Turista Magazin, 1974 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1974-10-01 / 10. szám
t. „1913-ban születtem, Rákosszentmihályon. Lakatos édesapám és odahaza tevékenykedő édesanyám már egészen kicsiny koromtól figyelésre és tanulásra biztatott. Figyeltem és tanultam, s csakhamar kiderült, hogy van egy különös képességem: már akkor kitűnően tudtam tájékozódni, s meglehetősen jól emlékeztem arra, amit láttam. Még ma is pontosan fel tudom idézni, hogyan is kezdődött az én elhivatottságom. Volt egy kis kertünk. Mindig tele szegfűvel, violával, szarkalábbal, ligetszépével, rózsával, liliommal. Igen megragadott, hogy jó időben, meleg nyáron öntözés, eső után a virágok gyorsan kinyíltak. Százat számoltam és egyszeresek, hipphopp, kibomlott a ligetszépe. Máskor meg azt jósolgattam, hogy mikor lesz eső. A mai Újpalotához közeli helyen laktunk, teljesen nyílt volt a látóhatár. Aprócska gyerkőc voltam még, de már észrevettem az eső- és zivatarfrontot, a vonulási irányok bizonyos törvényszerűségeit. A látóhatár nyugati, délnyugati részén feltűntek a frontok, eljöttek a fejünk fölé, azután valamerre kelet felé elvonultak. Távoli zivatarok tettén pedig csak jóval a villámlás után érkezett hozzánk a dörgés. Aztán a jégesős különös, ijesztő zúgással közeledett... Gyakran jártam a hegyekben. Vizsgálgattam a különféle kőzeteket. Más tulajdonságokkal bírt a pirosas színű, mással a fehér. Vagy: csavarogtam a Duna-parton, s láttam, sok-sok kavics sodródott a mederszélre. Gömbölyű volt az mind, de úgy látszik, az anyaguk lehetett nagyon is eltérő: még lilaszínű is akadt.. . Szerettem utazni is. Térképpel járni, annak törvényei szerint eligazodni. Alig múlhattam tízesztendős, amikor egy iskolai kirándulással kijutottam az osztrák Alpokba. Magas hegyek, hó, sok víz, nagy források, bővizű folyók, mély völgyek, szakadékok, — merőben más világ volt ez, mint az otthoni. Fenyőerdők, havasi rétek, alpesi formájú házak, idegen nyelvet beszélő emberek, — bővült a szemléletem. Valamivel később elkerültem a Balti-tenger partjára is. Ott meg a hullámok ereje, a lenyűgöző tengeri viharok látványa, hajózás közben az útitársak tengeribetegség okozta szenvedése — mindez megismertetett egy másik, számomra eladdig ismeretlen valósággal. Rengeteget bóklásztam a vízparton. Tengeri moszatokat szedtem össze, apró borostyánköveket találtam a homokban. Ez már az élővilág figyelése volt: hajdani időkre hívta fel az emlékezetemet. Hazafelé két élményem is akadt. Befőttes üvegben Berlinig elhoztam egy élő kagylót, ott aztán váratlanul elpusztult. Megnéztem a várost, megkóstoltam a számomra kevéssé ízes leveseit, mártásait és más ételeit. Érdekes, hamar lecke volt: megtudtam, hogy remek dolog a világot járni, de még jobb otthon. Közben idehaza jártam a reáliskolát. Versenyeztem, s győztem a középiskolai földrajzversenyen. Jeles eredménnyel maturáltam. Így kerültem a pesti egyetemre, hogy majd a földrajz-biológia tanári oklevelet megszerezzem. Rengeteg vidám utat megtettünk az egyetemi évek alatt. Cholnoky professzor Irányításával végigjártuk Itáliát. Láttuk a működő Vezúvot. Éjszaka föl is kapaszkodtunk rá, mondván: akkor legalább jól ki lesz világítva. Nem is csalódtunk: megcsodáltuk a kráterekből kilövellt izzó lapillik (apró kövecskék) millióit. Megnéztük a felsőolasz tavak vidékét, az Appennineket, s láttuk a műemlékek sokaságát. Észrevettük az ezer-, kétezer éves alkotásokon, hogy az ember hogyan próbálta mind jobban és jobban uralni a természeti erőket. Jártunk persze közelebb is: valósággal végigvitatattuk például a Kárpátokat, s a még közelibb hegyeket, míg aztán a második világháború közbe nem szólt, egyaránt beszórva halállal a lakott és lakatlan természetet. Megszerezve a diplomát, 1938-ban léptem állami szolgálatba. Néhány évig középiskolai tanárként működtem: az egri Dobó és a budapesti Toldi Gimna- TURISTACIPŐBEN Dr. Láng Sándor zlumban. Hasznos esztendők voltak ezek. Intenzív tanítási gyakorlatot szereztem, s volt időm tudományos munkára is. Egerből indulva főleg a Bükköt cserkésztem be, a fővárosból pedig a Bakonyt, a Duna-kanyart, a Balaton-vidéket, így aztán élhettem legszűkebb érdeklődési körömnek, a geomorfológiának, a földfelszíni alaktannak, vagyis annak a váznak, melyre az egész földrajztudomány épül. Hiszen az alaktól és a formától függ úgyszólván minden természeti jelenség, sőt, bizonyos fokig az emberi társadalom is. Ezért gyalogoltam mindenfelé, ezért kellett a kőzetanyagokat is megvizsgálnom. Vittem tehát minden tudományos célzatú kirándulásra a különböző gyűjtőeszközöket, a kőzettörő kalapácsot, a pontos helymeghatározáshoz, formarögzítéshez