Turul 1925 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye).

II. Kisebb rovatok - Szakirodalom - Isoz Kálmán. Latin zenei paleográfia és a Pray-kódex zenei hangjelzése. Ism. -y.

den nehézkessége ellenére oklevelek írására is fel­használtak. A XII—XIII. századok új kulturát terem­tenek, melyek székhelyei a városok s az azokban ke­letkezett egyetemek. Ennek az új kulturának új ok­levélírás felelt meg s ezt az új oklevélírást tette vizs­gálat tárgyává a szerző. Vizsgálatait részben eredeti oklevelekre, részben oklevélhasonmásokra alapította. E közben az írások jellegét nem csupán nagy vonásokban, hanem apró­lékos részletekben is elemezni törekedett, amire köny­vében egész sereg bizonyítékot találunk. Vizsgálatai arra a meglepő eredményre vezettek, hogy a XI- XIII. századi magyar oklevélírás és az egykorú francia ok­levélírás ugyanazon jelleget mutatják. E tünet magyarázatát az oklevélíró papokban ta­lálta meg, kik az akkori világhírű hittudományi fő­iskolában, a párizsi egyetemen tanultak s onnan nem csupán hittudományi ismereteket, magisteri címet, hanem sajátos írásjelleget is hoztak magukkal, amely a hazai királyi kancelláriában divatossá lett. E ma­gyarázat érdekes perspektívát nyújt az akkori kultu­rális viszonyokra s tagadhatatlanul elfogadható elmé­letnek látszik. Ezzel szemben azonban aggályaink is vannak, ame­lyeket a felsorakoztatott palaeográfiai érvek nem tud­nak ellensúlyozni. Ilyen elsősorban az, hogy a XII. századból aránylag kevés oklevelünk maradt s azok egy része is könyvírással van írva, tehát a XII. szá­zadra nézve nélkülözzük az elegendő magyar okleve­les anyagot. Ezenfelül a szerző elméletének érvényes­sége esetén nem csupán az írásban, hanem az okleve­les formulákban is azonosságokat kellene találnunk. Érezte ezt a szerző is s megkísérelte ennek a kimu­tatását, inkább csak általánosságokat mond azonban, amelyek nem kielégítők. Végül a könyvírással is fog­lalkoznia kellett volna, mert a könyvírás megtanulá­sára több alkalmuk nyílt a párisi egyetemen tanuló magyar papoknak, s mégis alig hihető, hogy e téren is azonosságot lehetne kimutatni. Amikor tehát nagy általánosságban elfogadjuk a szerző rendkívüli szorga­lommal végzett megfigyeléseinek eredményeit s elis­merjük, hogy a párisi egyetemen tanult magyar pa­pok sajátos írástípust hozhattak magukkal, amelynek nyomai okleveleinkben láthatók ; kénytelenek vagyunk egyes részletekre vonatkozó aggályainkat fentartani, amelyekre a szerző kielégítő magyarázatot nem adott. Formai szempontból végül kifogásolnunk kell, hogy sok magyartalanság, helyesebben idegenszerűség van a munkában, amelyeket el lehetett volna kerülni, így nyilvános jegyzőt ír közjegyző helyett, benszülött is­kolákat hazai iskolák helyett, általános érvényű írást közhasználatú írás helyett, oklevelezési oklevélbe fog­lalás helyett stb. Sok német munkát olvasott s ezek hatásától nem tudott szabadulni. Gárdonyi Albert, Zsoz Kálmán: Latin zenei paleográfia és a Pray­kódex zenei hangjelzése. Budapest, 1922. 8°, 128­­. A hazai tudományos kutatás a zenei paleográfiával eddig nem foglalkozott behatóbban. A külföldi, nagy terjedelmű irodalommal szemben a magyar irodalom alig tud egy néhány e­lembeli terméket felmutatni. Bar­talus István, Bogisich Mihály, Hofecker Imre, Szentimrényi Imre, Molnár Géza művei volnának jóformán azok, melyek a középkori hangjegyírással, a neumákkal foglalkoznak. Zsoz Kálmán munkája örvendetesen gyarapítja a gyér magyar irodalmat, s becse abban rejlik, hogy a Halotti beszédet tartal­mazó Pray-kódexek zenei hangjegyeinek kérdését tisztázza. Isoz munkája három főrészre oszlik. Az első a latin zenei paleográfiával általában foglalkozik és az e tárgyra vonatkozó tudnivalókat nyolc fejezetben foglalja össze. Ez a rész a vonatkozó irodalom figyel­mes felhasználásával a latin zenei paleográfia lénye­gének rövid összefoglaló ismertetését adja. E fejeze­tek közül a hetedik foglalkozik annak a kérdésnek meghatározásával, hogy mit kell neuma alatt értenünk. Szerző az e kérdésre vonatkozó definitiók alapján a neumának következő meghatározását adja: «Neumák a zenei hangjelzést szolgáló, ama pontokból, vonal­kákból és horgocskákból szerkesztett grafikus ábrák, melyek valamely dallam vonalát viszonylagosan, vagy a sor (kulcs) fellépésétől kezdve a dallam egyes hang­jainak helyét a hangsorban pontosan jelzik, a­nélkül, hogy az egyes hangok időbeli értékét is megállapíta­nák.» E definitiót szó szerint idézzük, mert a magyar irodalomban tudtunkkal ez adja meg először a neuma pontos meghatározását. A munka második része a Fray-kódex zenei hang­jelzésével foglalkozik. Ez a rész négy fejezetre oszlik. Az első a Pray-kódexről való eddigi ismereteinkről szól, a második a kódex tartalmát a zenei paleográfia szempontjából vizsgálja, a harmadik a zenei hangjel­zést író nyolc kéz írásának taglalását adja, míg a negyedik fejezet az eredményeket foglalja össze. Azokra a gondos vizsgálatokra, melyeket a szerző e részben végez, nem terjeszkedtünk ki részletesebben, ez nem tartozik folyóiratunk keretébe. Elég lesz, ha a szerző megállapította eredményeket ismertetjük, melyek a következők. A Pray-kódex neumáiban nyolc kéznek írása álla­pítható meg, melyek valamennyie német iskola nevelt­jére mutat. Ez a körülmény megnehezíti a kormeg­határozást is, miután, mint szerző kimutatja a német zenei hangjelzés a legkonzervatívabb, mely az újabb neumaformákkal és rendszerekkel együtt használta a régit. Hasonmásokkal való összehasonlítás alapján ugyanis kitűnik, hogy a Pray-kódexben előforduló formákhoz hasonlóak a külföldi kódexekben a XI. szám

Next