Typographia, 1890 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1890-01-03 / 1. szám

f. szám. — XXII. évfolyam. Megjelenik minden pénteken. Egész évre......................4 forint TYPOGRAPHIA íhiv.c. 350­9^ ELŐFIZETÉSI ÁRA : Negyedévre......................1 forint Fél évre..........................2 forint Szerkesztőség : Vill., Stáhly-utcza 1. sz. Budapest, 1890. január 3. HIRDETÉSEK árszabály szerint számi­tatnak. KÉZIRATOK nem adatnak v­issza. A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK KÖZLÖNYE. Kiadóhivatal; V11I> ^hig­uteza 1. SZAKTÁRSAK! Gyüjtsetek és egy mulatság vagy összejövetel alkalmával se feledkezzetek meg az árszabály-bizottságról. Eldöntetlen kérdések, ív.. A s­ikksorozatomban utolsónak hagytam ama kérdés eldöntését, hogy az árszabály keresztül­vitelét egyszerre kisértsük-e meg az egész országban, vagy előbb külön a fővárosban s később az itteni siker után a vidéken. Azt mondhatnák sokan erre a kérdésre, hogy ez nem »eldöntetlen kérdés«, mert ez ügyben már határozott az utolsó országos nyomdász­gyűlés, a­mennyiben kimondta, hogy az árszabály keresztülvitele az egész ország­ban egyszerre történjék; ez igaz, de igaz az is, hogy a csupán küldöttekből álló országos nyomdász-gyűlés határozatát egy közgyűlés vagy az összes szaktársak személyenkint tör­ténő szavazása által meg lehet dönteni. Sem én, sem senki más nem vonja két­ségbe az országos nyomdász-gyűlésen részt vett küldöttek jóakaratát és jóhiszeműségét, s elhiszi és tudja mindenki, hogy a fönnebbi határozatot az ügy fontosságától áthatva a legjobb meggyőződésben hozták; ennek da­czára azonban szabad nekem s mindenkinek e határozat, ellen szólni és érveim fölsorolása után annak megváltoztatására törekedni. Az én véleményem elüt az országos nyom­dász­gyűlésen hozott határozattól: szerintem nem az egész országban egyszerre, hanem előbb a fővárosban kell az árszabályt keresztül­vinni, s csak ha itt sikerült, akkor tehetjük meg a vidéken is a kísérletet. A keresztül­vitel ideje a fővárosban karácsony tája, midőn itt legtöbb a munka, vidéken pedig junius hó, midőn ott meg az iskolai értesítők miatt, tor­lódik meg a munka. Elmondom érveimet. Az egész országban egyszerre való küzde­lem ellen és a külön mellett szól az, hogy így a vezetés könnyebb és a főváros győ­zelme buzdítólag hat a vidékre. A fővárosban, hol több mint 1200 az egyleti tagok száma, könnyű a mozgalmat vezetni, mert könnyen akadnak vezetők is: könnyebb továbbá ered­ményt is elérni, mert a szaktársak egymás közötti érintkezése a lehető legkifejlettebb, m­íg ez az egész országban egyszerre nem érhető el. A fővárosi szaktársak már több ármozgalmat átéltek: ismerik annak az összeségre esetleg háramló előnyeit, de tudják azt is, hogy még a legjobb sikerrel végződő mozgalom is sújt egyeseket anyagilag, a­mennyiben eddigi jó állásukat elveszíthetik. Ez utóbbi tény daczára azonban mégis mindig megállták a fővárosi szaktársak helyüket, a­mit az 1870 óta eddig történt négy sztrájk a legfényesebben bizonyít, s mindig akadtak vezetők is, a­kik kitették magukat a későbbi üldöztetésnek. Így lesz ez most is, s ez nem is oly kényes dolog, mint tán első tekintetre látszik, mert, ha az illetőt egyik üzletből buszuból elbocsátják is, mégis csak kap munkát a másikban. Nem így áll azonban a dolog a vidéken. Vegyük csak a nagyobb városokat, a kerületi