Turul 1938 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye).

II. Kisebb rovatok - Szakirodalom - Áldásy Antal†: A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának címereslevelei. IV. k. 1657-1716. Sajtó alá rendezte Czobor Alfréd. Ism. Fekete Nagy Antal

90 külő angol hercegek tényleg jártak Szent István udvarában, hogy Edwardnak Szent István leánya volt a felesége és így skóciai Szent Margit az első magyar király unokája. Szentpétery Imre hosszabb terjedelmű tanulmányában (Szent István király oklevelei) a modern diplomatika kifinomult segédeszközeit felhasználva, a különféle szempontok és érvek meggyőző mérlegelésével dönti el, hogy milyen kapcsolat van a szent király és azok között az oklevelek között, amelyeket tőle származtatnak. E kérdés vitathatatlan megoldása nemcsak azért nagyfontosságú, mert nélküle nem lehet megvilágítani az oklevéladás megindulását a magyar földön, e nagy művelődéstörténeti eseményt, hanem azért is, mert a kevés írott forrás között, amelyekből az első magyar király kora megeleveníthető, jelentős szerep jut az okleveleknek, így tehát nem lehet közömbös a történetírás szempontjából, vájjon e fontos források tényleg a Szent István-korabeli helyzetet közvetítik-e elvevés vagy hozzáadás nélkül az utókor számára. Az eredmény légvárakat dönt romba, hiszen Szent István okleveleinek több mint feléről, hatról derült ki a vizsgálat során, hogy «kétségtelen hamisítvány». A többi négyet azonban, amelyek közül egy változatlan, három pedig az eredetihez nem messze álló formában maradt meg, a történetírás nyugodtan használhatja Szent István uralkodásának rajzához. — A magyar nemzetségekre, a nemzetségi birtokokra és helyzetükre a magyar királyság frank-bajor minták nyomán kiépített szervezetében érdekes világítást vet Holub József értekezése (A királyi vármegyék eredete). A magyarság életében időnkint pótolhatatlan szerepet játszó vármegyerendszer őse az a birtokszervezet, amelyet a királyi hatalom teremtett a szabad magyarok földjei között nagyobb-kisebb egységeket alkotó királyi birtokok összefogására, a rajtuk dolgozó emberek munkájának és életfolyásának irányítására. Bár kezdetben a megyék élén álló ispánok parancsának csak a királyi népek engedelmeskedtek, hatalmuk körzete egyre szélesedett , lassankint mind több és több vonatkozásban kiterjedt a nem királyiakra is. Így lett tehát az országszerte kiépült birtokszervezetből lassankint a közigazgatás eszköze és hordozója. A tanulmány mondanivalóját érdekes képek kísérik : Szent Istvánt ábrázoló címerek, amelyekkel magyar törvényhatóságok rótták le a tisztelet és hála adóját szent alapítójuknak Sinkovics István. A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának címereslevelei. 4. kötet. 1657—1716. Leírta dr. Áldásy Antal. Sajtó alá rendezte dr. Czobor Alfréd. Budapest, 1938. 8°, 507. Történetíróinknak, főleg azoknak, akik kiadatlan forrásanyagot őrző intézményeknél szolgálnak, olyan hatalmas és sokoldalú anyag áll rendelkezésére, hogy összegyűjtött anyaguk feldolgozását legtöbbször nem tudják befejezni, még abban az esetben sem, ha a leghatározottabb irányú anyaggyűjtést végzik is. Az írói hagyatékként hátramaradt kéziratok, ha nem tűnnek is el minden esetben nyomtalanul, a legritkább esetben jutnak el odáig, hogy eredeti rendeltetésüknek megfelelően irodalmi feldolgozásban jelenjenek meg. Áldásy Antalnak is, mint régebben a Magyar Nemzeti Múzeum tisztviselőjének, szintén hatalmas anyag állott korlátlan rendelkezésére. A múzeumi levéltár és kézirattár nagy gyűjteményeiből elsősorban a címereslevelek érdekelték, melyeknek gyűjtését még akkor is szerető gonddal folytatta, amikor mint egyetemi tanár már megvált a múzeumtól. Köteteket kitevő anyaggyűjtését időrendi sorrendben kezdte kiadni, de csak az első két kötetig jutott el, amikor a nagy munka folytatásában megakadályozta a halál ; annyi szeretettel összegyűjtött anyagának nagyobbik része pedig kiadásra várva, irodalmi hagyatékként maradt hátra. A címereslevelek összegyűjtött anyagát szerencsére elkerülte az irodalmi hagyatékok közös sorsa. Áldásy Antal testvéröccse, József ny. h. államtitkár, látva azt a sok fáradságos munkát, szeretetet és gondot, mellyel bátyja egész életén keresztül gyűjtögette a címeresleveleket, minthogy a Nemzeti Múzeum a kiadást fedezni nem tudta, saját költségén vállakozott a kiadás folytatására. Áldásy Józsefet a munka folytatásának elvállalásában nemcsak a bátyja iránt oly sok vonatkozásban megnyilvánult kegyelet vezette, hanem az összegyűjtött anyag értékének és jelentőségének felismerése is. Ezeknek a vonatkozásoknak köszönhetjük a címereslevelek IV., Áldásy József kiadásában már második kötetének megjelenését. A kötet, szorosan kapcsolódva az előzőkhöz, az 1657. évvel kezdődő 60 év címeresleveleit tartalmazza és 983 hazai és 9 külföldi címereslevélnek és rangemelésnek a leírását adja, 93 címerrajz-melléklettel. A magyar királyok címereslevelei mellett megtaláljuk az erdélyi fejedelmek által adományozott armálisokat is. Ezeknek a száma ugyan egyre kevesbedik és Apaffy Mihály halálával meg is szűnnek. Az utolsó választott erdélyi fejedelem, II. Rákóczi Ferenc ritkán adományozott címereslevelet és a kötet értékét nagyban emeli, hogy tőle is közöl három címerleírást. A címereslevelek addigi, többnyire sablonos tartalma I. Lipót korától kezdve megváltozik. Az érdemek felsorolása, főleg a mindjobban szaporodó főrangúság adományozásával kapcsolatban olykor egészen részletes. De maguk a címerrajzok is bővülnek, mert pajzstartók és jelmondatok is mind gyakrabban szerepelnek. Azonkívül az uralkodók különös kegyük megnyilvánulásául több esetben adományozzák a szívpajzsban nevük kezdőbetűit is. Magyarország címere vagy annak részei is gyakran fordulnak elő különböző módon a címerekben, így a Horváthy, Schudó, Fuchs, Krencser családok címerében és a Ghillányi család bárói címerében. Művelődéstörténeti szempontból érdekesebbek a Gaál—Szabó-család 1662. évi címere, mely négylovas hintón utazó négy kereskedőt ábrázol és a Pregard— Paul család 1665. évi címere, melyben két ökör által vont ekével szántó földmíves látható. Ebben a kötetben is több tréfás címer található, így a Várady— Kalmár család fülét vakaró oroszlánja és a Matuska család címere, mely futó oroszlánon ülő férfit ábrázol, amint két kezével az oroszlán füleibe kapaszkodik. Ugyancsak a tréfás címerek közé tartozik a Posoni család medvéje is, mely méhkast márt a vízbe, hogy a mézhez csípés nélkül tudjon hozzájutni.