Typographia, 1903 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1903-01-02 / 1. szám

Budapest, 1903. január 2. //VV-I. 3­5­0­6­8­1. szám. a fővárosban............... 30 fill. a vidéken...................... 20 fill. segédmunkásoknak ... 10 fillTYPOGRAPHY A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK EGYESÜLETEINEK HIVATALOS KÖZLÖNYE Szerkesztőség: Vill., Stáhly-utcza 7, I. em. 19 megjelenik minden pénteken. Kiadóhivatal: Vill., Stáhly-utcza 7, I. em. 19 EGYES SZÁM ÁRA XXXV. évfolyam. HIRDETÉSEK soronként 25 fillér, mely ösz­­szeg előre beküldendő. KÉZIRATOK nem adatnak vissza. Szaktársak! Ne felejtkezzetek meg mun­kából kimaradt testvéreitekről! Kondicziót vállalni csak árszabályhű nyomdában, árszabály szerinti föltételek mellett szabad. A ki ez ellen vét, az ös­­­szességnek ellensége: suszter. — Fölvilá­­gositással szolgál a Typographia szerkesztő­sége (VIII., Stáhly-utcza 7 I. 19). Anyaegyletünk alapszabályai. Csodálatos, kifürkészhetetlen a magyar államférfiak — ha szabad őket így nevez­nünk — észjárása, szabadelvűsége. Mert tud­nunk kell, hogy Magyarországot 35 esztendő óta szabadelvű férfiak, szabadelvű szellemben kormányozzák. Hogy a többiről ne is szóljunk, csak Tisza Kálmán és Bánffy Dezső kor­mányzati rendszerét említjük föl, mint a­melyek élénk világításba helyezik a magyar szabadelvűséget. A választásoktól a legkisebb közigazgatási ténykedésig, a legfelsőbb bíró­­ság ítéleteitől a legutolsó szolgabírói önkény­kedésig, szóval a politikai és társadalmi élet egész vonalán az igazságtalanság, a jogfosztás, a törvénytiprás megszámlálhatatlan égbekiáltó esetei teszik emlékezetessé előttünk e két férfiút. De ő utánuk elkövetkezett az igazi szabad­­elvűség korszaka, mely a jog, törvény és igaz­ság hármas jelszavával kezdte meg uralmát Magyarországon. Hogy ez a hangzatos jelszó nem egyéb frázisnál, azt mi annak idején meggyőződéssel konstatáltuk és azóta szám­talan esetben bebizonyítottuk. Egyes, szórvá­nyosan előforduló kormányhatósági intézke­déseken kívül a jog, törvény és igazság korszakában nem történt semmi olyan, a­mi a mai rendszert a Tisza- vagy akár a Bánffy­­érától megkülönböztetné. De mégis. A minisz­terelnök úr nagyon gyakran, nagyon szép beszédeket tartott, fennen hangoztatva a jog­­egyenlőséget, önérzettel jelentve ki, hogy előtte a munkás nem pária, hanem teljes jogú ember, a­ki az ő részéről ugyanolyan elbánásban részesül, mint bárki más. Most módunkban van ismét meggyőződni arról, hogy a miniszterelnök említett beszédei nem egyebek üres szólamoknál, retorikai mesterfogásoknál, a­melyek arra vannak szánva, hogy a velük homlokegyenest ellen­kező rideg valóságot eltakarják. Mert a tények mást tanítanak, mint a­mit a miniszterelnök úr olyan mesterien prédikál. A tények azt bizonyítják, hogy Széll Kál­mán miniszterelnök és belügyminiszter úr a jog, törvény és igazság hangoztatása mellett, azzal ellentétben olyat is tesz, a­mit nem cselekedett meg egyetlen elődje sem. Széll Kálmán úr el akar tiltani bennünket olyan jogtól, melyet évtizedek óta háborútlanul élveztünk; a belügyminiszter úr minden jogot és igazságot arczul csapva, szentségtörő kézzel ki akar szakítani anyaegyletünk alapszabályai­ból olyan rendelkezést, mely abban negyven esztendő óta benfoglaltatik, a mely ellen egyetlen elődjének, még Tiszának és Bánffy­­nak sem volt kifogása, sőt a­mely rendelke­zést a mostani belügyminiszter mag­a is kifo­gástalannak és megtámadhatatlannak talált akkor, mikor két év előtt jelenleg érvényben levő alapszabályainkat a jóváhagyási zára­dékkal ellátta. A belügyminisztériumtól ugyanis — a szé­kesfővárosi tanács útján — folyó hó 27-én 102274/V—a szám alatt a következő leiratot kapta a választmány: Másolat: M. kir. belügyminiszter. 