Turul 1942 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye).
II. Kisebb rovatok - Szakirodalom - Áldásy Antal: A Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának Címereslevelei. VIII. kötet. Sajtó alá rendezte: Czobor Alfréd. Ism. Taborsky Ottó
SZAKIRODALOM. Áldásy Antal: A Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának Címereslevelei. Sajtó alá rendezte: Czobor Alfréd. 8. kötet. Budapest, 1942. 588 lap. Áldásy művének ez a befejező kötete 412 hazai és 8 külföldi armális, illetve rangemelő oklevél leírását foglalja magában az 1826—1909 időközből. Pótlékában még 33 hazai és 3 külföldi oklevelet tartalmaz azokból a darabokból,melyek Áldásy kézirati gyűjtésébe a megfelelő évkörök közzététele után jutva, onnan kimaradtak. Ezekből a hazaiak közül egy középkori (II. Ulászló királynak Prágában 1497-ben kelt címeradománya alkincstárnoka, Kubinyi László deák részére), 7 darab XVI., a többi XVII. és XVIII. századi. Függelékében további 65, köztük 4 külföldi címereslevelet sorol fel, leírásuk mellőzésével, de a rövid regeszták minden kellékével. Ezek a darabok u. i. Áldásy kéziratának lezárása, tehát 1930. július vége után, de a Múzeum Levéltári Osztályának az Országos Levéltárral való egyesítése, vagyis 1934. júliusa előtt jutottak a múzeumi levéltárba. A sajtó alá rendezés áldozatos munkáját vállaló Czobor gondosságát dicséri, hogy ebben a formában felvette őket ; mint megjegyzi, Áldásy is kétségtelenül felvette volna őket kéziratába, de ebben 1932-ben bekövetkezett halála akadályozta meg. Czobor egyébként, mint az eddigi köteteknél, e kötethez írt Bevezetésében is kiemeli a közölt anyag társadalom-, művelődés-, gazdasági, had- és köztörténeti vonatkozásait. Művelődési, közéleti és egyéb történeti nagyságaink sorában szerepel többek közt Czech János, az Érsekújvári Kódex felfedezője, továbbá Klapka György atyja, egyházfejedelmeink közül Szcitovszky János, Lonovics József, Haulik György címereslevelei. A rangemelő oklevelek csoportjában Vay Ábrahám és Zay Imre grófi, Nyáry Antal bárói oklevelét tartalmazza e kötet. Czobor címertani szempontból méltatja, hogy a magyar nyelv, mint hivatalos államnyelv 1845-től kezdve az armalisoknál is a latin nyelv örökébe lép. Rámutat ennek kapcsán arra is, hogy e magyarnyelvű oklevelek még nem tudnak elődeiknek latin stílus- és tartalmi sajátosságaitól szabadulni. Az első magyarnyelvű címereslevél Janics Jánosé 1840-ből, négy évvel megelőzve ezzel a törvény szentesítette követelményt. Ugyancsak e törvénnyel és előzményeivel vonatkozásban 1836-tól kezdve tömegesen újítják meg pecsétjeiket a törvényhatóságok és egyéb közületek, latin köriratuknak magyarral való felcserélése végett. Végül megjelöli Czobor bevezetése e kötetben is a közöltek sorából a legjellegzetesebb beszélő és jelképes címereket. Egészen különleges ezek közt is Inn János péterváradi őrnagy címerének sisakdísze: ebben 12 zászlócska—egy török és 11 francia utal ugyanennyi hadjáratban való részvételére. A nyolc kötet bevezetéseinek ezek a részei nélkülözhetetlenek és szinte vezérfonalát nyújtják egy modern magyar címertani kézikönyv megírásához. Utal erre folyóiratunkban már e munka III. kötetének bírálója is (Turul 1937. évf. 3—4. sz.), amidőn címertani irodalmunknak nagy heraldikusaink, báró Nyáry, Csergheő, Csorna elhalálozását követő ellanyhulásáról panaszkodik, bár kisebb közlemények, 13 főleg aktuális kérdésekkel kapcsolatos címertani tanulmányok — akárcsak ma — azóta is jelentek meg időnként. De címertani irodalmunk nem áll arányban címeres emlékeink közismert gazdagságával. Ugyanitt hangoztatja azt is, hogy ha Áldásy munkája nem is menti fel mindig a kutatót az eredeti címereslevelekhez való fordulástól, a kézirattár foliós átböngészésének fáradságától mindenesetre megkíméli s heraldikánk fejlődésének megfigyelésére kiválóan alkalmat nyújt. Most tehát, hogy ez a nyolc kötetnyi gazdag anyag könnyen hozzáférhetővé vált, elérkezett az ideje elsősorban az ezekre alapozott új Magyar Heraldika Kézikönyve kidolgozásának is. Elkerülhetetlen és illő, hogy történeti irodalmunkban ily párját ritkító nagyszabású vállalkozás befejező kötetének megjelenése kapcsán visszapillantást vessünk keletkezésének körülményeire, viszontagságos sorsára és méltassuk jelentőségét, ami nemcsak a heraldika és történettudomány, hanem egész tudományos életünk szempontjából is tanulságos. A munka jelentőségére nézve Czobor szavait idézzük a 8. kötethez írt bevezetéséből : «Dr. Áldásy Antalnak ez a műve tudományos pályájának legterjedelmesebb és legfárasztóbb munkája, melyhez hasonló címerleíró gyűjtemény úgy méreteit, mint a feldolgozás módját tekintve, sehol másutt nincsen.» Hogyan merült fel e munka terve és hogyan járta végig megvalósulásának tövises útját? 1895-ben indította meg a Magyar Nemzeti Múzeum Széchényi Könyvtára, ősnyomtatványainak leírását tartalmazó kötetével, a Könyvtár leíró katalógusainak sorozatát. Ezt 1904-ben követte a címeresleveleit leíró első kötet. Fejérpataky László, a Széchényi Könyvtár akkori igazgatója, felismerte, hogy a címereslevelek és nemességi ügyek iránt napról-napra fokozódó érdeklődés kielégítése mellett a heraldika tudományának tesz szolgálatot a múzeum őrizetére és gondozására bízott 72 családi levéltár címeresleveleinek, mint a címertan legbecsesebb forrásainak közzétételével. Ő szemelte ki a fiatal múzeumi őrt, Áldásy Antalt, e fáradságos munka elvégzésére, aki már 1900-ban látott hozzá az 1200 1868-ra kiterjedő s egyelőre két kötetnyire becsült anyag feldolgozásához. A címereslevelek és egyéb nemességbizonyító iratok eredetileg a levéltári osztály törzsanyagának csoportjába voltak időrendben beosztva. Áldásy már 1886-ban kezdte az anyag kiválasztását és csoportosítását. Az anyag teljes kiválasztása és a kettős — évek és családok szerint vezetett — cédulakatalógus elkészítése négy évmunkáját vette igénybe. 1890-ben így e csoport 193 nemesi irata mellett a családi levéltárakból vett 42 darabjával 235 iratot tartalmazott. A nemesi iratok önálló csoportjának felállítása e gyűjtemém tervszerű gyarapítását vonta maga után. Különösen 1897-ben emelkedett a gyarapodási szám, az országos kiállítás anyagáról készült másolatok átvételével, egyszerre 91-re ; a végleges rendezéstől 1902-ig az eredeti szám háromszorosára növekedett, így az 1004-ben megjelent első kötet 631 darabot foglalt magában. Áldásy bevezetése már ebben a