Typographia, 1888 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1888-01-06 / 1. szám

1. szám — XIX. évfolyam ELŐFIZETÉSI ÁRA Megjelenik minden pénteken Negyedévre..............................1 forint Fél évre...................................2 forint Egész évre................................4 forint typographia Budapest, 1888. január 6-án HIRDETÉSEK Árszabály szerint számíttatnak KÉZIRATOK nem adatnak vissza. A MAGYARORSZÁGI Szerkesztőség: VIII.,Stahly-utcza 1.sz. Kg^YVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK KÖZLÖNYE Kiarluhvatal: vnB Stahly-utcza 1.sz. Előfizetési felhívás! Január hó 1-jével új negyedévi előfizetést nyitunk a „Typographia“ czimü szaklapra és fel­kérjük a t. szaktársakat, szíveskedjenek elő­fizetéseiket mielőbb megújítani. Az előfizetési pénzek STEINER ADOLF úrhoz (Budapest, VIII., Stáh­ly­ utcza I.) intézendők. A kiadóhivatal. Alulírott bizottság tisztelettel kéri a házi pénztárnok urakat, hogy az árszabályügyi költ­ségek fedezésére gyűjteni szíveskedjenek. A szerkesztő-bizottság. A munkásokkal való bánásmód. Szokása a nagy uraknak, hogy mindent megengednek maguknak, a­mit a törvény nem tilt; nem keresik azt, hogy tetteik meg­egyeznek-e a tisztességgel s illők-e azok a gazdag emberhez a szegénynyel szemben, sőt elkövetnek bizonyos urak néha oly dol­gokat is, a melyek még a törvénynyel is ellenkeznek, mert azt hiszik, hogy ők urak, tehát nekik minden szabad.­­ A munkásokkal való tisztességes bánás­módot megköveteli az alantabb állók iránt való tisztelet, mely meg is van minden mü­velt emberben, s igy igen kevés azoknak a faktoroknak száma, kik ez ellen vétenek s durvák és faragatlanok a munkásokkal szem­ben ; sajnos azonban, már sokkal többen vannak (igaz, hogy csak a kis nyomdákban) az olyanok, kik az üzleti haszonért más tekin­tetben bánnak rosszul, sőt törvényellenesen a munkásokkal: ezek fölhasználnak minden alkalmat arra, hogy a munkást keresetében megrövidítsék, sőt az üzlet érdekében —­ az ipartörvény ellenére — fölmondás nélkül rög­tön el is küldik őket. Nálunk, nyomdászoknál, nagyban dívik az úgynevezett kisegítő kondíczió, a­melyet a mostani szomorú viszonyok között sokszor kénytelenek vagyunk elvállalni; egyik-másik kis princzipális fölküld az egyletbe, hogy nála egy-két szedő pár napra munkát kap­hat, s a munka végeztével — elmehet. Ez az igazi kisegítő kondíczió, a­melyre, sajnos, nincs orvosság; ezt azonban a főváros leg­­nagyobb nyomdájának, a Franklin-társulat­­nak üzletvezetője máskép magyarázza: sze­rinte ha valakit kisegítőül fölvesz s az hóna­pokig dolgozik is nála, mégis bármikor elküldhető, s tényleg el is küldi. Eltekintve attól, hogy az ilyen eljárás nem csak hogy nem illő egy gazdag részvény­­társasághoz s nem is követik még a magán­kézben levő valamire való nyomdákban sem, még határozottan a törvénybe is ütközik, a mint alább kimutatjuk. A Franklin-társulat faktora nagyon isme­retes határtalan szabadelvűségéről, csak az a kár, hogy az ipartörvényt nem az ő szabad­­elvűségéhez mérten csinálták: vannak abban a munkás, de sőt még a faktor szabad akaratát is korlátozó pontok, melyeket mindkét félnek — elvei ellenére is —­ meg kell tartani. Lehet, hogy eljő az idő, a­midőn oly ipar­törvényünk lesz, a­mely megfelel a faktor