Typographia, 1898 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-07 / 1. szám

JANUÁR 7. egy elnököt, egy elnökhelyettest, egy pénztárost, egy magyar és egy német jegyzőt, továbbá két ellenőrt. 2 Az egyes szervezett szakmák által küldendő 2—2 bizalmi férfiúból s a szaklapok 2—2 képvise­lőjéből. A végrehajtó bizottság egy évre választatik a jelenlegi értekezlet s ezentúl mindenkor az egy­behívandó szakszervezeti kongresszus által. A végrehajtó bizottság feladata a következő : 1. A szervezkedés fejlesztése az összes ipari szakmákban s az azokhoz tartozó­ munkáscsopor­­­tok között, melyek részint, vagy egyáltalán nin­csenek szervezve, különös figyelemmel a fennálló szervezetek fejlesztésére s a szakegyesületeknek az egész országra való kiterjesztésére, s ha ez elérhető nem volna, az ország, úgy mint a külföld szakszervezetei között kölcsönösség létesítésére törekedni. 2. A bizottság gondoskodik arról, hogy a munka­­nélküli és utassegélyezés, jogvédelem, utasszálló és munkaközvetítés minden szakszervezetben léte­süljön. 8. Ellenállási pénztárak létesítésére törekedni. 4. A szakmák által felvett statisztikai adatok egyesítése és feldolgozása A statisztikai felvételek a sztrájkmozgalmakról. 5. Rokonszakmák közti szövetség létesítésére törekedni. 6. A szaksajtót fejleszteni s irányára fel­ügyelni. 7. A többség hozzájárulásával szakszervezeti kongresszus egybehívása. A végrehajtó bizottság a szakmák küldötteit havonta egyszer s a szakszervezetek egyharmadá­­nak kívánságára össz-szakszervezeti értekezletet tartozik egybehívni. Ha sürgős ügyek követelik, a bizottság belátása szerinti időben is egybehívhatja a szakmák kül­dötteit vagy az össz-értekezletet. A szakszervezetek a szakszervezeti tanács költ­ségeinek fedezéséhez tagonként egy évre 4 krral tartoznak hozzájárulni, mely illeték negyedéven­ként előre fizetendő. A hozzájárulás arányát idő­ről időre a szakszervezeti kongresszus szabá­lyozza. A szaklapok tartoznak a végrehajtó bizottság határozatait úgy mint a nyilvánosságra szánt köz­leményeit mindenkor felvenni. A végrehajtó bizottság tartozik a szakszerve­zeti kongresszusnak működéséről beszámolni, azon­kívül a nyilvánosság számára évi jelentést szer­keszt és bocsát ki. Fennebbiekből látható, hogy az új szakszerve­zeti tanácsra és különösen ennek végrehajtó bi­zottságára elég munka vár, de ez a munka nem olyan, hogy egyáltalán nem volna teljesíthető. Kevés jóakarattal és buzgósággal elérhetnék azt, hogy a magyarországi szakszervezetek, ne úgy, mint eddig, csak a papíron, hanem mint hatalmas gazdasági tényezők szerepeljenek. És ennek elő­mozdítására nekünk nyomdászoknak is kell töre­kedni. Még megemlítjük, hogy a végrehajtó bizottság TYPOGRAPH­IA választásánál a nagyobb szakmák képviselete lett tekintetbe véve. És pedig megválasztottak : Arnold N. czipész, Bauer János kőműves, Kiss Károly szabó, Jászai Samu nyomdász, Seidner I. arany­műves, Szabó Albert asztalos, Teszársz Károly vasöntő. 