Turisták Lapja, 1941 (53. évfolyam)

Baczoni Géza: Határkő a Nagykőhavason

UataiUa a hafytyUaUavazto*. Irta: Baczoni Géza. ,,A Nagykőhavason egy kicsi kőhalom. Ez emberkézre vall simára csiszolt oldalaival. S mért, mért nem: ez még áll. Határkő. Elment tőle a határ." Valahányszor bolyongásaim közben a Nagykőhavas fenséges birodalmát jártam, mindig fülembe csengett Reményik Sándor eme végtelenül kedves, drága kis verse. Néhány sorban annyi szépet, annyi igazat, annyi érzést elmondani igazán csak költő, még­pedig nagy költő tud. Viszont néhány sorból annyi szépet, annyi igazat, annyi érzést kiérezni, megérteni csak az tud, akinek lelkét a természet nagyszerűsége, utánozhatatlan varázsa és saját életsora megtöltötte mindazzal, ami egy szürke kőhalom láttán könnyet képes szemébe csalni. Ha a Tömös völgyéből kiindulva a Nagykőhavas híres „Létrás-szakadékának" harsogó, tomboló, vadvíztől áztatott hét létráján föltornázva végre felérek a Brassói Turista Egyesü­let pompás menedékházához, kimondhatatlanul űz, hajt, kerget valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság tovább, a csúcs felé. És ott fenn, közelebb az Úrhoz, kóborló fellegekben taposva, ott sincs megállásom, csak néhány rövid percig. Néhány rövid percig, amíg a csipkésszélű Bucsecstől, ettől a sziklaóriástól a székelyek hegyéig, a Hargitáig újra meg újra átölelem tekintetemmel a mi világunkat, azt a világot, melyről azt mondotta báró Eötvös Loránd, hogy ott kékebb az ég, zöldebb a fű, magasabbak a hegyek és barátságosabbak az emberek. De a néhány perc is elég, hogy lelkemben szárnyakat bontson a minden helyhez ezer édes emlék közötte emlékezés . . . Látom a karácsonyi köntösbe öltözött Bucsecsen vígan rohanó síelőket.. . megremegtet az alágördülő lavina irtózatos robaja... hallom az útjába került s a halál tornácában lévő asszony segélykiáltását... vele örülök szerencsés megmenekülésének ... A vén hegy lábánál, Predeál felett a Didám, balsikerü síoktatói vizsgámat juttatja eszembe, amikor ezt a sebet is hamar behegyesztette a mindent gyógyító természet. A Keresztény-havason üde szőke lányoknak vidám fiúk harmonikáinak és száll a dal, szól az ének az erdélyi hegyek szépségeiről. Egy-egy kósza szellő vállaira kapja s viszi messzire. .. A Királykő? Nehéz, verejtékező fáradságos mászások emléke. Azonban minden fáradság élvezetet jelentett, gyönyörűséget adott. Aztán ott van a természet mostoha gyermeke, a Csukás. Gyopárjáért ezrével keresik fel nyár derekán, de máskor kevesen kíváncsiak a „lovas beduinra", a „nevető emberre" s a „szakállas zsidóra", amik mind ilyen formát mutató sziklaalakok. Emlékek, örökké élő emlékek ezek. Örömök, bánatok, csalódások, boldogságok ösz­szességei, melyek mindannyiunkban élnek. Kiben így, kiben úgy. Mindenütt a maga módja szerint... A csúcstól lefelé kanyarodva van egy kis kőhalom. Itt tartok mindig hosszú pihenőt és itt csendül fel bennem mindannyiszor a kis Reményik vers. Leülök az emberkéztől állított határkő mellé, mely most útmutatóul szolgál a természet vándorainak. Színes vonalak és nyilak irányítják az arra járót Predeál felé... A nagy hátú havasra ráborul a mérhetetlen csend. Csak néha csendül bele egy-egy legelésző nyáj vezérkosának kolompja, amint az arcomat szelíden cirógató szellő felkapja hangját. Majd a tömösi völgyben nehezen szuszogó mozdony visít éles füttyével s aztán ismét elhal minden kicsi nesz. Nézem, egyre nézem a kicsi kőhalmot, valami fájdalmas érzés nyilalik lelkembe s megdöbbenve kérdezem: mi lehet, mi az, ami a magasban is fáj? Hisz amint a költő mondja: „innen s túl egy az ég és egy a táj". Igen. Itt is egyformán ragyog rám Isten szeme, a végtelenben erről jönnek, arra mennek a fellegek, völgyig nyúló fenyvesek örökzöld egyenruhájukban sorakoznak egymás mellé, míg a havas hátán: „Innen s túl egyformán szegényesen — Gyalog fenyő és boróka, terem." Elnézek a körülöttem nyújtózkodó tájon. Élet és békesség uralkodik mindenek felett. Most hirtelen sötét ködfüggölmyel lezárul előttem a jelen és fellángol képzeletemben borzal­mával a múlt. . . Pusztul az élet, oda a békesség . . . Ágyúk dörögnek, sziklák repednek, derékba törnek a büszke fenyők s velük együtt sok-sok drága ember... Az ég is menydörög, ömlik a zápor. . . áztatja a földet, mossa a vért. . . Napsütés . . .. szivárvány .. . verőfény ... Az egyik mindent felszárít: vizet, vért és könnyet... a másik reményeket önt a szívekbe. .. s a harmadik megtölti szeretettel a lelkeket. Szeretettel, melyet újra és újra keresztrefeszít az ember. A nagy vihar elmúlt. . . s pusztításából, hogy-hogy nem még áll: „A Nagykőhavason egy kicsi kőhalom. Egy kicsi kőhalom, egy kicsi sírhalom. Alatta mégis egy világ pihen. Láttam ahogy valaki ráborult És sírt keservesen." fv'H

Next