Typographia, 1895 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1895-01-04 / 1. szám

1. szám. — XXVII. évfolyam. Megjelenik minden pénteken. Budapest, 1895 január 4. ELŐFIZETB81 ÁRA Negyedévre .....................—.75 rét évre............................... 1.50 Brél* évre......................... 3.— Egyes szám 5 kr.TYPO­GRAPHIA HIRDETÉSEK soronkint 10 kr, azonkívül 80 kr bélyegilleték, mely összeg­ előre beküldendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Szerkesztőség : VT., Gydr-utcza .Hr. sz. A MAGYARORSZÁGI Kiadóhivatal: VT., Gydr-utcza 31. sz. VIV.C. 350 KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK KÖZLÖNYE, Budapest, január 1. A vasárnap tartott folytatólagos rend­kívüli közgyűlésen ismét bebizonyult az, hogy a mi gyűléseinken rendesen ugyanaz a 100—200 ember van jelen és új arczokat soha sem látunk. Legyen a gyűlés akár egyleti, akár lapbizottsági, az nagyon mindegy; a szaktársak azt hiszik, hogy eleget tettek mindkét irányban kötelessé­güknek az által, hogy anyagilag meghoz­ták az áldozatot.­­ Azért használjuk az áldozat szót, mert valósággal azt tartja a legnagyobb rész, hogy a pénz adásával nem maga iránt való kötelességet teljesít, hanem másoknak hoz áldozatot. Nagyon kevesen voltunk eddig, a­kik nem ezt a téves hitet vallották, de sőt még ma is nagyon lassan szaporodik azok száma, a­kik elvből fizetnek egyleti ille­tőket és százalékot a lapbizottságnak ; még mindig csak úgy állunk, hogy a lelkes kisebbség erkölcsi nyomásának engedve adja oda a nem gondolkozó többség az ő illetékét, sőt egyes üzletekben és vidéki városokban még ezt sem tudtuk elérni, és e helyeken még most is fatalista­ módon gondolkoznak a nyomdászok: megnyu­­gosznak a sors intézkedéseiben, azt hívén, hogy azt emberi erő meg nem változtat­hatja, mert — szerin­tök — sorsát senki ki nem kerülheti. Pedig mi máskép van mindez a gya­korlati életben ; látjuk, tapasztaljuk, hogy úgy az egyes ember, mint az egyesekből alakult társulatok a leghatalmasabban be­folynak az egyén helyzetének miként való alakulására. E rövid bevezetés után térjünk át tulaj­­donképeni tárgyunkra,­­ a gyűlés lefolyá­sára ; a jegyzőkönyv rendesen röviden, szárazon hozza a tárgyalás lefolyását és a hozott határozatokat, így tehát nagyon szükséges, hogy mi vele melegebben fog­lalkozzunk, különösen most, midőn egy­letünk sorsa függ attól, hogy milyen alap­szabályaink lesznek a jövőben. Az elnökség, nézetünk szerint nagyon helyesen, abból az elvből indult ki, a­me­lyet lapunk múlt évi 51. száma első czik­­kében vallottunk, hogy t. i. ne az egyes szakaszokon való aprólékos módosítások képezzék az időt rabló vita tárgyát, hanem a sokkal fontosabb, elvi eltérésekről be­széljenek a tagok. Ámde ez hiába történt, mert a tagok ragaszkodtak a szakaszok szerint való vitához, így tehát meg is kellett annak történni; csakhogy valamit mégis használt múltkori fölszólalásunk, mert legalább röviden történt a vita, úgy hogy a gyűlés a hátramaradt nagyobb részt gyorsabban letárgyalta, mint két hét előtt a kisebb részt, sőt még annyi ideje is maradt, hogy megállapította a kongresszus helyét és megválasztotta a kongresszusra a küldötteket. Ez mind igen örvendetes jelenség, nem az azonban az, hogy egyes szaktársak fölszólaltak a lapunkban megjelent s már föntebb említett czikk miatt; kifogásolták annak a vezetőség lanyhaságára vonatkozó részét és más egyes kifejezéseit, sőt egy tag annyira ment, hogy annak a czikknek egy szava miatt is fölszólalt, mert ő azt — nem lévén teljesen a magyar nyelv birtokában — nem értette meg. A „Typographia“ ma már nem az egy­leté, így tehát nagy tapintatlanságra vall az, hogy annak irányát vagy talán csak hangját is egy egyleti gyűlésen vita tár­gyává tegyük; a­kinek a szerkesztőség ellen kifogása van, az jöjjön a lapbizott­sági gyűlésre panaszával: itt vádolhatja a szerkesztőséget a lap iránya vagy hangja miatt, a tagok meghallgatják, sőt — ha igaza van — a szerkesztőségnek bizalmat­lanságot is szavaznak, de ne keverjünk két oly testületet össze, a­melyek egy­mástól teljesen függetlenül működnek. De nem helyes ám az sem, hogy egy jóakaratból, az ügy iránt való szeretetből irt czikk miatt mindjárt gyűlés elé men­jünk panas­szal, az első fórum megkerü­lésével ; mi azt a czikket nem azért írtuk, hogy egyik-másik szaktársunkat boszánt­­suk, hanem azért, mert az abban elmon­dottak képezik véleményünket. Már­pedig a szabad vélemény-nyilvánítás —­ úgy his­szük — egyik legszebb és legsarkalato­sabb joga a szabad embernek: a­ki ezt megtámadja, az furcsa fogalommal bír az emberi jogokról. * A kongresszus tehát, két évi hosszú kínlódás után, végre valahára mégis csak meglesz, még­pedig Budapesten; e tén­­nyel szemben azonban