Turista Magazin, 1985 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1985-11-01 / 11. szám

KIBÉKÜLTEM A TÉLLEL LÁTOGATÓBAN FELEKI KAMILLNÁL — Ne tessék engem művész úrnak szólítani, én Kamill bácsi vagyok — mondotta a telefonba, amikor először hívtam fel, jó két eszten­deje, hogy ezt a beszélgetést kér­jem tőle. Akkor számos elfoglaltsá­ga, nem utolsó sorban a 75. szüle­tésnapját övező ünneplések miatt nem sikerült találkoznunk. Most pe­dig, amikor belépek a pasaréti kis ház kertjébe, eszembe jut a kedves felszólítás, az a két évvel ezelőtti, a Pasaréten egyre sűrűbben maga­sodó, olykor hivalkodó épületek kö­zött a fehérfalú, kis földszintes ház, előtte a szerény, de gondozott kert­tel, alig is hinném, hogy az egyik országszerte ismert, mindenki által szer­etett nagy művész, a sokszoro­san kitüntetett színész, a magyar operett örökifjú doyenje lakik itt. Nem, itt Kamill bácsi lakik, ebben az egyszerű, barátságos házban a hívogató kert mögött, amelyből leg­alább annyi derű, bölcs humaniz­mus árad, mint Kamill bácsi egyé­niségéből. Az említett kert a ház előtt egyéb­ként semmi különlegességet nem tartalmaz. Inkább csak tágasságá­val vonz. A közel négyzet alakú, frissen züldelő füves térség köze­pén valamilyen, számomra neve­nincs bokor él, magát a kertet pe­dig szépen gondozott rózsasor övezi. — Ilyen egyszerűen szeretem a kertet — követi a tekintetemet a házigazdám, ahogy a hűs szobából kitekintek. — Én ma már csak így találok kapcsolatot a természettel, de fiatalabb koromban, és amikor még élt a feleségem, gyakran ke­restünk vízpartot, vagy hegyeket, ahol mindig nyugalmat, felüdülést találtunk. Mostanában inkább már csak a rózsáimra marad energiám, bár nem én gondozom őket egye­dül, azonban okvetlenül látni aka­rom a közelemben, ahogy élnek, fejlődnek. Néha magam metszem vissza őket, de ennél többre már nem futja az erőmből. — Gondolom, Kamill bácsi akkor örül a kertjének a legjobban, ami­kor a rózsái teljes pompájukban virágzanak. — Őszintén szólva ha egészséges vagyok, nyugodt vagyok, akkor minden évszak tetszik. De ha mér­ges vagyok, vagy valami bajom van, akkor a természetet — a me­leget vagy hideget, a havat vagy az esőt, ami éppen van — hibáztatom mindenért. Szeretem a szép őszt, ami még emlékeztet a nyárra, s a szép hóesést, sőt az esőt — az ablakból nézve. Gyerekkoromban a mai Szent István körúton laktunk, ahol per­sze nem volt kertes ház. Négyen voltunk testvérek, én a legkisebb, s egy alkalommal édesanyámmal mentünk az utcán télen, a havas, síkos aszfalton, s ő egyszer csak elesett. Nagyon megijedtem, fölse­gítettem, s akkor újra elcsúszott, s azután harmadszor is. . . Ez olyan szörnyű élmény maradt számomra — ötéves voltam —, hogy évekig utáltam a havat, a telet. Csak jó­val később, amikor már a felesé­gemmel sétáltunk gyakran a Sza­badsághegyen, a bokáig érő hóban, csak akkor békültem ki a téllel. ..aki” régen úgy megsértette az én tüneményes, angyali édesanyámat. — Úgy tudom, Kamill bácsi mai környezete, a friss városszéli leve­gő, a szépen gondozott, üdítő kert is csak később vált életének oly fontos tényezőjévé. — Valóban, mert édesapám na­gyon féltett, túlzottan is, és én nem nagyon jártam kirándulni az osz­tálytársaimmal. Mielőtt ideköltöz­tünk a feleségemmel, sokat sétál­tunk ezen a környéken, de akkor itt még erdő volt a közelben, érin­tetlen, vadregényes táj. Amikor megvettük a kis telket, abból az erdőből hordtam le a kertbe a friss, fekete földet. Annak köszönhetem, hogy ilyen szép itt a fa. 1949-ben költöztünk ide, azóta is gazdagon élteti ez a föld a füvet s a virágo­kat. Közben persze már eltűnt az erdő, annyira beépült itt minden terület. Nagyon bosszankodtam egy időben a sok irtás miatt, de leg­alább elkerült elérnem, hogy egy­­egy szép fát meghagytak. A sze­metelők ellen pedig, akikre nagyon haragszom, egy táblát csináltattam az utcára, és magam lesiettem rá a feliratot: Ügyeljünk az utca tisz­taságára! De amint kitettem más­napra körbeszemetelték a járóke­lők, nem az itt lakók, az erre ve­tődök. Miért? Ki tudja­ ezt meg­mondani? — Az ember — azt hiszem — nem születik rossznak, csak a ne­velkedéséből hiányzik, egyebek közt a természeti környezet szeretetére való nevelés. — Bizonyára így van, mert még az állatot is meg lehet tanítani a környezete megbecsülésére. Ezt ma­gam is tapasztaltam, amikor még volt kutyám. Ma már csak nöövé­­nyeim vannak, de azok is inkább csak a kertben. Szobanövényt ke­veset tartok, mert úgy érzem, szen­ved a lakásban. Legkedvesebb nö­vényem a rózsa és a szegfű... Egyébként sajátos vonzódást örö­költem a kátyámtól a természetnek egy különös része, a világegyetem iránt. Gyerekkorunkban elmélyül­­ten bújtunk egy csillagászati köny­vet, amelyből kiderült, hogy a Hold állítólag olyan messze van, hogy már nem emlékszem, milyen mó­don, de ha elindulnánk, három ge­neráció alatt érnénk oda. . . Ezért aztán alig akartam elhinni, amikor hírül hozták, hogy ember lépett a Holdra. A bátyám, aki gépészmér­nök lett, persze előbb elhitte. . . Szá­momra ebből csak annyi maradt, hogy ha nyáron utazom valahova, gyakrabban nézek az égre. — Hol tetszik tölteni a nyarat? — Sajnos, sokat jártam a Bala­tonhoz, mert azt hittem, a felesé­gem azt szereti. Már elég idősek voltunk, mikor kiderült, hogy in­kább a hegyvidékhez vonzódik. Én pedig az emlékeim által hagytam magam irányítani, mert a szüleim gyakran vittek a Balatonhoz, a Du­nához, sőt a tengerhez a nyári hó­napokban. A feleségemmel egyéb­ként sokfelé utaztunk, s persze a legszebb, a legemlékezetesebb a nászutunk volt Abbáziában. Gyak­ran kirándultunk a Dunakanyarba is, főleg Tahiba, ahol Gombaszögi Frida lakott, akit gyakran meglá­togattunk. Még a háború után is ott aludtunk jó néhányszor. A vi­lágon a legszebb volt az a táj, amit az ő kertjéből láttunk. Akkor sze­rettem meg a Dunakanyart. Felépí­tettük a szentendrei hegyen a há­zunkat, amit aztán a háború után lebontottunk, s itt Pasaréten épí­tettünk fel újra. . . Hát ilyen merész kalandba bocsátkoztunk, hogy meg­mentsünk magunknak a fővárosban is valamit a Dunakanyar szépségé­ből. . . SZOMORY GYÖRGY

Next