Turista Magazin, 1985 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1985-11-01 / 11. szám
KIBÉKÜLTEM A TÉLLEL LÁTOGATÓBAN FELEKI KAMILLNÁL — Ne tessék engem művész úrnak szólítani, én Kamill bácsi vagyok — mondotta a telefonba, amikor először hívtam fel, jó két esztendeje, hogy ezt a beszélgetést kérjem tőle. Akkor számos elfoglaltsága, nem utolsó sorban a 75. születésnapját övező ünneplések miatt nem sikerült találkoznunk. Most pedig, amikor belépek a pasaréti kis ház kertjébe, eszembe jut a kedves felszólítás, az a két évvel ezelőtti, a Pasaréten egyre sűrűbben magasodó, olykor hivalkodó épületek között a fehérfalú, kis földszintes ház, előtte a szerény, de gondozott kerttel, alig is hinném, hogy az egyik országszerte ismert, mindenki által szeretett nagy művész, a sokszorosan kitüntetett színész, a magyar operett örökifjú doyenje lakik itt. Nem, itt Kamill bácsi lakik, ebben az egyszerű, barátságos házban a hívogató kert mögött, amelyből legalább annyi derű, bölcs humanizmus árad, mint Kamill bácsi egyéniségéből. Az említett kert a ház előtt egyébként semmi különlegességet nem tartalmaz. Inkább csak tágasságával vonz. A közel négyzet alakú, frissen züldelő füves térség közepén valamilyen, számomra nevenincs bokor él, magát a kertet pedig szépen gondozott rózsasor övezi. — Ilyen egyszerűen szeretem a kertet — követi a tekintetemet a házigazdám, ahogy a hűs szobából kitekintek. — Én ma már csak így találok kapcsolatot a természettel, de fiatalabb koromban, és amikor még élt a feleségem, gyakran kerestünk vízpartot, vagy hegyeket, ahol mindig nyugalmat, felüdülést találtunk. Mostanában inkább már csak a rózsáimra marad energiám, bár nem én gondozom őket egyedül, azonban okvetlenül látni akarom a közelemben, ahogy élnek, fejlődnek. Néha magam metszem vissza őket, de ennél többre már nem futja az erőmből. — Gondolom, Kamill bácsi akkor örül a kertjének a legjobban, amikor a rózsái teljes pompájukban virágzanak. — Őszintén szólva ha egészséges vagyok, nyugodt vagyok, akkor minden évszak tetszik. De ha mérges vagyok, vagy valami bajom van, akkor a természetet — a meleget vagy hideget, a havat vagy az esőt, ami éppen van — hibáztatom mindenért. Szeretem a szép őszt, ami még emlékeztet a nyárra, s a szép hóesést, sőt az esőt — az ablakból nézve. Gyerekkoromban a mai Szent István körúton laktunk, ahol persze nem volt kertes ház. Négyen voltunk testvérek, én a legkisebb, s egy alkalommal édesanyámmal mentünk az utcán télen, a havas, síkos aszfalton, s ő egyszer csak elesett. Nagyon megijedtem, fölsegítettem, s akkor újra elcsúszott, s azután harmadszor is. . . Ez olyan szörnyű élmény maradt számomra — ötéves voltam —, hogy évekig utáltam a havat, a telet. Csak jóval később, amikor már a feleségemmel sétáltunk gyakran a Szabadsághegyen, a bokáig érő hóban, csak akkor békültem ki a téllel. ..aki” régen úgy megsértette az én tüneményes, angyali édesanyámat. — Úgy tudom, Kamill bácsi mai környezete, a friss városszéli levegő, a szépen gondozott, üdítő kert is csak később vált életének oly fontos tényezőjévé. — Valóban, mert édesapám nagyon féltett, túlzottan is, és én nem nagyon jártam kirándulni az osztálytársaimmal. Mielőtt ideköltöztünk a feleségemmel, sokat sétáltunk ezen a környéken, de akkor itt még erdő volt a közelben, érintetlen, vadregényes táj. Amikor megvettük a kis telket, abból az erdőből hordtam le a kertbe a friss, fekete földet. Annak köszönhetem, hogy ilyen szép itt a fa. 1949-ben költöztünk ide, azóta is gazdagon élteti ez a föld a füvet s a virágokat. Közben persze már eltűnt az erdő, annyira beépült itt minden terület. Nagyon bosszankodtam egy időben a sok irtás miatt, de legalább elkerült elérnem, hogy egyegy szép fát meghagytak. A szemetelők ellen pedig, akikre nagyon haragszom, egy táblát csináltattam az utcára, és magam lesiettem rá a feliratot: Ügyeljünk az utca tisztaságára! De amint kitettem másnapra körbeszemetelték a járókelők, nem az itt lakók, az erre vetődök. Miért? Ki tudja ezt megmondani? — Az ember — azt hiszem — nem születik rossznak, csak a nevelkedéséből hiányzik, egyebek közt a természeti környezet szeretetére való nevelés. — Bizonyára így van, mert még az állatot is meg lehet tanítani a környezete megbecsülésére. Ezt magam is tapasztaltam, amikor még volt kutyám. Ma már csak nöövényeim vannak, de azok is inkább csak a kertben. Szobanövényt keveset tartok, mert úgy érzem, szenved a lakásban. Legkedvesebb növényem a rózsa és a szegfű... Egyébként sajátos vonzódást örököltem a kátyámtól a természetnek egy különös része, a világegyetem iránt. Gyerekkorunkban elmélyülten bújtunk egy csillagászati könyvet, amelyből kiderült, hogy a Hold állítólag olyan messze van, hogy már nem emlékszem, milyen módon, de ha elindulnánk, három generáció alatt érnénk oda. . . Ezért aztán alig akartam elhinni, amikor hírül hozták, hogy ember lépett a Holdra. A bátyám, aki gépészmérnök lett, persze előbb elhitte. . . Számomra ebből csak annyi maradt, hogy ha nyáron utazom valahova, gyakrabban nézek az égre. — Hol tetszik tölteni a nyarat? — Sajnos, sokat jártam a Balatonhoz, mert azt hittem, a feleségem azt szereti. Már elég idősek voltunk, mikor kiderült, hogy inkább a hegyvidékhez vonzódik. Én pedig az emlékeim által hagytam magam irányítani, mert a szüleim gyakran vittek a Balatonhoz, a Dunához, sőt a tengerhez a nyári hónapokban. A feleségemmel egyébként sokfelé utaztunk, s persze a legszebb, a legemlékezetesebb a nászutunk volt Abbáziában. Gyakran kirándultunk a Dunakanyarba is, főleg Tahiba, ahol Gombaszögi Frida lakott, akit gyakran meglátogattunk. Még a háború után is ott aludtunk jó néhányszor. A világon a legszebb volt az a táj, amit az ő kertjéből láttunk. Akkor szerettem meg a Dunakanyart. Felépítettük a szentendrei hegyen a házunkat, amit aztán a háború után lebontottunk, s itt Pasaréten építettünk fel újra. . . Hát ilyen merész kalandba bocsátkoztunk, hogy megmentsünk magunknak a fővárosban is valamit a Dunakanyar szépségéből. . . SZOMORY GYÖRGY