központokat. Ott, a 30—40 nyomdász között, mindenütt van néhány, tán a mai viszonyok­hoz képest jó állással biró szaktárs, a­ki biz' nem igen hajlandó kondiezióját ott hagyni egy egészen bizonytalan kimenetelű mozgalom érdekében, s annál kevésbbé hajlandó e moz­galomban — daczára, hogy az egyleti életben tevékeny részt vesz — mint vezető szerepelni. Nem is teheti ezt, mert ha a mozgalom rosszul végződik és ő kondíczióját veszíti, kénytelen családjával együtt czigány­ módra vándorolni. Beszélhetünk mi mindig a tőke elleni harcz­­ról, a munkástársak általános érdekéről, azért mégis lesznek közöttünk mindig olyanok, a­kik családjuk látszólagos érdekét az általánosság érdeke elé teszik: ez emberi érzést, e fajsze­­retetet minden emberből kiölni nem lehet, de el lehet azt érni, hogy az ilyen emberek elle­nünk ne küzdjenek. Elérjük pedig úgy, ha előbb a fővárosban vis­szü­k keresztül az árszabályt, s csak azután a vidéken­? Ez esetben ott lesz előttük a követendő példa, ott lesz a tény, a­mire munkaadóikkal szemben hivatkozhatnak: nem félnek annyira a kilépéstől, mert a fővárosban remélhetnek munkát; kérhetnek nagyobb munkadíjt, mert a fővárosi árszabályra hivatkozhatnak. Szerintem az egész mozgalmat az egylet vezesse a közgyűlésen választandó árszabály­­bizottság által. E bizottság legyen teljhatalmú, csak a közgyűlésnek felelős, s ha a főváros­ban czélt ért, kezdje meg működését a vidé­ken is; működjék úgy, hogy a vidéki családos szaktársak munkaadóikkal összeütközésbe ne jöjjenek, minden egyes város munkaadóival e bizottság érintkezzék, alkudozzék és érveljen, s ha szükség, egy tagja utazzék el abba a városba, a­hol nehéz a megegyezés és esetleg rendelje el a kilépést és eszközölje a segé­lyezést. Ez az én nézetem az árszabály keresztül­vitelét illetőleg; teljesen elüt az országos gyű­lésen hozott határozattól s nem tudom, hogy szaktársaim, különösen a vidékiek, hogyan gondolkoznak e kérdés felől: elüt továbbá a Németországban szokásos árszabály-mozgalom­tól, a­mennyiben ott az egész országban egy­szerre szokott az történni, de hát Magyar­­ország­ a nyomdászati viszonyok tekintetében nem hasonlítható Németországhoz, ott sok a nagy város, nálunk csak egy van.—Szerintem az én nézetem a helyes, de ha a jövő esetleg bebizonyítaná a másik nézet helyességét s a szerint érnénk eredményt, úgy én volnék az, a­ki legőszintébben örül nézetem mellőzésén. A­mi végre az árszabály keresztülvitelének idejét illeti, azt is tapasztalásból ajánlottam úgy; a fővárosban a négy utolsó sztrájk közül három télen volt, s csak egy, az 1872-iki, történt nyáron: legtöbb a munka karácsony táján s igy ekkor van ideje föllépésünknek. A vidékre a junius hónapot azért ajánlottam, mert ott meg akkor égető a munka, s mert akkor az esetleg munka nélkül levők köny­­nyebben utazhatnak. Más apróbb részletekre, mint a mozgalom előtti időben az egyletbe való belépés meg­könnyítésére, az utassegélynek az esetleges sztrájk tartama alatt való­ fölemelésére stb. czikkemben nem terjeszkedem ki, mert ezek oly dolgok, a­melyeket a választmány a köz­gyűlés jóváhagyása reményében úgy is meg­tesz, vagy ha nem meri megtenni, összehí egy rendkívüli közgyűlést és megteszi ez. C­ikksoroza­tomban elmondottam nézeteimet a tanoncz-szabályzatról, a munkaidő megrövi­dítéséről, a számolási rendszerről és az ársza­bálynak miként és mikor való keresztülvitelé­ről; hogy ki ért velem egyet vagy nem, azt nem tudom, de azt mondhatom, hogy az ellen­­véleményt örömmel olvasom el s a meggyőző érvek előtt mindig meghajolok. "? 