Typographia, 1886 (18. évfolyam, 1-53. szám)

1886-01-01 / 1. szám

Találkozott. Találkozott Rudolf trónörökös sze­mélyében, ki személye köré gyűjt tudósokat és művészeket, hogy együtt fáradozzék velük egy királyi bőkezűséggel alkotandó munkán, mely szellemi és művészi életünknek a messze jövőben is méltó emléke maradjon. Közremunkálásra a legfényesebb neveket szólítja, s a fölszólításra mindenünnen készség a válasz. »..........A monarchia irodalmi és művészi körei egyesültek a közös munkára, hogy mind kül-, mind a belföldnek megmutassák e műben, mily gazdag­­tőkéjét bírjuk mi a szellemi erőnek minden orszá­gában és nemzetében e monarchiának.« A trónörökös e szavai megállapiták a czélt, s meg annak nagyságát ; ez a kitűzött nagy czél megköveteli, hogy elérhetésére a hivatottak mind­nyájan lelkeknek legjobb erejéből közremunkáljanak. E munka megalkotása őszinte örömmel töltött el bennünket, mert benne egyszersmind az elha­nyagolt testvérnek, a nyomdászatnak felkarolá­sát láttuk. Hogy is lehetne másként ? Hisz föl nem tehető, hogy ily erőkkel megalkotott munka ezekhez az erőkhöz méltó köntösben ne lépjen a világ elé. Teljes lelkünkből üdvözöltük, mert meg voltunk győződve róla, hogy itt van az alkalom, a­melyben a magyar nyomdászat képessége bebizo­nyul. Bizonyosak voltunk benne, hogy a­hol a czélra vezető eszközök oly bőven állanak rendel­kezésre, ott a siker el nem maradhat, mert ily körülmények közt elmaradnia nem is szabad. Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és Képben czímű munka megjelenését nemcsak a szakkörök várták feszülten, nagy érdeklődéssel várta azt a társadalom minden osztálya. A napisajtó hónapok óta tudósított azokról a munkálatokról, a­melyek ez ügyben történtek. Általános volt a várakozás. És méltán. A budai államnyomda sajtói alól kikerült Előrajz volt az első hírnök. Sajnos, ez nem felelt meg a várakozásnak: lehűtötte a vérmes reményeket, s lidércz­nyomásként nehezedett az érdeklődők kedé­lyére. Baljóslatú előjelnek vették azok, kik művé­szeti igényeket is kötnek a könyvnyomtatáshoz, kik azt olyan eszköznek tartják, melynek önmagá­ban is van czélja: a formai tökélyesedés. Csalódás a legenyhébb kifejezés arra, a­mit az Előrajz alaktalanságával, meghatározhatatlan voná­saival keltett. Nehéz meghatározni, vájjon a rajz, a metszés vagy a nyomás tökéletlenebb-e ? Ellenben meghatározható az, hogy az egész nem csak mélyen alatta áll a feladat nagyságának, de mélyen alatta annak a színvonalnak is, melyen a magyar nyomdászatnak közönségesebb termékei állanak. A művészeti részre nézve mutatványul szolgál­hat kép, hozzászámítva az Előrajz egy részéből hiányzó Ebner-féle képet is. Mind a hatnak más-más a nagysága és alakja, mintha nem tervszerűleg, hanem csak úgy számítás nélkül, mintegy véletlenségből készültek volna , akár csak a mindenféle nagyságú könyvekből összeszedett képeknek gyűjteménye akarna lenni. Valóban bajos volna okát kutatni, hogy Mészöly­nek Alföldi táj czímű képe miért foglal el egy harmad oldalt és Vágó Jászberényi ötösfogata miért egész oldalt ? Egy mindenesetre áll, az, hogy a hangulat, mely a nagyobbik képből hiányzik, a kisebbiken bizony el nem férhetett volna. A rajzokról és metszésről behatóbban nem szól­hatunk, mivel a nyomás tiszta látást nehezítő köddel nehezkedett rájuk, de az első képet még­sem hagyhatjuk szó nélkül. A kezdőbetűt gondoljuk, mely a nádasból merészen belenyúlik a betűk tömegébe, s melynek építészetileg szerkesztett állványáról az A betű tövében vidáman tekint a világba egy­­ béka. Ez a béka valóban helyén való volna, ha­­ Ilias paródiáját kellene képekkel kísérni. A képek összeállításából bizonyos