1898. Kaszárnya-élet. Politikai elleneink sokszor szeretik hangoztatni, — néha tudatlanságból, de javarészt rosszakara­­tulag, hogy a jövő társadalmat nem tudják más­kép elképzelni, minthogy minden kaszárnyasze­­rűen fog menni; mindenki egyformán fog öltöz­ködni, egyformán dolgozni s úgy tovább ; ez az állítás már számtalanszor kereken vissza lett uta­sítva, mert a kinek csak egy kis — s ezt a kicsit minden épeszű emberről föltételezhetni — tiszta esze és felfogása van, annak be kell látnia, hogy minél szabadabb lesz az ember, vele egy arányban haladva az ipar, annál nagyobb lesz a szépért, a nemesért való verseny is, hisz ez oly minden­napi, de az ember nem bír látni, ha nem akar. De e czikk keretében nem a jövő társadalmi képét akarom mutatni, hanem rá akarok igenis arra mutatni, hogy ma vagyunk benn a kaszárnya­életben ; nem akarok ezzel tán a katonai kaszár­nyába avatkozni, mert erről más lapok és más helyütt eleget írnak, hanem egy másikról, a gyári, az ipari kaszárnyáról. Sok olvasó előtt merésznek fog tetszeni ez össze­hasonlítás , de ha végig­nézzük mindkettőt s kissé gondolkozunk a mindennapi hírek felett, az új­­donsági vagy a rendőri rovat alatt olvasottak felett, rögtön reá jövünk, hogy hát bizony gyenge még az összehasonlítás. Statisztikával — legnagyobb sajnálatomra, mint legerősebb bizonyítékkal — nem szolgálhatok, de ez esetben szinte fölöslegesnek tartom, bízva abban, hogy mindenki gondolkozni fog az alábbiak­ban. Mint említem, és ma élünk benn a kaszárnya­­életben, mert mi másnak lehetne a nagy gyárakat nevezni, itt nem a trombitaszó hívja össze a „katoná“-kat, hanem egyszerűbb, csak egy gőz­síp. Katonáéknál lehordják az illetőt, ha késik, a modern kapitalizmus sokkal jobb eszközt talált föl : nem elégszik meg sok esetben a „háring“-g­ ü, hanem a­ki pontosan nincs munkájánál, orra előtt bezárják az ajtót s levonják félnapi bérét, vagy ha mégis beengedik, akkor ez már levonással jár, a­mely levonás soha sincs arányban a munkadíj­­jal. No hát, ki merné még tagadni, hogy nem kaszárnya-élet a mienk? Ki merne még ellentmondani a sújtó tények­nek, ha olvassuk : öngyilkos lett egy katona, tet­tének oka ismeretlen , s ha munkás lett öngyilkos ? Ad mit, sokszor magunk is átmegyünk rajta, hisz — sajnos — mindennapi dolog. És miért lett az a munkás öngyilkos ? Kérdezd a gyárost, miért bocsátotta el ? Kérdezd a háziurát, miért dobta ki a lakásból és kérdezd ezt a társadalmat, miért nem tűri meg kebelében ? Hát minek tartson a gyáros egy munkással többet, mikor az istenadta gép mellett iskolásgyereket is lehet foglalkoz­tatni , minek tartson ő családosat, a­ki többet kénytelen kérni, mint a nőtlen ? Miért ne tartson fiatalt, a­ki neki több hasznot hajt, mint az ő gyá­rában megöregedett, megtört agg ? Ha a katonát halálba kergetik, megindul a vizs­gálat, hallott-e már valaki vizsgálatról, ha mun­kás lett öngyilkos. De ilyesmit lehetetlen is kö­vetelni. Osztályállamban élünk, osztályérdekeknek vagyunk kiszolgáltatva. Az állam a katonáról gon­doskodik, hogy tiszta levegőjű szobája legyen; gondoskodik arról, ha beteg lesz, hogy rendes kór­házba jöjjön, hol első sorban gyógykezelik, nem pedig mint számtalan eset bizonyítja, „megtérí­teni“ akarják, de ki gondoskodik a munkásról addig még egészséges, akkor ha beteg? Senki és újra senki, ha csak saját maga nem. Múlt hetek­ben azt mondta egy ügyész úr: A­ki azt meri állítani, hogy Magyarországon valakinek jogait megrövidítik, azt ide ültetem a vádlottak padjára. Nos hát, nem akarjuk