Typographia, 1887 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1887-01-07 / 1. szám

Január 7. TYPOGRAPHIA czikkek, melyek a legjobb akarat mellett sem ütik meg a mértéket, sokkal gyakrabbak a német és más külföldi Évkönyvekben is, hogysenk azt kívánhat­nék, hogy a »Magyar Nyomdászok Évkönyve« már második évfolyamában a tökély oly fokán álljon, a­mely ellen kifogást tenni ne lehessen, bizonyára maguk a szerkesztők is igy gondolkoznak és igy szívesen veszik megjegyzéseinket. 1887. a tévedések biztos kilátásával kiszámítani nem szabad. Táblázatot ki kell számítani; most már nem szabad térzékkel kitölteni. Táblázat-szedőnél a fő, hogy az a darab, melyet a hajóra tett, az ott is maradjon , a­mely szedőnek a szedésén tér­zőkkel kell utána segíteni, az ne szedjen táblázatot. Mértéket szedni? Minek, hát azt se tudja egy szedő, hogy 2X2=4? Hogy biztos legyen a kiszámí­tásban ? Sajnáljuk azt a szedőt, ki ötpercznyi kiszámításhoz, hogy ennek helyességéről meggyőződ­hessék, egy félórai mértéken tölti el az időt. Mi már sokkal előbbre vagyunk e téren és tanonczaink­­nak sem engedjük meg a mérték leszedését. »A galvanoplasztika mint sokszorosító művészet« igen alapos magyarázatokkal van írva; meglátszik rajta, hogy olyan írta, ki nemcsak a theoriát, hanem a prakszist is ismeri e téren. Nagy­ baj azonban az, hogy az Évkönyv 900 előfizetője közül egy sem foglalkozik e tárg­gyal, de sőt nem is törődik vele , természetesen tehát nem is érti. Önzőink között akad, kit érdekelne e czikk, de ezek meg nem tud­nak magyarul. Inkább helyén lett volna tán e helyett egy „oly czikk, mely a nyomással foglalkozik. E »Ősnyomtatványok a tizenhatodik század elejéről«. czikkel nemcsak »A kegyelet és az ereklyék iránt érzett tisztelet«-nek van elég téve, de sőt minden elfogulatlan ember elismerőleg adózhat ama fáradságért, mel­lyel az összeállíttatott. Bizonyára ezt csak a szövegváltozatosság kedvéért közölték, mert gyakorlati haszna nincs. S elég furcsa, hogy mégis ez a legérdemesebb a többi között a közlésre. »Számok és jelek«. Ez a czikk egyike azoknak, mi az Évkönyvet minden nyomdászra nézve nélkü­lözhetetlenné teszi. Megtaláljuk benne mindazon jele­ket, melyekre a szedőnek szüksége van a szám­tan- és kalendárium-szedésnél. Szükségesnek tartjuk azonban megemlíteni, hogy a mérték-jeleket igy: cím. "V. djm stb. stb. már nem szabad alkalmazni, mert ezeket a kultuszminisztérium a tanár-egyesület fölterjesztésére már ezelőtt két évvel határozottan m, m2, m* stb. jelekkel mondotta ki pótolandóknak ; s igy, ha valaki a szedőket tanítani akarja, ne azt mondja, hogy mikép használják sokan, hanem azt, hogy miképen kell használni mindenkinek valamit. Az igaz, hogy még elvétve az előbbi jeleket is használják, de rosszul; nagyon jól tennék tehát a nyomdák, köztük a legnagyobbak is, ha azokat eldobnák, s csak a hivatalosan megállapított jeleket használnák. Van még egy kis megjegyzésünk, mit kissé félve teszünk meg és ez az, hogy ezt a czikket nem kellett volna aláírni. »A leggyakoribb kilövési módok« ugyanazok, melyek az első Évkönyvben közöltettek és minek közlése soha se lesz fölösleges. »Magyarország és társországainak könyvnyomdái«. Ez az egy tárgy egyedül is megérdemli az Évkönyv kiadását, de ha az adatok minden üzletből oly megbízhatók, mint a Franklin-társulatból, kár volt a fáradságért. Minden nyomdásznak — kivétel nélkül — nélkülözhetlen e rész. És ha e tárgy még kibővíttetnék a segédek és tanonczok statisztikájá­val, az egyletnek — kötelességből —■ szubvenczio­­nálni kellene e tárgyat. Tudva