Turul 1938 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye).
I. Értekezések és önálló cikkek - Hajnal István: A Szentpétery-Emlékkönyvről és a "történeti segédtudományok" rendeltetéséről
nak intellektuális intézménye. Barta nem tér ki ily perspektívákra , de az Okcidens keleti széleiből tekintvén át a közjegyzők szerepét, az intellektualizmusnak, s az alapjául szolgáló szociális struktúrának az Alpokon innen kétségtelen közösségére mutat rá, az itáliaival szemben . Délen, az antikból eredt városiasság-érdekszövetség vidékein, az intellektuális készség nem a társadalommal való mély közösségben fejlődik ki, hanem mint racionális «technika», amely bárkinek bármi ügyben rendelkezésére állhat ; a jogot a működésre egy legfelsőbb tekintély adja (esetleg áruba is bocsátja), akár a modern közjegyzőnek. Északon, az Alpokon túl ellenben a hűbéri-szokásszerű életegyüttesekből differenciálódik ki az intellektualizmus, nem csupán mint jogász-írnok, hanem gazdagon megterhelve az illető társadalomszervezet szakfeladataitól, amikből aztán később a modern szakképzettségek változatos rendszere alakult ki. Míg azonban Nyugaton, a mély hűbériség vidékein, a hiteles oklevelezés ily módon az egymásra épülő társadalomképletekből kinőtt hivatalnokság feladata, Magyarországon a közjegyzőség elterjedését a hozzá némiképp hasonló hiteleshelyi intézmény akadályozta meg. Oly kérdés, amellyel Szentpétery iskolája következetesen foglalkozik , ezúttal az Emlékkönyvben csak Spika Lőrinc Tibor . A jászóvári prépostság hiteleshelyi levéltárának «B» jelzésű protokolluma c. tanulmányával (410—418. 1.) szerepel. Kicsiny részletkérdés, a prépostság levéltárának történetéről készülő dolgozatából, amely remélhetőleg, az apró konkrétumok hasonló gondos kidolgozásával, fel fogja tárni a hiteles hely évszázados munkamódszereit. Amit a «B» protokollumról itt kimutat, az jellemző kései példája a jogi értékelésnél sokkal mélyebb és melegebb gondnak, amellyel a hiteles hely tagjai írásos anyagukat kezelték. Úgy hisszük, a hiteles hely, a magyar intellektualizmus e sajátos intézménye gyökeresen csakis a magyar társadalomszervezet sajátos fejlődéséből magyarázható . Kevésbbé szokásszerű hűbéries ez, tehát nem a társadalomképletek öléből kinőtt és lassan elvilágiasodott szakhivatalnokság igazgatja ; viszont nem is itáliai módra «racionális», ami «közírnokokat» állítana a szükségletek kielégítésére. Egyházi testületeknél marad e szerep, külsőleg szekundál az írásos szükségleteknek, nem az ügyek belső szakszerű intézésével. Az intenzitás e hiányát jelzi intellektualizmusunknak sokáig papi és latin jellege, — lényeges vonás egész fejlődésünkre nézve. Úgy hisszük, hogy az egyház, a társadalom, az állam viszonyára, — Barta István foglalkozott már e tárgykörrel (Egyház és állam viszonya Magyarországon a középkor végén, Bp. 1936.) — ily strukturális, s nem elvi szempontok a döntők. Papp László, aki a hiteles helyek újkori működéséről már rövid áttekintést adott (A hiteles helyek története és működése az újkorban, Bp., 1936.), ezúttal A birtokba-iktatás (statutio) lefolyása címen (372—384. 1.) egy ugyancsak idevágó részletkérdést vizsgál, főként rendkívüli esetek kapcsán, s ezért elevenen, de a szerves összefüggéseket egyelőre csak érintve. Az államhatóság mint valami külső fórumhoz fordul a hiteles helyhez, amelynek küldöttei a hatóság megbízottaival együtt csaknem jury-szerűen végzik el a voltaképpen adminisztratív feladatot, az összes érdekeltek egybehívásával s néha viharos vitájuk közben. A szakhivatalnokság funkciója tehát lefelé gyorsan megtörik, a vidék egyenesen tiltakozik az ellen, hogy a központi hatóságot saját hivatalnoka képviselje. Erdélyben még erősebb ez a súryjelleg, ott a hiteles helyet is pótolhatja a környék nemesurainak résztvétele. Ismét arra utal mindez, hogy a hiteles helyek szerepét mint hazai társadalomfejlődésünk egyik jellemző, lényeges jelenségét vegyük majd vizsgálat alá. Kumorovitz L. Bernát koraibb tanulmányai folytatásaként A magyar szfragisztika múltja címen (251—311. 1.) nemcsak a hazai pecséttan szakirodalmáról ad áttekintést és jellemzést, hanem a forrásanyagnak rendelkezésre álló, — s saját munkássága által is jelentékenyen gyarapodott — gyűjteményeiről is. Lelkesen hangoztatja a pecséttan önálló stádiumként való kezelésének szükségét, — s valóban, a pecséthasználat sok finom vonása, — mint azt a szerző egyéb részlettanulmányai is bizonyítják, — nem egyszerű kísérő külsősége a társadalmi-jogi életnek, hanem jelentős s jellemző módszere, eszköze is. Kumorovitz hangsúlyozza azt, hogy a pecsétet teljes szerepében kell bemutatni. Helyesen, hiszen a pecsét, szemben a «racionális», szerződésszerű jogképződéssel, a teljes társadalomorganizmus jelképe, előbbre való az írásbeli tartalomnál is. Nem annyira egy felsőbb hatalom, mint inkább a társadalomképlet szak.