Typographia, 1902 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1902-01-03 / 1. szám

Budapest, 1902. január 3. Inv.c. 3­5067 1. szám. EGYES SZÁM­ARA a fővárosban____... 80 fill. a vidéken.........................20 fill. segédmunkásoknak_10 fill.TYPOGRAPHIA A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK POLITIKAI KÖZLÖNYE Szerkesztőség: VIII., Stáhly-utcza 7, I. em. 19 MEGJELENIK MINDEN PÉNTEKEN. Kiadóhivatal: VIII., Stáhly-utcza 7, I. em. 19 XXXIV. évfolyam. HIRDETÉSEK] soronkint 25 fillér, mely ös­­­szeg előre beküldendő. KÉZIRATOK nem adatnak vissza. A «Budapesti Könyv- és kőnyomdafőnökök Egyesülete» választmányának deczember 20-án hozott határozata, valamint a deczember hó 2Q-én tartott nyomdászgyűlés határozata értelmében a munkaidő- és munkadíj-szabályzat ig62. évi szeptember hó 30-áig meghosszabbíthatván, az további intézkedésig érvényben marad. Miről a szaktársak értesíttetnek azzal, hogy annak szi­gorú betartására ügyeljenek és az esetleges ár­szabálysértéseket haladéktalanul jelentsék be a «Typographia» szerkesztőségének. Elmélkedjünk. Mielőtt a béke esztendeje letűnt volna, még egyszer összejöttek a fővárosi nyom­dászok, hogy lássák: váljon az egy évig tartó béke jelent-e javulást sorsukban, vagy legalább nyújt-e kilátást arra, hogy sorsuk javulni fog a jövőben. És a kritika szigorú, lesújtó,­­ de igaz­ságos volt. A szervező bizottság a munkaadók ígére­tével jelent meg a gyűlésen. A szaktársak elégedetlenséget, keserűséget hoztak maguk­kal. Ezt az elégedetlenséget nem oszlatta el, mert nem oszlathatta el a munkaadók­­ ígérete! Leírni nem lehet, látni kellett volna a hatást, melyet ez az ígéret előidézett. Nem volt talán egyetlen ember a gyűlésen, a­ki fölmelegedett volna arra a hírre, hogy a munkaadók megígérték a 14 frtos minimumot. Csalódás tükröződött az arczokon, — mert nem azt várták a szaktársak, a­mit a bizott­ság hozott; bizalmatlanul, úgyszólván síri csöndben fogadták a bizottság javaslatát, mely az ígéret föltételes elfogadására irányult. És látni kellett volna a fölragyogó arczokat, a­mikor egyik szónok a harczot emlegette, mint egyedüli eszközt, mely a magyar nyomdatulajdonosokkal szemben eredményre vezethet. A­ki ezen a gyűlésen jelen volt, az azzal a meggyőződéssel távozott, hogy a béke jegyében csak egy esetben lehet ezután még gyűlést tartani, ha tudniillik a munkaadók megadják, még­pedig minél előbb a segédek méltányos követelését. Máskülönben nincs a világnak az a bizottsága, a­mely a kitörni készülő szenvedélyeknek parancsolni tudna; nincs az az ékesszájú szónok, a­kinek a szavára hallgatnának, ha a — békét hirdeti. Jó lesz ezt tudomásul venni a munka­adóknak, — még nem késő! * Tagadhatatlan, hogy a múlt évben lefolyt békés árszabálymozgalom következtében sokan kaptak fizetésjavítást, a­kik azelőtt árszabályon alul dolgoztak. De tagadhatatlan az­­ is, hogy ezek a nyomdászoknak csak elenyésző részét képezik, míg a túlnyomó nagyrész nem kapott semmit, mert a tanonczskála csak közvetve jelent javulást s ez is csak évek múlva lesz érezhető. És tagadhatatlan végül az, hogy a nyomdászok igen tekintélyes részére nézve minden sztrájk — még a 95-iki bukott sztrájk is — fizetésemelést jelentett, illetve eredményezett. Ha pedig a béke jegyében a szaktársaknak ez az utóbbi része semmit sem kap, akkor csak természetes, hogy a békét félrelökik és előnyben részesítik a harczot, mely a múlt­ban mindig eredmén­nyel járt. Ezt megért­hetik a munkaadók is.