magunkat odaültettetni, hisz Magyarországon, hol a kapitalizmus mint sehol máshol az uralkodó és az állam-fogalom csak köpönyegül szolgál, minden megvan a munkásnak — papiroson. Beszéljek tovább is a mi kaszárnya-életünkről? Nem; mindegyik közülünk nagyon is jól érzi, hogy milyen berendezése van a mai kaszárnyá­nak, de nézzünk csak kissé fölfelé, hol oly nagyon rugdalóznak a mi elvünk ellen, hát ott fent, fel­jebb és legfeljebb nem-e kaszárnya-életet élnek? Nem-e nevetség­es undorszámba megyen, hol min­dent, mint a Jancsi-színházban, dróton ránczigál­­nak; hol például annyi gombnak kell a kabáton lenni, annyiszor szabad evés közben a kanalat a szájhoz vezetni s még nagyon sok ilyen; hát nem rosszabb a kaszárnya tiszti kaszinójánál ez a „finom“ társaság ; és ezek, kik épugy, mint mi, de más alakban, érzik a kaszárnyaszerű berende­zést, ezek nem akarnak tudni a szocziáldemokrata társadalomról, hol minden ember szabadon mo­zoghat tetszése szerint, mindenki — társadalmi kötelességének tudatában és nem a nyomortól izetve — örömmel dolgozik, a­mihez vonzalma van és nem ott és azért, a­mit alamizsnaképen odadobva kap. A­ki figyelemmel olvassa a lapokat, a sok — csak felemlített — esetet, hol a társadalmi rend­szer következtében, hány, nem csak öngyilkos, ha­nem gyilkos­ is lesz, ki ne vetné meg ezen rend­szert, s örömmel segítené előbbre vinni az embe­riséget egy szebb, boldogabb és nyugodtabb jövő felé ! L. L. LEVELEZÉS, Nagyvárad, deczember 26. Rendkívüli közgyűlés jegyzőkönyve. Jelen van Perl elnök és a tagok egy része. Tárgyalás alá került az alapszabály­tervezet megvitatása, mely pontonként fölolvas­tatván, Rosenblüh tag ajánlja, hogy az első pont­nál „Székhely Budapest“ mellé még a kerületek is, mint fiókok, meg legyenek nevezve. 2—25. pont ellen nem lévén kifogás, a 26. pontnál keletkezett nagyobb vita, a rokkantsegély aránytalan beosz­tása miatt, és a gyűlés elhatározta, hogy a január 9-én Budapesten tartandó közgyűlésen indítva­ Modern mese. Irta : Lakner L. Egy gazdag földbirtokos gond nélkül élte vilá­gát egy alföldi pusztán; nyáron lovagolt, kocsi­­kázott és sok mással töltötte el idejét, ott künn a gazdaságon gondoskodott az ispán, hogy a munka szépen rendjén menjen; ős­szel agarászott és va­dászott, télen pedig a szomszédba járt az uraság s fél éjjeleket töltött kártyázással, mulatozással, néha pedig „szép leány mellett, czigány mellett“ zavarta a ház tájékáról az unalmat, így éldegélt jó kedvében, gondtalanul, míg az évek az ő arczára is barázdákat húztak, az ő haja is őszülni kezdett, tehát már a negyvenen jóval fölül volt s így legfőbb ideje is, hogy „észre térjen“. Három fiával nem sok gondja volt, azok ott benn voltak a nagy városban, hol a két idő­sebb jól tanult, legalább a bizonyítvány igy mu­tatta; dejszen, szokta volt mondani az öregjük, pogány pénzbe kerül ám a három kölyök, de aka­rom is, hogy úr legyen belőlük. És az lett mind a háromból. Mikor az ős­szel haza­jöttek, de megcsodálta őket a falu népe, milyen elegáns bő nadrágot hordtak, hát a nyakukban milyen hófehér gallér volt (tán hogy a fejük le ne csús­szék), látszott, hogy a pénz nem volt kidobva. A legidősebb „végzett“ jogász, a második orvos és a harmadik, az­­ semmi sem volt. Egy ideig