kori és kora Árpád-kori sírleletei 1. A Herman O. Múzeum és a Magyar Nemzeti Múzeum közös kiadványa. Szerk. Fodor I.-Veres L.-Viga Gy. Dóka Holding Rt. Karcsa. A karosi temetőkről már jóval a szerző által elvégzett nagyszabású ásatás megkezdése előtt tudtunk: 1899-ben, majd 1936-ban pusztultak el, illetve kerültek megmentésre sírok a község határában. Mint kiderült, három, egymáshoz igen közel elhelyezkedő temetőről van szó, amelyekbe összesen legalább 180 embert temettek el a 10. sz. első felében. A honfoglaló magyarok a Bodrogközben nem lakatlan területre érkeztek; avarok ugyan nem, de szlávok laktak ezen a vidéken. Az egyik temetőjük egybeesett azzal a ponttal, ahová honfoglalóink is temetkeztek, a II. sz. temető esetében. A földművelő-állattartó szláv lakosságnak kétségtelenül ki kellett szolgálnia a nomád magyarokat, akiknek a 10. sz. első feléből, a Felső-Tisza területéről eddig 24 temetőlelőhelye vált ismertté (10-12. old.). Közülük - a szerző véleménye szerint - 10 ponton vezéreket temettek el (123. kép, térkép), akik szerinte a fejedelmi kíséret tagjai voltak (204. old.). A kötet jól közölt leletanyaga sok vitához nyújt majd a jövőben bázist, lehetőséget. Most csak egy különösnek és megoldatlannak tűnő dologra hívjuk fel a figyelmet, ami az éremleletekkel áll kapcsolatban. Révész L. 70 lelőhelyről származó arab ezüstdirhemről tud, ezek zöme, azaz 40 db, mint megjegyzi, a Felső-Tisza-vidékről származik, közülük feltűnően sok a Bodrogközben fekvő karosi I-II. számú temetőkből. Az ezüstdirhemek felső időhatára a rajtuk feltüntetett évek alapján 920 (kibocsátva 26 éven belül). A jelzett temetőkből származó nyugateurópai ezüstpénzeké pedig 924 (kibocsátva 13 éven belül). Ez a megfigyelés önmagában sem érdektelen. A szerző a temetőt hátrahagyó népesség eltávozását 950 tájára teszi, de az előbb is bekövetkezett, ugyanakkor a temetők használatbavételének az időpontja - 895 - sincs megnyugtatóan igazolva, hiszen csak két (tulajdonképpen egy) dirhemkibocsájtási év esik ez elé (894). Kérdés, nem lehetne-e leszűkíteni a temetők használatát kb. 30 esztendőre, azaz összegezve évente kb. 4 ember elhalálozásával számolva mindössze. A dirhemekkel kapcsolatosan más problémák is. A Felső-Tisza-vidéken megfigyelt koncentrációjuk alapján Kovács László valamiféle „szétáramlási központot” tételezett fel (1987. 64-65. old., az idézett munkát az irodalomjegyzékben nem találtuk). Mi indikálhatta ezt a szétáramlást, ha a dirhemek nem voltak akkoriban forgalmi pénzek nálunk? Ezt a tényt Révész László is megemlíti (189. old.), de korábban (188. old.) obulusként is leír belőlük néhányat, mert ettől függetlenül a másvilágra szánva ezek alkalmasak voltak a kultuszban. Mindezek tükrében Révész László mégiscsak kereskedőkről értekezik (189. old.), akik a Felső-Tisza-vidéki, általa feltételezett fejedelmi központban álltak meg keletről jövet. A további vizsgálatok talán más megoldással is szolgálhatnak. A jól szerkesztett, egyúttal valódi publikációnak számító kötet pozitívumai közé tartozik az, hogy a temetők embertani és állattani (Vörös István) leletanyagát is közölték, értékelték, sőt egyes emberi koponyákról rekonstrukció készült (Skultéty), ami igen ritka dolog Magyarországon. Az embertani feldolgozással kapcsolatosan (Kustár Ágnes munkája) szeretnénk csupán néhány megjegyzést tenni: a jelképes trepanációkat (koponyalékeléseket) a szerző magyar etnikai jellegű jelenségnek tartja (404. old.). Ennek ellentmondanak a bolgár kutatók (Id. Dimitrov D. Prabolgarite po Szevernoto i Zapadnoto Csernomorie. Vama 1987. 169. old., 141. jegyzet.) Érdekesek és figyelemreméltóak a levont következtetések közül például, hogy a három temető egye- 94