­­ A gyűlés jegyzőkönyvének a tanúsága szerint csak nagyon kevés többsége volt a feltételesen meghosszabbított békének és ez is csak annak köszönhető, hogy a szaktársak nagy része tud még magán uralkodni, hallgat a bizottság szavára és bízik annak körül­tekintő működésében. De ha a bizottság is csalódnék, ha a munkaadók — a­mit nem akarunk hinni — nem váltanák be adott szavukat, úgy meg lehetnek győződve róla, hogy a fővárosi nyomdászok szótárából hosszú ideig hiányozni fog a béke jelszava. Hogy ez a munkaadóknak hasznára fog-e válni, azt ítéljék meg ők maguk. * Elégedetlenül lépjük át tehát az évforduló küszöbét, mert bizonytalan jövő vár reánk. De módunkban van eloszlatni a ködöt, mely a jövőt szemeink elől eltakarja. Vigyük be az elégedetlenséget a nyomdába, éreztessük a munkaadóval ott, a­hol ez legérzékenyebben érinti, — a szekrénynél. Ha nemcsak han­goztatni fogjuk az új évben, hogy a 13 frtból megélni nem lehet, hanem tettekkel is bizo­nyítjuk olyformán, hogy kevés fizetésért — kevés mulikért szállítunk, akkor rögtön meg­változik a «gazdasági helyzet», a munkaadók azonnal föladják kényelmüket és tárgyalni fognak, sőt be sem várva a szeptembert, megadják munkásaiknak azt, a­mi őket igaz­ság és méltányosság szerint megilleti. Csak rajtunk múlik és nem a munka­adókon, hogy a béke igazi béke legyen, a­mel­lyel mi is meg lehetünk elégedve, mert nekünk is hasznunkra válik. Csak rajtunk múlik, hogy békésen, de határozott akarattal biztosan elérjük azt, a­mit harcz útján eset­leg már elérhettünk volna. Ne legyen egy se a szaktársak között, a­ki kivonja magát a munkából. Legyen mindenki a szervezet igaz katonája, tegye mindenki kötelességét, akkor, de csakis akkor jobb napokat látunk az új évben, mint az elmúltban. Legyünk elégedetlenek, de ne csak titok­ban, mert ezzel ártunk önmagunknak, hanem nyíltan, férfiasan a nyomdákban is mutassuk ki elégedetlenségünket. Ezzel a harczczal tovább jutunk, mint azzal a másikkal, a mely a föllobbanás hirtelen kitörése. Úgy legyen! A II-ik orsz. szakszervezeti kongresszus. (Első nap). «És mégis mozog a föld!» Galilei eme szavaival kezdhetjük meg sorainkat, midőn a magyarországi szakszervezetek II-ik kon­gresszusáról teszünk jelentést. Konstatálhatjuk, hogy a magyarországi munkások szakszervezeti mozgalma mindazon üldöztetés és megpróbáltatások között is, melyekben úgy a vidéken, mint a fővárosban a híres jog, törvény és igazság korában is része van, mégis csak halad és ha lassú léptekkel is, mégis közeledik ama czél felé, mely végeredményében az elnyomott és jogfosztottságukban a szabad kizsákmányolásnak odadobott munkásmillióknak legalább némi védelmet fog biztosítani. Az egy mindért, mind egyért elve kezd átmenni országszerte munkástestvéreink öntudatába, önmagu­­kon érzik, hogy ha nem akarnak teljesen a tőke áldozataivá válni, úgy egymásra, egymás kölcsönös védelmére vannak utalva. Bizonyos az már minden munkás előtt, hogy a munkaadók jóindulata, farizeus kedveskedése, ha­sonlít a mesebeli farkashoz, mely a nagymama ked­veskedő köntösét csak azért vette magára, hogy annál szabadabban lakmározhasson a kis leánykán. Minden szó, mely a szakegyesületek létezéséről elhangzott a kongresszuson, egy-egy