Turisták Lapja, 1941 (53. évfolyam)
Révay József dr.: Szent István lába nyomán
Zarándok utunk második állomása Veszprém lesz, az a város, amelyben Szent István korából mindössze két szasszanida jellegű s magyar díszítésű oszlopfő mardt meg. De ez a város, éppen a maga emléktelenségében őrzi legjellegzetesebben a szentistváni hangulatot. Amint megállunk a Várhegy fokán, ahol Ispánky Gézának Szent István és Gizella-szobra őrködik az évezredes táj fölött s ahonnan messze tapogatódzik tekintetünk a Bakony komor koszorúja és a Veszprémvölgy irányában.a görög apácák kolostorának romja idézi szemünk elé Gizella királyné életét és áldozatos munkáját. Egy pillanatra felrörlik előttünk az apácák hímzőműhelye, ahol a királyné és talán Szent Imre felesége is végtelen türelemmel és művészettel segített a szövő és hímző apácáknak a gyönyörű egyházi ruhák elkészítésében. Szent Imre szobra, Erdey Dezső műve, a régi Szent György-templom helyén idézi megrendítő emlékét annak az éjszakának, amelyen a fiatal herceg letette sorsdöntő fogadalmát. Veszprém fölött az eltűnt emlékek hangulatában a szent király lelke leng mint örök és kiapadhatatlan forrása a magyar jövendőnek. A későbbi korból származó Gizella-kápolna oltárának felirata is ezt hirdeti: „Őseink hite a jövő reménye". Székesfehérvárott az ősi koronázó városban keressük tovább a szent király nyomait. Ide torkollik útunk, mint ahogy ide torkollik a fáradt apostol dicsőséges élete, itt koronázták és temették századokon át a magyar királyokat s itt állunk meg majd az egykori bazilika alapfalain, a Romkertben, ahol márványmaradékok és egyéb Szent István-kori kőemlékek, a századok őrlő fogai közül kihullt törmelékek őrzik a szentistváni kor hangulatát. Székesfehérvár volt a szent király nemzetségi fővárosa. Itt ajánlotta fel országát Máriának; itt hanyatlott le megfáradt teste örökre. Itt építette meg a hálás utókor mauzóleumát, olasz-román stílusban, az egyszerű formáknak, nemes vonalaknak, méltóságos íveknek ezt a déliesen művészi és összhangzatos remekművét. A fiatal magyar művészet legjobbjai: Lux Géza, Árkayné Stechlo Lili, Madarassy Walter és Aba-Novák Vilmos művészetük legjavát vetették latba, hogy a szent király mauzóleuma a maga művészi fenségében méltó legyen a nagy halotthoz, aki itt éli ebben az egyszerű és mégis fejedelmi kápolnában, testetlenül és anyagtalanul, örök életét. Itt a bazilika romjai között volt valamikor Szent István sírja. Szent László külön kápolnát emeltetett koporsójának s e kápolna romjai ma is ott vannak. Koporsója már idestova másfélszázad éve ismeretes, velence-bizánci jellegű művészi márványszarkofág, lebegő angyalokkal, szárnyas szeráffejekkel és az örök életet jelképező életfákkal oldalán. Sokáig a Nemzeti Múzeumban őrizték, most visszakerült ide, ahol valamikor egy nemzet gyásza és kegyelete avatta szenvedő és reménykedő magyarok zarándokhelyévé. A mauzóleum előtt fehér kőlap alatt pihennek az ásatások folyamán feltárt sírok maradványai, bizonyára árpádkori királyok csontjai nyugszanak itt. Kálmán király csontjait azonosították is, de tudjuk, hogy itt temették el III. Bélát, Mátyás királyt s még annyi más nagy uralkodónkat. Királyok temetője a Romkert. A fehér kőlap alatt királyok, királyasszonyok, királyfiak és hercegnők csontjai pihennek jelentelen némaságban. De leginkább mégis csak az van jelen itt, akinek testi nyoma nem maradt a fehérvári sírban: az országépítő szent király. Hóman Bálint, a történetíró soha el nem múló érdemet szerzett az árpádkori emlékek rendszeres feltárásával, amiben szerencsés és megértő támogatóra talált Hóman Bálint kultuszminiszterben. Hogy élete munkáját betetőzze, ahhoz már csak az kellene, hogy a magyarság e szent helyeit törvényileg nemzeti zarándokhellyé nyilváníttassa. A mai végzetes időkben, amikor a népeket elsősorban a nemzettudat tartja össze, hogy mint oldott kévék szét ne hulljanak, a nemzeti hagyományok és a történelmi tudat ápolása bizonyára a leghatalmasabb nemzetnevelő eszköz. Ezt szolgálnák a turisták igazi lelkesedéssel, ha évente „zarándoklatokat" vezetnének e megszentelt helyekre. De nemcsak turistákról van szó, hanem iskolákról, cserkészcsapatokról, leventékről és a nemzet minden rétegéről! Üzemek, vállalatok, gyárak, cégek épen úgy kötelesek legyenek egy-egy csoportjukat évenként elküldeni felváltva Esztergomba, Veszprémbe vagy Székesfehérvárra, mint a minden rendű és rangú iskolák és állami, megyei, városi és községi hivatalok. Mindenekelőtt tanfolyamokat kellene tartani tanárok, elsősorban történészek, műtörténészek számára és ezeken ki kellene képezni őket vezetőkké, elsősorban a zarándokhelyek tanárait és tanítóit. Minden csoport, amely egy-egy zarándoklaton résztvenne, tökéletes tájékoztatást kapna a helyszínen az illető emlékhelyek történetéről, fontosságáról, művészi és nemzeti értékéről. Természetesen e zarándoklatok elsősorban nemzeti jellegűek volnának s éppen az volna hivatásuk, hogy minden egyéb szempont mellőzésével egyesítsék a magyarságot a nemzeti gondolatban. Az illető városokat persze meg kellene szervezni ekkora tömegek befogadására, vagy az iskolák megfelelő felszerelésével, diákszállók vagy zarándokszállók építésével. És mindenekfelett kötelező volna ez a zarándoklás: előbb-utóbb minden magyarnak részt kell vennie sorra ezeken a zarándokutakon. Nem sok idő múlva nem volna magyar, akit át ne itatott volna a nemzeti zarándokhelyek hangulata s így erősödnék törhetetlenné a magyarság történelmi tudata. Íme, a gondolat: most már csak szervezés, akarat és felelősség kérdése az egész.