van, hogy az önképző­­osztály által a nyáron a főnökökhöz a tanonczok félfogadása érdekében egy körlap intéztetett, mely­ben azt az ígéretet tettük, miszerint az önképző­­osztály évente közölni fogja az egyes üzletekben alkalmazott segédek és tanonczok statisztikáját és ezt azért, hogy ki-ki lássa, melyek ama főnökök, kik a tanonczokkal üzérkednek. E rész, bár elismer­jük, hogy komplikált, összeállítójának még­sem okozna oly nagy munkát, mint oly másnak, kinek az adatokat külön kellene beszereznie. Azon az egy lapon, melyen tudatják az illetővel, hogy ki a faktor és ki­­ a faktor-helyettes, tudathatni azt is, hogy hány szedő, nyomó stb. van az üzletben fog­lalkozva. Reméljük, hogy eme általánosan érzett szükségnek a legközelebbi Évkönyv meg fog felelni. Egy kis stilisztikai hibára is, mi gyakran előfordul, kötelességünk figyelmeztetni a szerkesztőt, és ez : a faktor után közvetlenül kellene tenni a faktor­helyettest, mert így a mint van, azt hiszi, ki nem tudja, hogy­ például Bakos Péter gépmester faktor­­helyettes, Tanay József pedig öntödei faktor­helyettes. »Egyesületek.« E czikk mintegy kiegészítője az előbbinek és hasznos útbaigazítóul szolgál egyleteink és köreink szervezeteinek megismeréséhez. Meg­tudhatni, mely körnek mi a czélja és mennyi a vagyona és kik állanak az élén. »Szedő-árszabály és munkarend«. Ennek közlése igen szerencsés gondolatnak jelezhető, ezt tudjuk mi legjobban, mert alig múlik el egy hét, hogy egyik vagy más üzletből nem jönnének szerkesz­tőségünkhöz árszabályért. Most legalább utalhatunk az Évkönyvre, melyet nem vesztenek el oly kön­­­nyen, mint az egy lapra nyomott árszabályt. »Korrektura-Minta«. Ugyanaz, miről már a »Typo­­graphia« nem­régiben megemlékezett. Az Évkönyvben sok olyan van, mi csakugyan minden nyomdászra nézve nélkülözhetlen. Azok a A Márkus-féle nyomda szedői. Tagadhatatlan, hogy a »Typographia« legutóbbi számában »A hirhedett faktor« czim alatt megjelent czikk nem a legjobb véleményt keltette a szak­társak körében a Márkus-nyomda iránt , pedig annál még furcsábbb dolgokat is hozhatunk föl Dicknek becstelen eljárásáról , de ez az ember nem érdemli meg a vele való foglalkozást, azért tehát nem is róla, hanem az ott dolgozó szaktársakról szólunk ; ezek talán »megérdemlik«. Előre bocsátjuk, hogy mi azok közé tartozunk, kiknek — hogy a múlt heti czikk szavaival éljünk — legutóbb minden ok nélkül kiadták a »laufpasst«. De ha már ezt t. szaktársaink tudomására hoz­tuk, azt is el akarjuk mondani, hogy voltaképen miért is mondtak nekünk föl, holott már hosszabb idő óta vagyunk ez üzletben, mindig elég munkát szállítottunk, lapunk sem volt, mely megbukhatott volna. Tehát mi lehet az a nagy bűn, melyért kér­­lelhetlen faktorunk bennünket elbocsát ? Hát biz’ ezen hiába törők fejünket, nem akad­nánk annak magyarázatára, ha nem is­ernők a közelmúltban történteket. Három héttel ezelőtt az volt a hír, hogy Dick (kit mi — alulírottak — nem ismertünk és kit azok, kik ismertek, nekünk úgy festettek le, hogy mi őt legalább is emberevőnek hittük) az üzletbe mint faktor be fog lépni. Hallottunk imitt-amott arról is suttogni, hogy valami erélyes föllépés van készülő­ben, melyben minden, a Márkus-nyomdában működő szaktársnak erkölcsi kötelessége leend részt venni. Mi természetesen — fiatal szedők lévén — engedve a buzdításnak, rögtön készen voltunk a végsőre, de meg is lakoltunk könnyen hivőségünkért, mert — mint az alábbi sorokból kitűnik — idősebb szak­társainktól csúful cserben hagyattunk. Gyüléseztünk. — Elhatároztuk, hogy egy haj­szálnyit sem engedünk régi »jógáinkból«, helyeseltük is mi idősebb szaktársaink nézetét és szavunkat adtuk, hogy reánk bátran számíthatnak, bármily »végzetes« is legyen ügyünk kimenetele. De máskép is álltuk ám meg a gátat, mint idősebb szaktársaink, kik — szégyenükre legyen mondva — csak a korcsmában tudták tele torokból kiabálni, hogy : »Alle für einen und einer für Alle !