Turisták Lapja, 1941 (53. évfolyam)
Baczoni Géza: Határkő a Nagykőhavason
UataiUa a hafytyUaUavazto*. Irta: Baczoni Géza. ,,A Nagykőhavason egy kicsi kőhalom. Ez emberkézre vall simára csiszolt oldalaival. S mért, mért nem: ez még áll. Határkő. Elment tőle a határ." Valahányszor bolyongásaim közben a Nagykőhavas fenséges birodalmát jártam, mindig fülembe csengett Reményik Sándor eme végtelenül kedves, drága kis verse. Néhány sorban annyi szépet, annyi igazat, annyi érzést elmondani igazán csak költő, mégpedig nagy költő tud. Viszont néhány sorból annyi szépet, annyi igazat, annyi érzést kiérezni, megérteni csak az tud, akinek lelkét a természet nagyszerűsége, utánozhatatlan varázsa és saját életsora megtöltötte mindazzal, ami egy szürke kőhalom láttán könnyet képes szemébe csalni. Ha a Tömös völgyéből kiindulva a Nagykőhavas híres „Létrás-szakadékának" harsogó, tomboló, vadvíztől áztatott hét létráján föltornázva végre felérek a Brassói Turista Egyesület pompás menedékházához, kimondhatatlanul űz, hajt, kerget valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság tovább, a csúcs felé. És ott fenn, közelebb az Úrhoz, kóborló fellegekben taposva, ott sincs megállásom, csak néhány rövid percig. Néhány rövid percig, amíg a csipkésszélű Bucsecstől, ettől a sziklaóriástól a székelyek hegyéig, a Hargitáig újra meg újra átölelem tekintetemmel a mi világunkat, azt a világot, melyről azt mondotta báró Eötvös Loránd, hogy ott kékebb az ég, zöldebb a fű, magasabbak a hegyek és barátságosabbak az emberek. De a néhány perc is elég, hogy lelkemben szárnyakat bontson a minden helyhez ezer édes emlék közötte emlékezés . . . Látom a karácsonyi köntösbe öltözött Bucsecsen vígan rohanó síelőket.. . megremegtet az alágördülő lavina irtózatos robaja... hallom az útjába került s a halál tornácában lévő asszony segélykiáltását... vele örülök szerencsés megmenekülésének ... A vén hegy lábánál, Predeál felett a Didám, balsikerü síoktatói vizsgámat juttatja eszembe, amikor ezt a sebet is hamar behegyesztette a mindent gyógyító természet. A Keresztény-havason üde szőke lányoknak vidám fiúk harmonikáinak és száll a dal, szól az ének az erdélyi hegyek szépségeiről. Egy-egy kósza szellő vállaira kapja s viszi messzire. .. A Királykő? Nehéz, verejtékező fáradságos mászások emléke. Azonban minden fáradság élvezetet jelentett, gyönyörűséget adott. Aztán ott van a természet mostoha gyermeke, a Csukás. Gyopárjáért ezrével keresik fel nyár derekán, de máskor kevesen kíváncsiak a „lovas beduinra", a „nevető emberre" s a „szakállas zsidóra", amik mind ilyen formát mutató sziklaalakok. Emlékek, örökké élő emlékek ezek. Örömök, bánatok, csalódások, boldogságok öszszességei, melyek mindannyiunkban élnek. Kiben így, kiben úgy. Mindenütt a maga módja szerint... A csúcstól lefelé kanyarodva van egy kis kőhalom. Itt tartok mindig hosszú pihenőt és itt csendül fel bennem mindannyiszor a kis Reményik vers. Leülök az emberkéztől állított határkő mellé, mely most útmutatóul szolgál a természet vándorainak. Színes vonalak és nyilak irányítják az arra járót Predeál felé... A nagy hátú havasra ráborul a mérhetetlen csend. Csak néha csendül bele egy-egy legelésző nyáj vezérkosának kolompja, amint az arcomat szelíden cirógató szellő felkapja hangját. Majd a tömösi völgyben nehezen szuszogó mozdony visít éles füttyével s aztán ismét elhal minden kicsi nesz. Nézem, egyre nézem a kicsi kőhalmot, valami fájdalmas érzés nyilalik lelkembe s megdöbbenve kérdezem: mi lehet, mi az, ami a magasban is fáj? Hisz amint a költő mondja: „innen s túl egy az ég és egy a táj". Igen. Itt is egyformán ragyog rám Isten szeme, a végtelenben erről jönnek, arra mennek a fellegek, völgyig nyúló fenyvesek örökzöld egyenruhájukban sorakoznak egymás mellé, míg a havas hátán: „Innen s túl egyformán szegényesen — Gyalog fenyő és boróka, terem." Elnézek a körülöttem nyújtózkodó tájon. Élet és békesség uralkodik mindenek felett. Most hirtelen sötét ködfüggölmyel lezárul előttem a jelen és fellángol képzeletemben borzalmával a múlt. . . Pusztul az élet, oda a békesség . . . Ágyúk dörögnek, sziklák repednek, derékba törnek a büszke fenyők s velük együtt sok-sok drága ember... Az ég is menydörög, ömlik a zápor. . . áztatja a földet, mossa a vért. . . Napsütés . . .. szivárvány .. . verőfény ... Az egyik mindent felszárít: vizet, vért és könnyet... a másik reményeket önt a szívekbe. .. s a harmadik megtölti szeretettel a lelkeket. Szeretettel, melyet újra és újra keresztrefeszít az ember. A nagy vihar elmúlt. . . s pusztításából, hogy-hogy nem még áll: „A Nagykőhavason egy kicsi kőhalom. Egy kicsi kőhalom, egy kicsi sírhalom. Alatta mégis egy világ pihen. Láttam ahogy valaki ráborult És sírt keservesen." fv'H