Typographia, 1884 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1884-01-04 / 1. szám

berg sarjadékainak, hanem azon emberi pióczáknak szól ez csupán, kik mindenből gseftelést csinálnak s így belőletek is. Ezt meggátlandó, szükséges elsősorban egy »Ujságszedői kör« megalakulása. Egy ilyen kör megalakulásától, véleményem szerint, igen sok jó várható, mert a józan ész is diktálja azt, hogy ahol szorosabb értelemben vett összetartás létezik, ott semmiféle akadályt ismerni nem szabad, nem lehet. Ott a kör tagjainak egymásnak adott becsületszavuk garanciát adna a komoly megfontolás lehetőségére, az olykor-olykor fölvetendő komoly ügy keresztülvitelére. Nem értjük ez alatt a mindenáron való munkaszünetelést, hanem igenis értjük alatta a munkabér általános rendezését, a lapok jobb, rendszeresebb beosztását, a vasár- és ünnepnapok munkaszünetelését. Midőn mi ily értelemben egy "Ujságszedői kör« megalakulását óhajtjuk, tesszük ezt azért, mert átlátjuk a jelenlegi nehéz állás tarthatatlanságát egyrészt, de másrészt viszont be kell látni minden józan gondolkozó szaktársnak azt is, hogy a jelenlegi újságok — kevés kivétellel — oly berendezéssel, illetőleg technikai kivitellel jelennek meg, hogy valóban szégyenpír futja át arczunkat, midőn azokat kezünkbe vesszük. És miért ? Mert manapság kevés tördelő van olyan, ki hosszú szedői tapasztalata folytán élvezhetné ezen nehézkes, de legtöbb esetben jól fizetett állást, hanem inkább olyanok a tördelők a lapoknál, kik protectio folytán lettek meteor-en-page-ok. Ha egy »Ujságszedői kör« megalakulhatna, nem lennének a jobb, tapasztaltabb és öregebb szaktársak kitéve annak, hogy egy ily fiatal, tapasztalatlan »szaktársacska« hangadó lenne ott, ahol neki semmi hivatottsága sincs parancsolgatni, hanem egy ily kör létesülésekor elérnék ujságszedőink azt, mi Francziaországban már régóta divik, hogy a jó egyetértés folytán a szedők magok választanák a tördelőt; mely tördelő aztán a körnek utasításait tiszteletben tartva, járna el a feladatában, és amellett az olvasóközönség sem kapna rútnál rútabban kiállított újságokat, hanem olyat, mely megfelel a magyar nyomdászat elhaladottságának, jó ízlésének. Az újságszedők tömörületes föllépése által, azt tartjuk, könnyen keresztül lehetne vinni azt is, hogy fizetésük az egyenlő munka után — egyenlő legyen, s ezt a kör alapítása által elérhetőnek tartjuk, a többi pedig magától jön — első sorban legyen meg a közös akarat maguknál újságokat szedő szaktársainknál. Föl tehát a munkára ! Herakles. Reflexiók az »országos egylet« ügye fölött. Az eszme mindig korábban születik mint a realisatio. És a született eszme mint a hazajáró lélek bujdosik hegyen-völgyön, tüskénbokron keresztül, nincs nyugta se éjjel, se nappal, szabadulni kíván a dermedt betűk világából, életet, testet kér a gondolkozó és tettképes embertől, de addig nem nyugszik, míg czélját el nem érte. így volt és van ez mindenütt és mindenha. Lapozzunk csak a történelemben és menjünk vissza nagy események kútfejéhez, ott látni fogjuk az eszméket ijesztő, sötét kísértetek, vagy szelíd és nyájas angyalok képében, avagy mélyen az éj országában bujkálni és mindenütt esdőleg fognak kérni-követelni: adjatok megtestesülést, adjatok életet! És minden életképes eszmének eljött s eljön a szabaditója. Ámde ezen szabadító, ki azon eszmének életet ad, melynek terve össze-vissza bonyolított körvonalakban való, ezen szabadító, fájdalom ritkán lel elismerést. Ezen általános dolgok, melyek a festendő képnek hátterét képezendik, fölemlitése után legyen szabad áttérnem soraim tulajdonképeni tárgyára. A nyomdász-egyesülés eszméje hazánkban ugyanis egyike azoknak, melyeknek születése a múlt, megtestesülése pedig részint a jelen, de nagyobbrészt a jövőbe esik. S miért ? Azért, mert néhány fővárosi veterán szaktársnak emez a jeligéje: »Kis folyóból lesz a tenger, — Kis legényből a nagy ember«. Azaz, a fővárosiak odahatnak, hogy elébb a »kerületi egyletek« némi tőkét gyűjtsenek össze s csakis aztán (?) méltók arra, hogy a fővárosi egylettel egy »országosba« összeolvadjanak. Ez szép egy taktika, csakhogy kissé veszélyes, mert valamint a tenger apad, ha sok kis folyó kiszárad, úgy a fővárosi egyletnél is a tagok száma csökkenhet, ha a szaktársak látni fogják, hogy az ember a befizetett illetékekért csakis a fővárosban, a vidéken pedig, miután nem egy egylet csakis 20—30 tagból áll, nincs biztosítva. Valóban, a nyomdászok jelenlegi egyleti szervezete furcsa. A már többször megpendített »országos egyletnek« szobra ott áll ugyan a szaklapokban, de nem mosolyog, vére nem kering, szíve nem dobog, élete nincs, mert a budapestiek idomatlanul hagyták! .. . S meddig ? Nem tudatik. Már pedig itt az ideje, hogy az ige testté legyen. Mert hisz Kenderessi úr, a ki az »országos egyletnek« eszméjét ismételten megpendítette s a humanismus terve szerint építi azon palotát, melyben a jelen s jövő nyomdásznemzedék üdve honoland, nemcsak megértette a kor szavát, hanem azt is tudja, hogy e szó lelki parancs, parancs, mely hozzá intéztetik és melyet senki oly híven nem teljesít, mint ő. És a csendes debreczeni magányban, hol működik, nem is hallja a tapsot, mely körülötte zajong, nem látja a vidéki szaktársaknak öröm és lelkesültségtől sugárzó szemeit. Legyen azon benső hálaérzet, melyet ezen férfiú a józan eszű szaktársakban költött, legszebb és legméltóbb jutalma! A budapesti szaktársakat pedig ismételten kérem föl arra, miszerint a megpendített »országos egylet« ügyének megtestesüléséhez járuljanak hozzá erős akarattal és teljes erejükkel. Azon nemes elv, mely szerint egy mindnyájunkért, mindnyájunk egyért vezéreljen minket a jövőben is, annak értelmében hassunk, alkossunk s gyarapítsunk közös erővel közös érdekeinkért. Béna K. J. A szaklap. A tudomány és irodalom, az ipar, kereskedés és gazdálkodás majd minden ágának van már hazánkban szaklapja van a nyomdászatnak is. Nem a »Typographiá«-t értjük, mely egyleti és szaklap, hanem a »Nyomda Közlönyé«-t, mely kizárólag szaklap, mert megindulásakor, ezelőtt mintegy félévvel, csakis a szakirodalom fejlesztését tűzte ki czélul. (Van még más kettő, melyek magokat szintén szakközlönyöknek nevezik, de ezek inkább kiadóik érdekeit képviselő reclamlapok lévén, ide nem számithatók.).. . J ! Ha egy testület, vagy egy testületnek egy része — mint ez a nyomdászoknál történt — szaklapot alapit, ezt minden bizonnyal két őzélért teszi, teszi először, hogy a lap utján tagjai anyagi érdekeit védje s tőle telhetőleg javitani igyekezzék; másodszor, hogy tagjait az őket érdeklő szakczikkek közlése, bel- és külföldi reájuk vonatkozó újítások és találmányok ismertetése és megvitatása által képezze, szellemileg mintegy előbbre vigye, s így közvetve az egész testületnek a társadalom többi tagjai előtt tiszteletet s elismerést vívjon ki. Ha e czélok elérését egy lap csak másodsorban tartja kötelességének, megszűnt az szaklap lenni, vagy ha keletkezésekor sem tette, nem is volt az soha. Az országban lévő szaklapokhoz nekünk semmi közünk, s így azokról nem is szólhatunk , de arról a lapról, mely magát nyomdászközlönynek nevezi, igenis szólunk, s szólani kötelességünk, nemcsak azért, mert mi is alapítói vagyunk annak a lapnak, hanem azért is, mert nyomdászok vagyunk, s az a lap homlokán viseli, hogy a »Nyomdászok Közlönye«. Igenis szólunk, mert nem nézhetjük szótlanul, hogy egy néhány tagból álló társaság a kétszáz ember keserves filléreiből föntartott lapot saját érdekeinek szolgáló, az egyleti választmánnyal minden kicsiségért ujjat