« Nehány pohár bor elfogyasztása után megválasz­tatott egy öt tagból álló bizottság, melynek felada­tává tétetett, miszerint járjon el Márkus urnál a ügyünkben , de erre nem volt szükség, mert másnap személyzet tömegesen okkupálta Márkus úr irodabejáratát, követelve Dicknek azonnali elbocsá­tását, mit az kereken megtagadott, befejezvén be­szédét a következő képen : »Dick urat semmi szín alatt el nem bocsátom és az, kinek ez eljárásom nem tetszik, azonnal mehet !« A személyzet tüstént elszéledt, de Márkus úr hamar megbánva elhamarkodott nyilatkozatát, vissza­hivatta és most már békítő, majd kérő hangon kezdett vele beszélni. Eget-földet ígért személyzeté­nek, becsületszavát adta, hogy addig, m­íg az üzlet az ő nevét viseli, senkinek sem szabad fel­mondani vagy az árszabály bármely pontját is megszegni. Márkus úr e csillapító beszéde után a sze­mélyzet azt válaszolta, hogy neki ez elég , de ha ez nem így lesz és rajtunk a legcsekélyebb méltatlanság követtetik el, úgy a most lejátszódott jelenet ismét­lődni fog. De nem ismétlődött ám ! Pedig de sok méltatlanságot követett el már Dick azóta ! ! Mikor ez eset után a személyzet harsány »éljen Márkus­­«-kiáltások közt ismét a munkához látott, nem gondolta meg, hogy mily módon vitte most saját bőrét a vásárra, de már-már kezdi belátni, hogy a becsületszó csak adva volt, de megtartva — nem lesz. Egy héttel ezelőtt hét szedőnek felmondtak, persze mi — hivatkozva a korcsmában tett nyilat­kozatokra— azt hittük (úgy hiszem, jogosan), hogy a személyzet most már komolyabban föl fog lépni és meg fogja kérdezni Márkus urat, hogy ugyan mindig így szokta becsületszavát megtartani ? De ezt nem tették, hanem a helyett vállat vonva, gúnymosol­lyal váltig azt rebesgették, hogy ők a mi kedvünkért nem hagyják ott kon­dícziójukat. De hát mi ezt nem is kértük! A mi szerény kérésünk csak azt lett volna, hogy bírnák rá Márkus urat szavának megtartására és azt his­­szük, hogy kérésünk jogos is lett volna. Elvitathatlan, hogy az egész személyzet halálosan gyűlöli Dicket, de ez még­sem akadályoz néhányat közülök abban, hogy azért a keserű pár garasért magukat nála behízelegjék. Az bizony, szaktársaim­­ így vagyunk a mai faktor-elcsapásos világban. Először fellázítják azokat, kik a szóban forgó embert soha nem is ismerték, eszközül használják azok hevesvérűségét és midőn bekövetkezik az óra, meg kellene mutatniuk, hogy ők nyomdászokhoz illően, egymásért küzdő és lhkoló szaktársak, akkor felszáll bennök a báránytej és meghunyászkodva kotródnak tovább. Sőt olyan »kollega« is akad köztük, a­ki Dicknél van szálláson, így azután pontosan referál neki a napi események­ről. De Dick azt nem tudja, hogy ez az ember is kiabálta a gyűlésen, hogy: »Abzug Dick­­« Ezek nyilvánosságra hozásával tartoztunk t. szak­társainknak, hogy tudják magukat az említettek irányában mihez tartani, minek megtörténtével csak azon egy körülmény nyilvánosságra hozására szorítkozunk még, miszerint ha a Márkus-nyomda suszterműhel­lyé fog átalakulni, úgy csakis a most ott foglalkozó szaktársaknak (tisztelet »egy-két« ki­vételnek) lesz köszönhető. Mi részünkről sok szerencsét kívánunk nekik, de azért sorsukat nem irigyeljük. Lesz még