úr gondolkodásmódjának, s akkor majd el­járhat úgy munkásaival szemben, a­mint most szeretne eljárni. De térjünk át a dologra. A múlt hét csü­törtök délutánján a Franklin-társulattól pár szedőt, kik már hónapok óta voltak ott, munkahiány miatt rögtön elbocsátottak; hogy ez nem ok oly üzletben, a­hol 130 szedő áll, azt mindenki tudja, mert ott a 2—3 embert ha másra nem, hát föltisztogatásra lehetett volna még két hétig használni. De ezt és a gazdag részvény­társaság tisztességét mel­lőzve, nézzük, megengedi-e az ipartörvény az ilyen eljárást? A 88. §. így szól: „Az iparos és segéde kö­zötti viszony szabad egyezkedés tárgya. — A szerződés, ha a felek máskép nem egyez­tek, csak 1 heti próbaidő eltelte után válik kötelező erejűvé.“ E §-t csak úgy lehet magyarázni, hogy a próbaidő tarthat 14 vagy 5 napig is, de semmi esetre sem hónapokig, mert hisz ez esetben a munkás existentiás­a veszélyeztetnék. A 92. §. a következő: „A munkaadó és segéde közötti viszony, ha másképen nem egyezkedtek, vagy ha a gyárakban a munka­rend másképen nem intézkedik, 15 napi fel­mondással felbontható.“ Ennek értelme szerint a munkaadó egyez­­kedhetik segédjével úgy, vagy a munka­rend intézkedhetik úgy, hogy a felmondás ne 15, hanem több, pl. 30 nap legyen. Oly egyezséget azonban nem képzelhetünk, s a Franklin-társulat munkarendjében sincs benne, hogy a munkaviszony munkahiány miatt azon­nal fölbontható. Ha ez szabad, úgy kár volt az ipartörvényt csinálni, mondta volna ki a törvényhozás, hogy a munkaadó mint tulaj­donos úgy bánhat munkásával, mint bármely ingó vagy ingatlan vagyonával. Azok az okok, a­melyek miatt a munkás rögtön elbocsátható, a 94. §-ban vannak föl­sorolva, de ott a munkahiány mint ok nem szerepel. Most, hogy ezeket elmondtuk, elmondjuk azt is, hogy a faktor úr, midőn az illető szedőket fölvette, bizonyos szerződéses írást íratott velők alá, a­mely a kilépésre vonat­kozik, megjegyezzük azonban, hogy oly szer­ződést, mely a törvén­nyel ellenkezik, nem szabad senkivel sem kötni. Mindezekből tehát látható, hogy a Franklin­­társulatnál a munkások elbocsátását illetőleg nemcsak hogy nem humánusan, de sőt tör­vényellenesen j­árnak el; a munkásnak ez eljárás ellen vajmi nehéz orvoslást szerezni, mert kénytelen idejét vagy munkakereséssel vagy a kapott munka végzésével tölteni, s így a társulat nyugodtan marad törvénysér­téséért.­­ A társulat faktorának ez eljárása annál csodálatosabb, mert nincs a fővárosban nyomdász, ki alárendeltjeivel szemben oly szigorúan követelné az ipartörvény megtar­tását : nem pörösködött még senki annyit inasokkal, gépleányokkal, kerékhaj­tókkal és szedőkkel, mint a Franklin-társulat faktora, csakhogy rendesen ő volt a panaszos. Nagyon szeretnők, ha a faktor úr, kinek tagadhatatlanul legnagyobb érdemei vannak iparunk emelése körül, ez érdemeit a mun­kásokkal való jó bánásmóddal egyesítené, s ha már a törvényt semmibe sem veszi, leg­alább az általános szokást követné s két hétre mondana föl munkásainak, mert hisz igy járnak el a Zeisler-, Münster-, Müller-, Kohn- stb.