szükséges térképeket, a magasság- és lejtőszögmérőt, a különféle vegyszereket (főleg a sósavat, a legegyszerűbb minőségi elemzéshez), vittem a laza kőzetek apró szemcséinek meghatározásához a szemcsenagyságmérőt, a nagyítóüveget, s mindezekhez még a megfelelő turistafelszereléseket is, az esd, vihar ellen. Mentünk a hegyekben nyáron és télen. Még a hó formáját is tanulmányoztam. Ekkoriban találkoztam a párcentis hazai hórétegbe ágyazott Bzaharai vörös porral. . . Egyszóval kutatás közben mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a formák és a jelenségek összefüggnek, s komplex vizsgálódás és szemlélet nélkül munkánknak nincs semmilyen gyakorlati jelentősége. Célunk viszont az volt, hogy a társadalom természeti környezetét mind hatékonyabban megismerjük, s a tudást felhasználjuk. Hiszen minden természeti tényező bizonyos fokig energiaforrás, melyet a társadalom hasznosítani kíván ... 1942-ben az egyetem földrajzi tanszékére kerültem beosztott középiskolai tanárként. Hivatalosan is lehetőséget nyertem tehát a kutatásra és — más szinten — folytathattam az oktatómunkát: egyetemi gyakorlatokat vezettem. 1944-ben — épp légiriadó közben — megtartottam magántanári előadásomat a karsztmorfológia tárgyköréből — egy pincében. Habilitálásom azt is jelentette, hogy még erőteljesebb biztatást kaptam a hidrológiai karsztkutatásra. Budapest karsztvízzel való ellátásával foglalkoztam, hiszen ez a bombázott főváros akkor még csupán 300 000 köbméteres vízellátását megoldotta volna. Az egyre mélyebbre nyúló szénbányászat is gyakran találkozott a karsztvízzel. Később a bauxitbányászat „felfutásával" még nyilvánvalóbbá vált, hogy jó úton járunk, szükséges ez a kutatás. Folytattam tehát a munkát a főváros környékén, a Büikkben és másutt lapL Aggteleken). Természetesen csak amíg lehetett, mert jöttek a háború végnapjai, s katona lettem . .. Szakmámhoz illően: meteorológus. Rövid ideig tartott az egész, s szerencsével jártam: noha vagy tízszer körülbombáztak, mindig a szomszéd ház dőlt össze. Még egy akna is becsapott mellém, de engem egy téglakerítés megóvott. 1945. január 19-én elmentem a Múzeum körútra, az egyetemre, romokat takarítani. Mindenfelé törmelék, ágaskodó vastraverzek. Hát nekifogtunk. Vagy öten kezdtük, s én a dékán megbízásából újjáépítési főbiztos lettem. Néhány száz hallgató segítségével tíz tantermet rendbehoztunk. Innen-onnan „szerzett” táblákkal beüyegettük az ablakokat, nagy kupacokba hordtuk a törmeléket. 1945. március 9-én megkezdtük az oktatást. Jómagam júniusig az egyik „kezemmel” oktattam, a másikkal az újjáépítést dirigáltam. Jöttek később a tűzszerészek a fel nem robbant lőszereket hatástalanítani, meg a lovasszekerek, teherautók a romhegyeket eltávolítani. Csupán Gauss majolika fejében gubbasztott észrevétlenül egy akna, míg 48—49 körül a nagy tudós szoborkoponyájából ki nem operálták a háborús maradékot. Akkorra már megszerveztük a demokratikus oktatást. 48-ban „Intézeti tanár” lettem, vagyis docens. 1968-ben neveztek ki egyetemi tanárnak. Közben megalakult az MTA földrajzi tudományos bizottsága, ebben is tevékenykedtem, több mint két évtizedig. Az esztendők során jó néhány tudományos munkát publikáltam, s írtam vagy tíz egyetemi jegyzetet ... — Minde közben szenvedélyesen tanítottam, mert valósággal bolondja vagyok e hivatásnak. Gyakran kiviszem a hallgatóságot a hegyek közé, hogy végigjárjunk bizonyos útvonalakat. Ilyenkor már a vonatkerekek kattogásából megmondom, hogy merre járunk. Amikor pedig leszállunk, pár forduló után átadom diákjaimnak a karmesteri pálcát : vezessenek . .. Máskor meg felhasználom „időjós” tudományomat. Egyszer Sátoraljaújhelyre érkeztünk. — No — mondom —, fölmegyünk Nagypétermennykűre. Gyalogolunk vagy **/i órája. Dörög az ég. Azt mondja az egyik fiu: — Elővegyük a sátorlapokat? — Még nem — válaszolom. Haladunk tovább. Még jobban mennydörög. — Kell-e a sátorlap? Hagyd még... Újabb negyedóra. Sűrű erdő, az ég majd leszakad. — No — mondom —. Itt ez a kis kupac. Üljenek a lányok a zsákokra, kívülre telepedjenek a viharkabátos fiúk. Fejünkre jöhet a ponyva... Enphor befejeztük, már jött is az özönvízszerű vihar. Egy óra alatt istihogott vagy 80 mm. Óriási szél kísérte, hidakat vitt el a víz. Szerencsésen megúsztuk a villámcsapást, s szépen, szárazon kijöttünk az ítéletidőből. Egy óra járás után beértünk Úrhuzára. Az emberek csodánkra jártak. — Hát maguk merre bújtak, hogy még a hajuk is száraz? Mondhattuk volna, hogy a tudomány tartott tetőt fölénk, dehát az ottani emberek ezt csupán nevetséges lódításnak vélték volna. Ezért csak megmutattuk a apongyává ázott sátorlapokat." Feljegyezte: NÁDOR TAMÁS 13