1890. Ismét egy, az egész emberiségre, de különösen mi ránk munkásokra nézve bizonytalan uj év küszöbén állunk. Örvendjünk-e annak, hogy megértük? A szo­kásnak hódolva, bizonyára mi is úgy teszünk, mint a többi halandók. — Találkozunk és kezet szorítva barátságot színlelő arczczal igen-igen boldog uj évet kívánunk egymásnak. Barátságot színlelő arczczal, mondom, és úgy hiszem, teljes joggal, mert a reánk nézve fontos életkérdések, úgy a magunk, valamint legnagyobbrészt szűkölködő családaink föntartásának gondja korántsem ejthet bennünket komolyan vidám hangulatba. Ha az elmúlt évre visszatekintünk, csakhamar meg­győződünk a föntebbiek valóságáról. — A munka­­beszüntetések, a kenyérért, a létért való küzdelem hosszú lánczolata volt ez, melyek részben sikerrel, részben a­ munkások vereségével végződtek. Ez hű képe a mult évnek és ezzel örvendeztetett meg min­ket munkásokat. De azért mi mégis­­ örvendő arczczal kívántunk most egy éve egymásnak boldog új évet. Tudvalevő dolog, hogy a pesszimisták és optimisták a jövendőt illetőleg már kezdettől fogva harczban állanak egymással. A­mit a pesszimisták állítanak és sokszor ügyes érveléssel védenek, azt az optimisták nemkülönben sikerült érvekkel tagadják. Most nem tudom, a pesszimisták vagy az optimis­ták táborába szegődjem-e? Nehéz dolog itt a helyes utat megtalálni. De azért megkísértem, vajjon eleget tehetek-e mind a két félnek? Segítsünk magunkon! E tétel elől nem szabad kitérnünk. De hogy és mikép? Ez a kérdés, melyre azonban nem találom meg a helyes választ. A munkás-osztályról szól rám általában és úgy hiszem, joggal mondhatom a nyomdászokat a mun­kás-osztály egyik főrészének. Mivel azonban minden­kinek legelőször a saját ajtaja előtt kell söpörni, tehát kapcsolatosan én is csak rólunk és jövőnkről beszélhetek. Mit remélünk mi az új évtől és reményeink telje­sülnek-e? Leghőbb kívánságunk és legnagyobb örö­münk, mely után mindennap sóvárgunk és melynek elérése végett az ólomporos légkörben teljesített nehéz napi munka után még agyunkat is megerőltetjük, az volna, hogy végre létrejönne a munkások és munka­adók közt annyira szükséges, mindkét félre nézve kedvező, békés megállapodás és egészséges alapra helye­zett egyetértés. Egy még nagyobb, őszintébb és szívünk legmélyebb rejtekéből jövő kívánságunk az volna továbbá, h­a , ha mi magunk közt is békés egyetértésben élnén ., egyetértenénk a szó legszorosabb értelmében. Harmadik kívánságunkat pedig, mely azonban már életkérdés, az képezné, hogy vajha az egész országban rendezet­tebb árszabály-viszonyokat — és a mi fődolog — békés uton érhetnénk el. Egyelőre igen jó volna tehát, ha az 1890-iki év e hármas kívánság teljesítésével ajándékozna meg ben­nünket. Mivel azonban semmit sem lehet elérni a tényezők összeműködése nélkül és hogy kívánságaink alakot nyerjenek, testté és vérré váljanak, kézzel és szívvel kell tehát áldoznunk. Hogy főnökeink között és köztünk a béke és egyet­­értés úgy jöjjön létre, a­hogy azt mi kivánjuk, az bizony nagyon nehéz munkába kerül, mert a munka­adó a munkásban — itt már a pesszimizmus terén találkozunk vele — legnagyobb ellenségét látja; a munkaadót ennek ellenkezőjéről meggyőzni erő. kitar-

Next