csak otthon voltak úgy vendégségben, később, midőn újra a városba akartak menni, hogy „valami“ után néz­zenek, bezzeg nem engedte őket az öreg, annyira megszokta őket a lumpolásban és aztán büszke is volt ám rájuk, mert a szomszéd földbirtokosok leányai — szép hozomány volt kilátásban — is szerették a fiatal urakat, ha néha úgy átjöttek egy „vizet“-be. Elképzelhető, mily nagy volt az öröm, ha télen a nagysádók szánkáztak a fiatal urakkal, vagy a jégre mentek korcsolyázni és aztán, mikor már újév is rég elmúlt, s eljött a nagy megyei bál, ott látszott csak istenigazában, ki a gavallér. Ki is tett a három fiatal ur magáért, hogy még az alispán fia is megirigyelte őket, midőn hölgyválasznál a „szépek“ csak úgy keres­ték a három testvért. Ily zajos és jókedvű már évek óta nem volt ez a bál; elmesélik a jelen­levők még unokáiknak is. Ily vig volt akkortájt ott az élet, de már nem a pusztán. Az idők csak elteltek ; az „apjuk“ abbahagyott lassan-lassan az ivással, a dinom-dánommal, utána nézett jobban a gazdaságnak, talált is ám ott elég rendbe hozni valót, a mit az ispán „nem vett észre“. A falu népe is jobban megszerette, mert vele volt napról napra és igy egymást tanulták megtisztelni; de a milyen fokban az öreg haladt fölfelé a tiszteletben, ép oly kevéssé vették szá­mításba fiait; az apjuk, az már mindig úgy tudta rendezni, nehogy a „népség“ az if­jurákkal össze­jöjjön; mert ez a népség azt kezdte észrevenni, hogy hát a fiatalok naplopók s inkább apjuk min­tája után mennének s valami hasznosat végez­nének. De azért — isten ments ! — nem voltak még gonosz czuczilisták, a­kiket valami külföldi agitátor fölizgatott, hanem csak emberek, kik józan eszükkel gondolkodni mertek, s a kik azt is merték belátni, hogy tulajdonképpen „kutya­világ“ ez, de tájékozatlanságukban, hogy mit te­gyenek, belenyugodtak sorsukba. Egyszerre csak nagy eset fordult elő. Jött az ősz és a földbirtokost az ágyhoz szegezte a be­tegség, s mikorára már levél nem volt a fán, hó borította a mezőket s a puszta csendes volt mint a temető, érezte közeli halálát. Írás-olvasással egész életében nem igen sokat bajlódott, tehát arra sem gondolt, hogy végrendeletet írjon, mely­ben „utolsó akaratát papírra tegye“. E helyett összehívta a szomszédokat, miután meggyónt, négyet közülük megjelölt, a­kik tanúk legyenek az ő végrendelkezésénél. Három fia — felesége már rég nem volt — ott állt, mély könyökkel szemekben. Intette őket, nehogy úgy éljenek, mint ő, mert hátha már későn veszik észre a lefelé vezető lejtőt, melyet ő még idején észrevett, aztán megáldotta őket s a tanúk felé fordulva, utolsó erejével tudtukra adta a vagyon felőli fölosztását, mely szerint egész ingó és ingatlan vagyonát egyformán három részre osztja köztük. Életét még a következő tanácsokkal végzi be: A legidősebb maradjon meg ügyvédi pályáján, az emberek még soká fognak veszekedni és vere­kedni ; a második szintén, hisz mindkettőjük pá­lyája majdnem oly egyforma, egyik a másiknak a kezét mossa. Utoljára előállt a legfiatalabb, kit legjobban szeretett és ki butaságában semmire sem bírta vinni; ehhez szólt: — Fiam! pénzt eleget hagytam részedre, hogy egy gyárat nyithass és azt magad is vezesd, mert ahhoz elég nagy a­­ szamárságod!

Next