fölkiáltó jel, mint az egyiptomi végtelen pusztákon a gúlák, melyek­nek minden kődarabjához a rabszolgasereg véres verítéke tapad ugyan, de a pusztában tévelygő ván­dornak enyhet, védelmet nyújtanak. Itt is mindazon szavak, melyek a cselekvés eredményeiről, módjairól számolnak be, ugyanannyi önmegtagadással kapcso­latos cselekedetei a munkásoknak. Most is, míg a székes­főváros atyái vig mulatozá­sok közt, gondtalanul élvezték a­­ szeretet ünnepei­nek gyönyöreit, addig Magyarország szakszervezetei­nek vezetői foglalták el helyeiket az uj városháza díszes tanácstermében, hogy legjobb tudásukat latba vetve, kölcsönös tanác­csal lássák el egymást, a tapasztaltabbak a tájékozatlanabbakat, és hogy szo­rosabbá tegyék egymás között az összekötő kapcsot. Talán jobb is így! Soknak az ott megjelentek közül a «szeretet» ünnepe csak keserűséget hozott volna. Kisebb nagyobb családi körükben nem gyul­­hattak volna ki a szeretet karácsonyfái, daczára munkában töltött életüknek, hanem elmehettek volna azok fényes ablakai alá, kiknek az ő tőlük igaztala­­nul eltulajdonított értéktöbblet jólétet, kényelmet biztosit és ott mutathatták volna meg gyermekeik­nek: nézzétek! ott megszületett a Názárethi! Ha volna az igazság istenasszonyának itélőszéke, ez a kongresszus hatalmas váddal állhatott volna eléje a mai magyar társadalom ellen. Üldöztetés, elnyomatás, a hatóság s társadalmi tényezők folyto­nos szekatúrái között állanak fenn a szakegyletek s a munkások — fenkölt lelkületű vezetőik kitartó munkáján fölbuzdulva — ezek szerény körében szer­zik meg maguknak ama legszükségesebb műveltséget, melytől a társadalom visszás berendezése folytán meg vannak fosztva. És nem-e az az ország a leg­boldogabb, melynek művelt munkásnépe verseng az elsőségért ? Kinek volna e művelés kötelessége, nem a társadalom vezető tényezőinek ? A túlcsigázott üzleti spekuláczió, a fékevesztett kapzsiság, tanonczokkal tölti meg az üzemeket, hogy azok végsőig való kihasználásával munkanélkülivé tegyen nagy tömegeket és állandóan munkaerő­­fölösleg legyen a piaczon. Itt kezdődik meg a szakegyletek társadalmi szük­séget képező munkája, midőn segélyt adnak tagjaik­nak, hogy azok éhen el ne vesszenek, hogy ne vál­jon az éhező a börtönök töltelékévé, korgó gyomra veszedelmes izgatása alatt. És kik segélyeznek ma ? A versenytársak egymást kölcsönösen. Megosztják a koldustarisznyáikat egy­más közt.* Örömmel konstatálhatjuk, hogy a társadalmi fak­torok terrorizmusa nem használt; munkástestvéreink országszerte lobogtatják a szervezkedés fáklyáját. Igaz, nagy részt követelnek maguknak a főváros egyletei, szervezetei, mert a szakmozgalom terjedése nagyrészt az ő fáradhatlan buzgalmuk gyümölcse. Rémséges állapotok vannak. Kárpátoktól Adriáig jaj szavak hangzanak. — 20 kr. napibére van a fiumei állami dohánygyár munkásnőinek, a­kik este megtöltik az utczákat, kénytelenek prostituáltakká válni! — mondta Barta Vincze, a fiumei 1700 tagot számláló egylet küldötte. Ez az állami dohánygyár legszebb jellemzése. — Naponta érzi az egylet a hatósági szekatúrákat, — folytatja tovább. — 800 dokgyári munkás közül hetenkint 1—2 esik áldozatul. Ilyen a munkásvédelem. Ilyen az iparfelügyelet. Az egylet az egyedüli, mely ezt szorgalmazza. — 50%-ot vont le legutóbb is a munkások béré­ből Eberhardt gyárigazgató — mondja a resiczai

Next