huzó saját lapjává tegye, s e lapjában az ellenkező nézetűek régen, tán sok évekkel ezelőtt elkövetett — mondjuk no — botlásait frissen tálalja föl, oly szint adva azoknak, mint a hét főbűnöknek. No de ők tehetik ezt, ők, a macula nélküliek ! * * * A lap alakulásának története ismeretesebb mindenki előtt, hogysem arról bővebben kellene szólanunk, de a következőket mégis szükségesnek tartjuk megemlíteni. A múlt évben megejtett egyleti választások után többen, kik szerettek volna bejutni a választmányba, de nem jutottak be, egy körlevelet tettek közzé, melyben az érdekelteket fölhívták egy szaklap alapítására. Tettöket azzal indokolták, hogy a »Typographia«, kétnyelvűsége miatt, nem adhat elég tért a magyar szakirodalom fejlesztésére, s igy okvetlenül szükséges egy lap, mely e kivánalmaknak eleget tegyen. Indokolásukat mi is elfogadtuk s a lap alapításához hozzájárultunk, mert szükségesnek tartottuk akkor, s szükségesnek tartjuk ma is, hogy több tér legyen az említett czélra, mint a »Trpographia” két oldala. Ámde mit látunk? Megindult a lap, melyet szaklapnak alapítottunk, s mindjárt az első számban megkezdi az egylet élén állókkal a vitatkozást. A szerkesztő programmjában ugyan a szaktársi szeretetet, tiszteletet és jóindulatot hangoztatja, a kölcsönös becsülés és az elv iránti tisztelettel fűszerezve, de másfelől ugyanazon programmban ugyancsak oda ver a másik pártiaknak , s ez eljárást — daczára, hogy a »Typographia« az első számok megjelenését tudomásul sem látszott venni, vagy tán épen ezért — következetesen folytatja a következő számokban is, úgy hogy mi már pár szám megjelenése után igen furcsa fogalmat alkothattunk magunknak egy szaklapról, látván, hogy az egészen más forma, mint a minőnek mi gondoltuk, s hogy abban egészen más tárgyakról lehet és kell írni, mint amire alapítottuk. De tűrtük ezt szó nélkül, azt gondolva, hogy ez csak az első fölhevülés kitörése, s remélve, hogy ez a nem sok idő múlva bekövetkező lecsillapulás után másként lesz, s a lap élni fog majd czéljának. Fájdalom, csalódtunk! így ment ez tovább is, s így megy még ma is. Árva lapunkban oly aránytalanul több tért foglalnak el a gyűlöletből fakadó, személyeskedéssel és néha durvaságokkal spékelt közlemények, hogy az ezek mellett megjelenő szakczikkek — bátran mondhatjuk — igen kényelmesen elférhettek volna a »Typographia« két oldalán is. No de még ez is hagyján. Eltűrtük volna még azt is, hogy szaklapunk ne szaklap legyen; eltűrtük volna azért, mert nem akartunk kudarczczal megretirálni, s kívántuk, hogy lapunk fönnálljon vagy legalább egy évig, vagy addig, míg jó alkalom nyílik a másik párttal való becsületes kibékülés által megszüntetésére. Ez a jó alkalom megvolt, midőn az egyleti választmány kezdeményezésére alkudozások kezdettek. A választmány kiküldött hat tagot, a mi szerkesztő-bizottságunk is megválasztatta magát alkudozó-bizottságnak, de alkudozni csak ott lehet, ahol mindkét fél enged. A mi szerkesztő-alkudozóbizottságunk azonban az utólag tartott gyűlésen megjelent 87 taggal kijelentette, hogy nem enged, s így nem alkudozik. Elesett tehát az, aminek már oly sokan előre örültünk, elesett a kibékülés. Megnyugodtunk tehát ebben is, s megnyugszunk, bármit tegyenek ezután, mert szóval köteleztük magunkat egy évig a lap föntartási költségeihez járulni; csak arra kérjük őket, hogy jövőben iparkodjanak lapunkat azzá tenni, a mi nem volt soha, t. i. szaklappá, s ha már kizárólag nem bírják is azzá tenni, több teret engedjenek szak-, mint a személyeskedő heccz-irodalomnak* ^ * Közöljük e czikket, szűk terünk daczára, mert itt-ott hallatszó vélemények tolmácsolója. Közöljük, ámbár semmi közünk ama laphoz, melylyel foglalkozik, s mely mi miattunk bizony haladhat tovább is a megkezdett után. Szerk.