idő, midőn vissza fognak emlékezni igazságszerető, kijátszott szaktársaik szavaira, de ez csak akkor lesz, midőn egyenkint szépen felmond nekik is Dick, a­mi nem­sokára be is fog következni. Márkus úr is fogadja irányunkban tanúsított »jó­indulatáért« köszönetünket és megmondjuk neki, hogy jövőben becsületszavának senki sem fog hitelt adni és ne legyen meglepetve akkor, midőn Dicket ismét kénytelenitve lesz üzletéből »azonnali kilégzés« czim alatt elbocsátani és akkor talán be fogja látni, hogy személyzete csak az ő javát akarta. Végül fogadja a »Budapesti Újság« szedőszemély­zete áldozatkészségéért, melyet irányunkban tanú­sított, szívélyes köszönetünket. — Ők megtették kötelességüket. *______ Két áldozat. Oroszországi nyomdászviszonyok, (L. P.) Az oroszországi könyvnyomdászok hely­zetéről igen ritkán hallunk valamit. Ennek követ­keztében az ottani viszonyok előttünk ismeretlenek és homályba burkoltak. Igaz, hogy a külföldi szak­lapok hasábjain néha napján találkozunk olyan levelezésekkel, a­melyek az oroszországi viszonyokat ecsetelik, de azok is oly hiányosak, hogy nem lehet­nek mérvadók egész Oroszországra nézve. Orosz­országban — a levelezések összehasonlítása után ítélve — majdnem minden városban más szokás dívik. Vannak például városok, a­hol az egész sze­mélyzet bizonyos fizetésben áll és a számolási rendszer előttük egészen ismeretlen. Vannak azután oly nyomdász­ városok is, a­hol már német rendszer uralkodik. Vannak bizonyos pénzben álló szedők, nemkülönben számolók is. Vannak nyomdák, melyekben még a nyomók is számolnak. E divat a nálunk már rég megszűnt. Ennek előtte — úgy hiszem — hét évvel, a Typographiában, melyet akkor Firtinger Károly szerkesztett, egy terjedelmes közlemény jelent meg az oroszországi nyomdász-viszonyokról, de azóta már nagyot változott a világ sora nálunk ép úgy, mint a c­ár birodalmában. Ez a közlemény a Tifrisben volt magyar szaktársunk: Vojtáskó ** tollából eredett és hűen ecsetelte az ottani rend­szert, mely a tiflisi — Kaukázus — könyvnyomdák­ban dívik. Habár eredeti közlemén­nyel az oroszországi viszonyokról nem szolgálhatunk jelenleg, reméljük, hogy kedveskedni fogunk szak­társainknak, ha egy német szaklap nyomán egyet-mást elmondunk a muszka nyomdászok helyzetéről. »Mi itt Oroszországban — írja a C. szent­pétervári levelezője — még nem vihettük annyira, hogy árszabál­lyal dicsekedhetnénk. Nem is fogjuk azt elérni egyhamar. Itt valóban még »muszka állapo­tok« vannak. A főnök úgy fizeti segédeit, a­hogy neki tetszik. Több üzletben számolnak , de hogyan? A szedő egyszerűen fölírja — csak úgy meg­közelítőleg — a fáradságáért járó díjt és ez minden hónap végén a főnök által revideáltatik ; mire azon­ban fizetésre kerül a dolog, a fölírt összeg negyed­része, sőt néha a fele is, ki van törülve. A petit, borgis, korpus (11 pontos), ciceró 1000 ?i-je 16, illetőleg 15 kopekéval lesz számítva, néha kevesebbel is. A helyi kárpótlásról szó sincs. A fizetés minden hónapban egyszer történik; a legtöbb üzletben még az is szokásban van, hogy minden hó 15-ike után eső szombaton, a segédnek előleg bocsáttatik ren­delkezésre. A bizonyos pénzben álló segédek fizetése 25, 30, 35, 40 rubelből áll. Vannak olyanok is, kik — de ez már a legmagasabb — 45 rubel fizetést kapnak — havonkint. A külön­órák 15—20 kopekéval díjaz­­* E czikkre elvárjuk a Márkus-féle nyomda személyzetének válaszát, h­a ugyan egészen meg nem b­ányászkodtak már új faktoruk előtt. Szerk. ** Gawel Gyula szaktársunk is irt egy közleményt Szent­pétervárról egy izben szaklapunk számára.

Next