megint egy oly véleményt kell nyilvánítanunk, a­melyért talán ismét megtámadásnak leszünk kitéve: nem tudjuk ugyanis azt, hogy mi lesz ennek a kongresszusnak a dolga ?! — Az alapszabályok megvitatása talán ? Hisz ezt már két gyűlés megvitatta és el is fogadta, a­melyen a vidéki tagok is részt vehettek az alapszabályok értelmében, a­mennyiben egyik-másik szakaszhoz beküldhették volna szavazatukat írásban. Ez a szoros alapszabályszerű eljárás, mert az alapszabályokban­­ csak közgyűlés­ről, nem pedig kongresszusról van szó ; ámde­­— hódolva a régi szokásnak — tarthatunk azért kongresszust is, mert hisz ez több erkölcsi haszonnal jár, mint a­mennyi anyagi kiadásba kerül. Csakhogy aztán azt meg­illő, hogy a kongresszusnak olyan napi­rendje legyen, a­mely érdekes és fontos. A régi kongresszusokon mindez megvolt; midőn a magyarországi vidéki egyletek egyesültek a központtal, a buda­pesti kongresszuson megcsináltuk a jelen­legi alapszabályt, továbbá rendeztük a vi­déknek a központhoz való viszonyát és ezt megelőzőleg vettünk föl egy statisz­tikát is, a­mely nem készült oly hosszú ideig, mint a jelenlegi, de azért mégis jobb volt, mint a­minő a mostani lesz. — Aztán az aradi és temesvári kongresszuson meghoztuk azt a határozatot, hogy a kisebb városokban dolgozó szaktársak is kötelesek fizetni a kerületi központban levő önképző­­osztályba, továbbá megvetettük alapját a mostani viaticum-rendszernek stb. stb. Ámde mindez most nem történik, mert a mostani kongresszusnak épen semmi napi­rendje nem lesz, összevissza lévén már vitatva és elfogadva az alapszabály-terve­zet. Gondoskodjék a választmány valami­ről , tűzzön ki a napi­rendre egy-két olyan pontot, hogy érdemes legyen a kongres­­­szust megtartani és ne csak azért tartsuk azt, mert a közgyűlés két évvel ezelőtt kimondta annak megtartását. Kis-Miskolcz és Ferbicváros. A népek, ha valamely földterületen nagyon el­szaporodtak, minden időben úgy jártak el, hogy magokból rajokat eresztettek, a melyek aztán tá­volabb, vagy közelebb gyarmatokat alapítottak, így jártak el a régi phoenikiaiak és görögök, így a mai angolok, hollandok, spanyolok stb., így épült a régi hires Karthágó és a ma is hires számos északamerikai és ausztráliai nagy­város, de sőt így jött létre a ránk nézve nagyon nevezetes Kis- Miskolcz is. Ismeretes dolog az, hogy Miskolcz városában a csizmadiák már a mult században annyira elsza­porodtak, hogy a tovább szaporodás meggátlása végett a városi tanácshoz folyamodtak ; ez nagy bölcsen segített is a dolgon, a mennyiben egy decretumot adott ki és ebben megparancsolta a csizmadiaczéhnek, hogy állandóan 999 csizmadia legyen Miskolczon és az 1000-iket ne vegyék föl soha sem a székbe; uj tag fölvétele csak akkor történhetik, ha a régiek közül egy meghal: azaz, hogy a létszám, a 999, akkor kiegészíttessék. Ez a bölcs intézkedés meghozta áldásos hatását egész napjainkig, úgy, hogy Miskolczon minden csizmadia pörkölhetett egy-két hízót karácsonyra és ehetett egy szopós malaczot uj esztendő napján, a melyet galléros köpönyege alatt vitt haza a heti vásárról és ha valamelyik ellenséges májszter ablaka alatt ment el, jól megszorította a malacz lábát, hogy az visítson és igy az ellenség is hallja, hogy ő is malaczpecsenyét eszik ám. Ámde ez a boldog állapot megváltozott, mióta az az átkozott szabadelvűség meghozta az ipartör­­vényt, vele együtt megszüntetvén a régi eréhrend­­szert és szabadjára bocsátván az ipari versenyt. — Sajnos, elszaporodtak Miskolczon a csizmadiák és már nagyon fölülhaladták a régi létszámot, a 999-et ! Mit tehettek mást, mint követték a nemzetek pél­dáját és rajt bocsátottak ki magukból, a­melyet azonban — a nagy példának utánzata csak kicsiny lévén — nem a városhoz közel telepítettek le, mint Budapest teszi az ő fölösleges népével, hanem városuktól távol, a csizmadiákkal már úgy is meg­vert Budapestre.­­ Olyan Isten csapásaként hatott ez a telepítés a budapesti amúgy is szegény csizmadiákra, mint ha egy földhöz ragadt szegény parasztnak kis termését a kora tavaszi fagy vagy a nyári jégeső teszi tönkre , de nem tehettek ellene sem­mit : szabad a verseny, a túl sok munkát pedig a szabadelvüség szorgalomnak titulálja ; megtelepült tehát a miskolczi raj és a telek» helyéül az üllői uton levő, s az épen semmit sem dolgozó agráriu­sok »Köztelek« czimü házát választotta. Midőn a raj kiröpült Miskolcz városából, annak minden egyes tagja egy csomó kenderkóczot és egy darab szurkot kapott a dratvakészitésre, továbbá egy kneipet és egy dikicset a bőrvágásra. És ezek az emberek az industriának e szerény eszközeivel bámulatos dolgokat mivelnek ! Van egy atyamesterük és több czéhbeli hivatal­nokuk, a­kik kiosztják a munkát a czéhben levő

Next