szemérmetesség tűnik ki, mely mutat is, rejt is valamit, így az egész oldalt betöltő képek a belső oldalakra, a kicsik ellenben a fő oldalakra helyeznék, hogy ott aztán keresztülmessék a szöveget. Ez esetben a szöveget épen a dolgozótársak névsora képezi. A szedésről, valamint a betűk öntéséről se mond­hatunk kedvezőt- A szedést úgy nevezni, a­mint azt megérdemli, nincsen eléggé kifejező szó. Járat­lanságnak nevezzük azt, hogy az első oldal s más helyek a czímsorok egész halmazával vannak elborítva, s mindegyik czímsor betűje más-más időszakból való és megfelelően más a formája is, — s mindez a levegő, világosság és árnyalat oly beosztásával, mit helyesnek mondani lehetetlen. A dolgozótársak névsora úgy van összeállítva, hogy tiszteletteljes megkülönböztetés helyett igazi vásári módon tünteti fel a fenséges dolgozótársak neveit, ellentétben a többi dolgozótársak nevével. A betűk formájának alapjául ugyan a mediaeval vétetett, mindamellett az oldalak számjegyei s más egyebek a mai korból valók. Járatlanság az is, mely a neveket nem tudja másként kiemelni, csak az úgynevezett ritkítás által s ezt is egészen felületes módon teszi. Ha a német a fraktur-betűs szedésnél a ritkítás eszközéhez nyúl, az érthető ; latin (antiqua) írásnál azonban, hol az Aldincikban az Italique már a XVI. század elején s később másutt mindenütt használtatott e czélra, valóban érthetetlen. Az előrajz 6-ik oldalán a végzet két szláv nevet hozott egymás mellé : Hlavacek és Marak. Az egyszerű munkásra bízatott a két idegen hangzót ide­gen jellegből alkalmazni. (Épen úgy mint itt. Szerk.) A jelek arra mutatnak, miszerint a betűket maga az intézet öntötte, mert­ lehetetlen, hogy a másutt készültek iránt hasonló elnézéssel lett volna. Mű­, nyelven »gonosz« elnevezéssel illetik az olyan öntést, a­melynek képfelülete a fém hibás keverése, vagy a szívó­dugattyú lazasága vagy pedig alacsony hőfok és ki nem tisztázott betűanyag következtében hézagokat mutat, röviden kifejezve: szakadozott képpel bír. Az egész Előrajz folyóbetűiben alig van néhány­ g, mely sérületlen lenne ; az ékezetek, látszólag galvanizált betűanyából öntve, avatlan kézre vallanak. Az é betű ékezete irányt tévesztett, az ő betűe a papírba fúródik, s a többi ékezet is épenséggel nem járult a siker eléréséhez. A betű­­anya hibás beállítása következtében, a betűk vonal­ban állása következetesen összhangzó a többi tulaj­donsággal. Ezek az apró ólom­katonák nem tartanak sort és fegyelmet, s csak nagy ellenkezéssel illeszked­tek bele a szóképzésbe, közülök egyik-másik derült állapotban is látszik lenni. A tulajdonképeni főbűn azonban a betű választásában fekszik. Mióta a renais­sance korszak motívumai után betűket metszenek, nem volt még egy második betűalak, mely a választott­hoz szabálytalanság és idomtalanság tekintetében hasonló lett volna. Hogy e betű Berlinből — a Wölmer-féle öntöde hozta onnan üzembe ezelőtt mintegy 20 évvel — most az állam nyomdába került, valószínűleg csak szerencsétlen véletlennek köszön­hető ; nem véletlen azonban, de mulasztás, ha a betű galvanizált anyákból öntetett. E föltevésre azon körülmény vezet, hogy maga a berlini Wölmer­­féle öntöde sem birja e betű bélyegét. Mikor a királyi bőkezűséggel szemben ily szegényes eszközök alkalmaztatnak (a jelek pedig arra mutatnak!) — akkor, hogy tekintélyét ne veszítse, el kell hallgatnia a bírálatnak. Az Előrajz végét egy erőteljes vonásokkal rajzolt zárkép mutatja, mely fölött öntudatlan jellemzés gyanánt ott áll a colophon — keskeny, karcsú grotesque-ből szedve. Hogy e leírás elég behatóan és megérthető módon bizonyítja-e, miszerint az Előrajz nem valami jó hírnök, ez