102274/V—a sz. Budapest székesfőváros közönségének Folyó évi szeptember hó 12-én 166232 szám alatt fölterjesztett iratok visszaküldése mellett értesítem a székesfővá­ros közönségét, hogy a magyarországi könyvnyom­dászok és betűöntők segélyező egyesületének módo­sított alapszabályaira a következő észrevételek me­rültek föl. — Az 1875. évi 1508/eln. sz. belügyminiszteri körrendelet mellékletének III. pontja értelmében munkásegyletek tagja csakis magyar honos lehet és idegen állam polgárai tiszteletbeli tagok és csakis tudományos czélú, közművelődési és irodalmi egyle­teknél lehetnek, miért is az ezen rendelkezésekkel ellenkező intézkedések törlendők az alapszabályok­ból, valamint törlendők a 2. §, // pontjában foglaltak és az ezen ponttal összefüggésben levő összes intéz­kedések is, mert nemzetköz szervezkedésre vezet­hetnének, a­mi pedig meg­e­­­ngedhető. — Végül a köz- és választmányi gyűlések jegyzőkönyvének hitelesítési módja is megállapítandó. Budapest, 1902. évi deczember hó 20-án. A miniszter helyett: Széli, s. k. államtitkár. A kegyelmes urnak ez a «szerény» kíván­sága, mely — teljesítése esetén — egyletün­ket létalapjaiban megingatná, indokolttá tette azt a sietséget, melylyel a választmány már e hó 28-án összeült és egy perczig sem gon­dolva arra, hogy az egyletünk tönkretételére irányuló miniszteri kívánságnak eleget tegyen, — egyhangúlag kimondta, hogy az erre a czélra választott bizottság haladéktalanul me­morandumot dolgozzon ki és azt legrövidebb idő alatt személyesen adja át az illetékes hatóságnak. A memorandum már el is készült és itt közöljük azt szó szerint. Nagyméltóságu Belügyminiszter Ur ! Kegyelmes Urunk / Az 1902. évi szeptember hó 12-én a fővárosi tanács által 166232. szám alatt fölterjesztett s ugyancsak az 1902. évi deczember hó 20-án 102274/V—a belügy­miniszteri szám alatt megerősítés nélkül visszajött alapszabály-módosításaink érdekében bátrak vagyunk a következő megjegyzéseket tenni, s ezekhez képest azok megerősítését ismételve kérni: 1. A közgyűlések és választmányi ülések jegyző­könyveinek hitelesítési módját belevettük a 67. §­ második bekezdésének ilyképen: «Úgy a közgyűlé­sek, mint a választmányi ülések jegyzőkönyveit min­dig az elnöklő, jegyző és a gyűlésen vagy a választ­mányi üléseken választott két-két jegyzőkönyvhite­­lesitő írja alá.» 2. Sérelmes azonban egész egyesületünkre az 1875. évi 1508/eln. sz. belügyminiszteri körrendelet mellék­letének III. pontjára való hivatkozás,, valamint az, hogy az alapszabályaink 2. §. f) pontjában foglaltak törlendők és az egész alapszabály ily értelemben módosítandó. — Ezek ellen indokul fölhozzuk a kö­vetkezőket : a) A hivatkozott 1875. évi miniszteri rendelet egyesületünkkel szemben nem alkalmazható, mert hisz 1875 óta már többször tettünk alapszabályainkon módosítást és soha sem volt az egyesületünk már akkor is ily szellemű alapszabályai ellen kifogás. Hogy többet ne említsünk, csak azt hozzuk föl, hogy az 1887. évi márczius hó 20-án 18396/VII. sz. alatt, legutóbb pedig az 1901. évi február 16-án 112805/1900 V—a. szám alatt lettek megerősítve most is érvényben levő és ugyancsak ily szellemű alapszabályaink. Érdekes az is, hogy első alapszabá­lyainkat, egyesületünk­ alapításakor 1861-ben a pro­vizórium alatt szintén ily szellemben erősítette meg az akkori helytartótanács ; már pedig az éppen nem volt szabadelvűnek mondható. b) Ugyanígy állunk az említett 2. §.