-féle nyomdákban is. A tanoncz-ügy. A tanoncz-üg­­gyel eddigelé már annyi szaktárs foglalkozott, s az illetők oly sokat írtak össze erről a mi „tengeri kigyónk“-ról, hogy azok olvastára talán némely pályatárs előtt szinte lehetetlennek fog tetszeni az a körülmény, hogy újabb, czélra vivő módot tudjon valaki ajánlani e kényes termé­szetű és nehéz munkával járó feladat helyes és sikeres megoldására. Pedig e hiedelem merő csalódás. Czikkem alan­tabb következő soraiban nem egy meggyőző érvvel fogok bizonyságot szolgáltatni ama körülmény mel­lett, hogy a tanoncz-ügy végleges rendezésének­­ legeredményesb módját eddig még senki sem tette szóvá egyesületi közlönyünk hasábjain. .Azok a pályatársak, kik a tanoncz-üg­gyel fog­­­lalkoztak, s habár nem a kellő alapossággal és nem eléggé behatóan foglalkoztak is vele, mind­­azáltal bizonyos jóakarat el nem vitatható tőlük, nyilvánított nézeteik alapján, két táborba soroz­­hatók. E két tábor hívei, noha nem ellenkező, de egymás véleményétől mégis lényegesen eltérő állás­pontot foglalnak el. Az első tábor híve: számát azok a pályatársak szaporítják, kik a sokat kifogásolt ipartörvény né­mely áldatlan szakaszának módosításával remélnek minden mostanáig érzett bajt elhárítani, minden tapasztalt hiányt pótolni. Mindegyre azt hajtogat­ják, hogy így az ipartörvény, meg úgy az ipar­­törvény, ez az oka minden bajnak, főleg a tanoncz­­kórságnak. Elismerem ugyan, hogy az ipartörvény több rendbeli szakaszának módosításával mi is nyernénk valamicskét, meg a tanoncz-ügy is könnyebb szer­rel lenne a kívánatos megoldás útjára terelhető , ámde kereken tagadom azt a több ízben hangoz­tatott állítást, hogy egy pár szakasz kicserélésével már végleges megoldását nyerné a tanoncz-ügy. Dehogy nyerné! Tagadhatatlan ugyan, hogy az ipartörvény czélszerű módosítása lendítene vala­melyest az annyi súlyos gondot okozó ügyön, ha­nem ez még vajmi lassú közelgés ahhoz a nagy munkához, a­melynek terhe — a tanoncz-ügy ren­dezésével — vállainkra gördülne. A második tábor híveinek azokat a szaktársakat tekintem, a­kik miatt az ipartörvény lehet bár még tízszerte fogyatékosb, vagy — ha úgy tetszik — rosszabb alkotásu, még­sem bánják, csak a főnö­kök, illetőleg az ügyvezetők hajtsanak az ő panasz­­czikkeikre, s ne fogadjanak föl mindenféle utcza­­gyerköczöt nyomdász-tanulóul. E nézet hivei egyedül csak azon az uton vélik sikeresen megoldhatónak a tanoncz-ügyet, a­mely­et megtevésére rá szeretnék csábítani az ügyveze­tőket. Legforróbb óhajuk ugyanis az, hogy az ügy­vezetők fokozottabb igényekkel álljanak elő a tanonczul­fogadás alkalmával. A fölveendő tanu­lónál ne elégedjenek meg a négy elemi osztály elvégzésével; követeljenek tőle hosszabb ideig tar­tott iskoláztatást, egy pár, gymnasiumban vagy reál­iskolában töltött évet. — ügy okoskodnak az illető szaktársak, s szerintem nagyon helyesen, hogy a középszerű tanuló is kijár a tizenkettedik életéve betöltéig hat osztályt: négy elemit s két gymna­­siumit, előbb, illetve fiatalabb korban pedig föl se fogadható tanonczul. S mégis, a mi tanonczaink közül vajjon hány fordult meg a középiskolák falai között? — Nem tagadom ugyan, hogy akadnak közöttök olyanok is, ámde azok száma elenyészően csekély.­­— Leg­többje, s ez a körülmény az, a­melynek felgondo­lására a hivatással biró nyomdász kedélye elborul, ismétlem: legtöbbje még a négy elemi osztályt sem végezte be. Elpanaszolták azt is, velem együtt már évekkel ezelőtt, hogy tanonczaink legtöbbje

Next