most mellékes dolog legyen, de hogy e vigasztalan leírásban­ nem túlozunk, arról meg­győzhet az Előrajzra vetett egyetlen fürkésző tekintet. Hogy e sikertelenség mily fájdalmasan érinti a könyvkedvelőt, s mily súlyosan nehezedik szívére, az nem igényel hosszas fejtegetést. Az első hírnököt követte a második , megjelent az első , irodalmilag sokat ígérő füzet. Nagyon csábító a kísértés e füzettel részletesen foglalkozni. Egyébiránt ez fölösleges, miután a hiányokat néhány vonással összegezhetjük. Az első füzet tulajdon­képen, a czímlapot és ajánlatot leszámítva, bécsi nyereség. Észrevehető ez azon elfogultságból is, mel­lyel a német kiadás hibái szolgailag utánozva vannak, így többek között a bevezetés »register­­nélkülisége« is. De ez ne változtassa meg az eddig követett álláspontot. Az első füzet nyomása lénye­ges haladásra mutat ugyan az Előrajzéhoz képest, anélkül azonban, hogy kifogástalan lenne. Még mindig nincsen meg a festékezés egyenletessége, s e miatt az ajánlólap meglehetősen szenved. A betűknek a festékkel való elegendő, sőt nagyon is kielégítő táplálása ugyan tisztátalanná teszi azokat, de ezáltal a velük született fogyatkozások és hibák is ügyesen elburkolóznak. A szedésnél se nem tanultak, se nem felejtettek semmit: a boríték, a czímlap, s a 23, 28 és 31-ik oldal megtartotta a stílbeli túlkapásokat, a 19, 22 és 23-ik oldal szintén hiányos. A 19-ik oldalon »láb« jegyek helyett föl­­fordított fraktur kommákat alkalmaztak; a 22­ és 23-ik oldalon egy táblázat olyan alaktalan, amint az csak a napilapoknál, az itt megfogható felüle­tesség mellett, fordulhat elő. Az oldalak számjegyei úgy maradtak, mint az Előrajzban; a ritkított szavak az alczímekben megtartattak, végre kiemelés czéljából az italique vétetett fel. A rossznak követ­kezetessége, a­mint ezt a költő képzeli, ezen első füzetnek is alapvonását képezi: az újítás — az italique — fogyatékosság tekintetében versenyez az antiqua betűkkel. Az újjá­születés második hírnöke sem teljesítette küldetését. A hazafias kebel egészen más, sokkal örvendetesebb eredményről ábrándozott. Egy emlék­oszlopról az irodalom és művészet számára , mely­nek talapzata a jelenkor lépcsőjéből emelkedik s koronáját azon drágakövek ékesítik, melyek a szaka­datlanul előrehaladó fejlődés által képződve, fényök mindig hatalmasabb lesz, minél inkább emeli a lelkesedés. A Corvina kincsei ép úgy imponáltak a vad­­ hóditónak, mint az enthusiastának, Rudolf trón­örökös művének — a jelenkori művészet fokmérője szerint — szintén egyformán kellene imponálni és hasonló magas fokon állani. Attavante és iskolája ragyogó jelleget adtak a Corvináknak, hasonló jelleggel kellene bírni Az Osztrák-Magyar Monar­chia írásban és Képben czímű műnek is. Mindenek­előtt betűket kellene e mű számára teremteni, szépeket és a czélnak megfelelőket, mint a­milyenek eddig még nem voltak. E betűk — Mudolf-betűk — a világ összes betűmetszői közt folyó vetélkedésnek diadalát jelentenék. A profanáléitól megóvott ezen betűk — mintegy az időszámítás mutatói — egye­dül és kizárólag lehettek volna a föladatnak meg­felelőek. Hogy az állam nyomdának a nyomdászatot hiva­tásnak nem tekintő hivatalnokai a föladat nagy­ságát félreismerték, megfogható — és be is van bizonyítva, mert oly kicsinyes eszközökkel éltek, melyek a legcsekélyebbeknek is hozzáférhetők és általuk megvásárolhatók; de hogy a meghívott bizottság fényes nevű tagjai közül senki sem for­dított figyelmet a legelső követelményre, a könyv­­nyomtatás művészetére , azt őszintén sajnáljuk. A művészi résznél átalában oly szabadságot veszünk észre, mely rögtönzésre vagy anarchikus szellemre mutat, az egyéniség nagyon