Turul 1938 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye).

I. Értekezések és önálló cikkek - Hajnal István: A Szentpétery-Emlékkönyvről és a "történeti segédtudományok" rendeltetéséről

nak intellektuális intézménye. Barta nem tér ki ily perspektívákra , de az Okcidens keleti széleiből tekintvén át a közjegyzők szerepét, az intellek­tualizmusnak, s az alapjául szolgáló szociális struktúrának az Alpokon innen kétségtelen közös­ségére mutat rá, az itáliaival szemben . Délen, az antikból eredt városiasság-érdekszövetség vidé­kein, az intellektuális készség nem a társadalom­mal való mély közösségben fejlődik ki, hanem mint racionális «technika», amely bárkinek bármi ügy­ben rendelkezésére állhat ; a jogot a működésre egy legfelsőbb tekintély adja (esetleg áruba is bocsátja), akár a modern közjegyzőnek. Északon, az Alpokon túl ellenben a hűbéri-szokásszerű élet­együttesekből differenciálódik ki az intellektualiz­mus, nem csupán mint jogász-írnok, hanem gazda­gon megterhelve az illető társadalomszervezet szakfeladataitól,­­ amikből aztán később a mo­dern szakképzettségek változatos rendszere ala­kult ki. Míg azonban Nyugaton, a mély hűbériség vidékein, a hiteles oklevelezés ily módon az egy­másra épülő társadalomképletekből kinőtt hivatal­nokság feladata, Magyarországon a közjegyzőség elterjedését a hozzá némiképp hasonló hiteleshelyi intézmény akadályozta meg. Oly kérdés, amellyel Szentpétery iskolája következetesen foglalkozik , ezúttal az Emlékkönyvben csak Spika Lőrinc Tibor . A jászóvári prépostság hiteleshelyi levél­tárának «B» jelzésű protokolluma c. tanulmányá­val (410—418. 1.) szerepel. Kicsiny részletkérdés, a prépostság levéltárának történetéről készülő dolgozatából, amely remélhetőleg, az apró kon­krétumok hasonló gondos kidolgozásával, fel fogja tárni a hiteles hely évszázados munkamódszereit. Amit a «B» protokollumról itt kimutat, az jel­lemző kései példája a jogi értékelésnél sokkal mélyebb és melegebb gondnak, amellyel a hiteles hely tagjai írásos anyagukat kezelték. Úgy hisszük, a hiteles hely, a magyar intellektualizmus e sajátos intézménye gyökeresen csakis a magyar társada­lomszervezet sajátos fejlődéséből magyarázható . Kevésbbé szokásszerű­ hűbéries ez, tehát nem a tár­sadalomképletek öléből kinőtt és lassan elvilágiaso­dott szakhivatalnokság igazgatja ; viszont nem is itáliai módra «racionális», ami «közírnokokat» állítana a szükségletek kielégítésére. Egyházi tes­tületeknél marad e szerep, külsőleg szekundál az írásos szükségleteknek, nem az ügyek belső szak­szerű intézésével. Az intenzitás e hiányát jelzi intellektualizmusunknak sokáig papi és latin jellege, — lényeges vonás egész fejlődésünkre nézve. Úgy hisszük, hogy az egyház, a társadalom, az állam viszonyára, — Barta István foglalkozott már e tárgykörrel (Egyház és állam viszonya Magyarországon a középkor végén, Bp. 1936.) — ily strukturális, s nem elvi szempontok a döntők. Papp László, aki a hiteles helyek újkori műkö­déséről már rövid áttekintést adott (A hiteles helyek története és működése az újkorban, Bp., 1936.), ezúttal A birtokba-iktatás (statutio) lefo­lyása címen (372—384. 1.) egy ugyancsak idevágó részletkérdést vizsgál, főként rendkívüli esetek kapcsán, s ezért elevenen, de a szerves összefüggé­seket egyelőre csak érintve. Az államhatóság mint valami külső fórumhoz fordul a hiteles helyhez, amelynek küldöttei a hatóság megbízottaival együtt csaknem jury-szerűen végzik el a volta­képpen adminisztratív feladatot, az összes érde­keltek egybehívásával s néha viharos vitájuk köz­ben. A szakhivatalnokság funkciója tehát lefelé gyorsan megtörik, a vidék egyenesen tiltakozik az ellen, hogy a központi hatóságot saját hivatalnoka képviselje. Erdélyben még erősebb ez a súry­jelleg, ott a hiteles helyet is pótolhatja a környék nemesurainak résztvétele. Ismét arra utal mindez, hogy a hiteles helyek szerepét mint hazai társa­dalomfejlődésünk egyik jellemző, lényeges jelen­ségét vegyük majd vizsgálat alá. Kumorovitz L. Bernát koraibb tanulmányai folytatásaként A magyar szfragisztika múltja címen (251—311. 1.) nemcsak a hazai pecséttan szak­irodalmáról ad áttekintést és jellemzést, hanem a forrásanyagnak rendelkezésre álló, — s saját munkássága által is jelentékenyen gyarapodott — gyűjteményeiről is. Lelkesen hangoztatja a pecsét­tan önálló stádiumként való kezelésének szük­ségét, —­ s valóban, a pecséthasználat sok finom vonása, — mint azt a szerző egyéb részlettanul­mányai is bizonyítják, — nem egyszerű kísérő külsősége a társadalmi-jogi életnek, hanem jelentős s jellemző módszere, eszköze is. Kumorovitz hang­súlyozza azt, hogy a pecsétet teljes szerepében kell bemutatni. Helyesen, hiszen a pecsét, szemben a «racionális», szerződésszerű jogképződéssel, a teljes társadalomorganizmus jelképe, előbbre való az írásbeli tartalomnál is. Nem annyira egy felsőbb hatalom, mint inkább a társadalomképlet szak.

Next