­­) pontjával. Ez is benne van 43 év óta fönnálló egyesületünk alapszabályaiban folytonosan, minden kifogás nélkül. De nem is lehet ellene kifogás, mert ha ily értelem­ben dolgoznék át alapszabályainkat, az egyértelmű lenne egyesületünk önkéntes föloszlásával. Erre nézve fölemlítjük a következőket: A kölcsönösség az a kapocs, a­mely egyesületün­ket föntartja, mert ennek következtében kapnak segélyt, különösen napi 1­20 korona utazási segélyt, külföldön utazó tagjaink. — Ha a kölcsönösség meg­szűnnék, csak a kolduló csavargás és ennek ered­­ményekép a tömeges visszatolonczolás léphetne he­lyébe, a­mit az állam nem kívánhat. De hogy a külföldön való utazást és tapasztalás­­gyűjtést maga az állam is kívánja, annak erős bizo­nyítéka az, hogy ösztöndíjjal küld ki munkásokat a külföldi üzemek tanulmányozására és jelenleg is több egyesületi tagunk van állami ösztöndíjjal külföldön. Miért ne mehetnének mások is, az egyesület költ­ségén ? Már­pedig abban az esetben, ha a külföldi egy­letekkel a segélyezésre vonatkozó kölcsönösséget fölbontanák, nemcsak egyletünket tennénk tönkre, de — merjük állítani — a magyar nyomdaiparnak is kiszámíthatatlan lehetetlenné tételnék kárt okoznánk, a­mennyiben törekvő tagjainknak, hogy külföldre utazzanak s ott magukat kiképezve, vissza­tértük után, előmozdítsák a magyar nyomdaipar fejlődését. Állíthatjuk ugyanis, hogy szakmánkban majdnem kivétel nélkül azok a teljesen képzett mun­kások, a­kik fiatal korukban az egylet támogatása mellett külföldre utaztak s ott ismereteiket bővítve, magukat kiképezték. Tovább menve, a kölcsönösség megszüntetésével az is lehetetlenné tétetnék, hogy kiváló külföldi szakerők Magyarországba jöjjenek s képességeiket a magyar nyomdaipar javára haszno­sítsák. Mert úgy nálunk, mint a külföldön a nyom­dászok legnagyobb része tagja a rendkívül humánus nyomdász-egyleteknek s bizton merjük állítani, hogy nem akad köztük olyan, a­ki tagsági jogát, a­mely az élet minden viszontagságai között megvédi őt a végső nyomortól, egy állásért föláldozná. Hogy a külföldön szerzett tapasztalatok mily előnyére váltak a magyar nyomdaiparnak, a legjobban kitűnik abból, hogy míg a hetvenes években a fő­városi nyomdászoknak körülbelül fele idegen volt, addig manapság már elenyésző csekély ezek száma. És ez mind a kölcsönösség eredménye. Szerintünk az is teljes lehetetlen, hogy csak magyar honos lehet egyesületünk tagja, mert ezt így rendeli a hivatkozott 1875. évi miniszteri rendelet. Ez a rendelet megállhat egy politikai egyesülettel szemben, de nem a mi segélyező egyesületünknél, a­melynél ki van zárva minden politikai háttér, és ennek következtében tag lehet minden itt dolgozó nyomdász és betűöntő. Így van ez egyébként az 1891. évi XIV. t.-cz. alapján álló kerületi és egyéb betegsegélyző pénz­táraknál is. Az idézett törvény nemcsak hogy nem tiltja, de sőt határozottan kötelezi a Magyarországon dolgozó ipari és­ gyári munkást, hogy valamely törvényes pénztár kötelékébe tartozzék, — tekintet nélkül arra, váljon magyar honos-e az illető vagy sem. Így van ez a Magyarországi munkások rokkant- és nyugdíjpénztárnál is, a­melynek külföldi, de állami üzemekben dolgozó ezer és ezer tagja van. De mit is csinálnánk azokkal a tagokkal, a­kik külföldi honosok, de ennek daczára már évtizedek óta itt dolgoznak, tagjaink és így jogokat is szerez­tek ? De mit csinálnánk azokkal is, a­kik csak most szabadulnak föl nálunk, de szegény idegen szüleik magokat nem honosítván, nem magyar honosok ?

Next