is feltűnően lép előtérbe. Ha Jókai szerkesztői minőségében az első füzetet oly nyilatkozattal bocsátja világgá, miszerint az egységes siker érdekében egy dolgozó­társ sem áll — a szerkesztőt sem véve ki — oly magasan, hogy irodalmi munkáján szükség esetében módosítások ne tétessenek, vagy újból átdolgozva ne legyen : e szükségesség a művészi résznél nem kevésbbé volna nélkülözhető. A művésznek is erős oldala a szakszerűség, s minden munka, mely kere­tén kívül esik, aggályos. Az olyan­­ ábrázolásnál, a­milyen például a czímlap vagy az ajánlás, mely több elemből alakul, a művészi egyéniségnek alkal­mazkodni kell a megállapított fölfogáshoz, mely az egésznek megadja az egységes jellemet; az egyes elemek az illető specialista feladatát képezik, míg az összeegyeztetés azután természetesen a tervező­nek a dolga. Ezen eljárás megóv például olyan anachronismustól, mint a­melyet a Roskovics-féle festői hatással készített ajánlásban találunk, a­hol a királynak, mint tizenkilenczedik századbeli ural­kodónak a neve a római kor legrégibb emlékein található betűalakkal van rajzolva. Az aesthetika csak nyert volna, ha több dolog másként vitetik keresztül, mint a­hogy az történt, így például a megszólításban : »Ö cs. és kir. felségének« stb. el lehetett volna kerülni, hogy az O a szultán t­ugrá­­jához hasonlítson, hogy egyes betűk a régi góth és und­al írásokból vétessenek, s az accent grave is a magyar nyelvbe fölvétessék. A Rumpler tanárnál csak a kiváló maradt volna meg, s a meg nem engedhető mellőztetett volna. Az első oldalon nem találkoztunk volna állammal az államban, díszit­­ményes keretben idegen, befejezett díszitmén­nyel. E szó Bevezetés a keret ornamentumával egyfajta indával összekötve, ily módon elmaradt volna, hogy a jelenleg ottan lebegő idegen szőnyeg egy ujjnyi szélességre a szedés vonalából kiálljon. A feladat, melyet az említett művész maga elé tűzött, vagy az ő részéről mások elé tűzetett, képzelhetetlen, mert meg nem oldható. Nem volt szerencsés gon­dolat a szó hatalmával és ügyességgel rajzolt szín­gazdag képeket realisticus képekkel magyarázni. A Bevezetés lendülete, nyelvezete a képes keretbe beleszorítva, a kényszer hatását teszi s szinte hallani véljük, a mint a fenséges szónok szárnycsapása a keretbe ütődik. Aggodalom fogja el azonban a szemlélőt, ha a 15 és 17-ik oldal felső keretréczére tekint. A mig a 15-ik oldal szerkesztése a spiritis­­musra emlékeztet, a 17-iké Kate Greeneway-t jut­tatja eszünkbe. A boríték, mely nem egy szép momentummal bír, a fő követelmény figyelembe nem vétele folytán el van rontva. A betűknek nem engedték át az őket megillető helyet és a czímsort a helyes arány követelményei daczára, az aequatoron látjuk állani. A czímsorok — öntött betűk hiánya miatt? —fába vannak metszve, éppen, mint Gutenberg előtt a — táblanyomatok. Igaz, hogy még ma is használják ez eljárást a — falragaszokra. E boríték, ha meg­marad jelen minőségében, tíz éven keresztül foly­ton folyvást megütközést fog kelteni. Az időközben megjelent első magyar füzet nem mutat, a fönnebb említetteken kívül, semmi hala­dásra. A typographiai rész megmaradt változatlanul azon a színvonalon. Az itt szintén keretbe szorított Bevezetést kevésbbé zavarja a nyugodtabb, habár túlságosan tömör díszítmény. A trónörökös szavainak szánt betűk különböznek a többiektől. E betűfajt Beaudoire önti Párisban, s 25—30 év előtt jött használatba, de majdnem húsz év óta már a monar­chia legtöbb nyomdájában a leltárba került. E betűk is hiányos öntésre mutatnak, nem látszanak köz­vetlenül Párisból származni s útjuk, úgy látszik, gal­­l­vánikus áramon vezetett keresztül. Hogy megenged-

Next