Typographia, 1907 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1907-01-04 / 1. szám

Január 4 alkalmazói munkások, szedők, gépmesterek és tömörítők vasárnap délután tartott gyűlése, mely a következő határozati javaslatot fogadta el egyhangúlag: Kimondja az 1906. évi deczember hó 30-án az öntő- és a gépmesterkor bevonásával tartott rendkívüli hirlapszedőköri értekezlet, hogy a hétfő reggeli lapok megszüntetése ügyében az újság­kiadókkal létrejött egyezség szigorú végrehajtását becsületbeli kötelességének tartja. A kapzsi és a munkások vasárnapi munkaszü­netét semmibe vevő kiadókkal pedig minden ren­delkezésére álló eszközzel, a szervezet hatalmá­val le fog számolni. Az értekezlet elhatározza, hogy 1907 január 7-től kezdve a fővárosban a hétfői lapok egy­általán nem, az esti lapok pedig délután 2 óra előtt megjelenni nem fognak. Nem a hírlapkiadók, hanem a hirlap­­szedőknek ez a határozata képezi a garan­­cziát arra, hogy a napilapok hétfői reggeli kiadása megszűnik és ezzel ez a kérdés, mint közmegelégedésre megoldott, lekerül a napirendről. TYPOGRAPHIA 1907 «Generalpardent!» 1. A történeti hűség kedvéért kénytelen vagyok el­mondani egyet-mást, hogy miképpen történt az a bizonyos «előzetes megállapodás», a­mely szerint Szilágyi szaktársnak kellett volna megkezdeni a czikkezést fönti czim alatt. Az eszmét én már a mult évben magamévá tettem, a­mikor Szakegy­letünk tíz éves fönnállását ünnepelte, a midőn azonban ebbeli indítványom és egy czikkem nem nyert kedvező elintézést. Ez idő óta folyton azon gondolkodtam, hogy egyszer már alapozó munkát kell kezdenünk szervezeti életünkben. Ismét elérke­zettnek találtam a jelenlegi időt és erre hívtam föl egynéhány szaktárs figyelmét, köztük Szilágyi szak­társét is, a­kit egyúttal fölkértem a czikkezés meg­kezdésére, abban a reményben, hogy ő több sze­rencsével fog küzdeni, mint én, a­ki ez eszme lelkes hívének vallotta magát. Ez időtől eltellett hat hét, de tőle czikk nem jelent meg. Ekkor elhatároztam magam, hogy egy rövid czikk keretében megpen­dítem az eszmét. (Szokásom szerint «nyúlfarknyi» czikket írtam, mint a­hogyan azt a szerkesztő szak­társ jellemezte.) Ezt pedig azért tettem, mert min­dig szemem előtt lebegett lapunk szűk tere. Most azonban eltérek a szokásomtól. Kiteszem magam annak, hogy még több elégedetlenkedőt szerzek magamnak Szilágyi szaktárs kedvéért, mert az én gondolatom szerint a többség nem kedveli a hosszú lére eresztett dolgozatokat. Pedig hát az én rövid czikkecskémnek köszönheti, hogy a már meglévő kézirata kárba nem veszett, sőt arra szükség volt. Ezt czikkének megjelenése előtt szóbelileg is ki­jelentettem. Ennyit voltam kénytelen elmondani be­vezető soraira. Egy szuszra azonban ő sem mondhatott el min­dent, mert egy fontos jelentőségű kérdést egy czikk keretében nem is lehet kimeríteni, különösen pedig akkor, ha még ellenvéleményt nem hallottunk. Azon­ban több embernek nagyobb a megfigyelőképessége és látóköre, ennélfogva csak a bővítés munkálatát eszközlöm akkor, ha ott folytatom, a­hol ő abba­hagyta. . . . Mindnyájan a szervezet érdekét akarjuk a Generalpardonnal . . . Nem minden szaktárs tudja azt, hogy a központi választmánynak milyen sokszor kellett foglalkozni egyes megtévelyedettekkel, a­kik saját elhatározá­sukból könyörgő sorokat intéztek hozzá, hogy be­léphessenek szervezetünkbe. A fiatalabbaknál, kik­nél még számításba jöhetett az öntudatlanság vagy a kenyérért való végső lelki küzdelem: könnyű volt a pardont ilyeneknek megszavazni. Másképpen állott az öregebbekkel és megrög­zöttekkel, a­kiknek nem lehetett enyhítő körülmé­nyeket betudni. Az ilyeneket a választmány több ízben kénytelen volt elutasítani, míg végre a sok könyörgés, a javulás útjára való térés örök hűség­esküjének ígérgetése megrendítette a választmányi tagok nézetét, — abban a jelszóban, hogy «eg­gyel több vagy kevesebb» — ismét meg volt a pardon az illető részére. De megtörtént az is, hogy egyes személyzetek fordultak a választmányhoz az ilyenek érdekében, a­kiket még ennek dac­ára is elutasított. A sze­mélyzet nem nyugodott bele. Másodszor, harmad­szor kopogtatott az illető bebocsáttatása érdeké­ben. A végeredmény pedig nem volt más, mint a föntebb idézett jelszó alatt: meg lett bocsátva. És a megbocsátásnak ez a fajtája lenne tulajdon­képpen a legveszedelmesebb, ha mérlegeljük a személyzeteknek — tisztelet a kivételnek — kíván­ságát, minthogy sokszor lehetett arra következtetni, hogy ez nem az általánosság érdekében történik, hanem egészen más körülmények játszottak szerepet. Azt hiszem, a mindenkori választmányi tagoknak is jól fog esni, ha a kellemetlen intézkedések alól — a Generalpardon elfogadása után — hosszabb időre megmenekülnek. Ezek a jelenségek és mindazok, a­melyeket Szilágyi szaktárs czikkében fölsorolt, érlelték meg bennem az eszmét. Nézetem szerint e kérdés fölött végeredményesen a jövő évi közgyűlés volna hivatott dönteni, mely időtől kezdve hat heti időn belül tömegesen jelent­kezhetnének az illetők, minden alázatosságtól menten. De van egy föltételem és ebben határozottan radikális voltam és leszek. «Egyenlő jog és egyenlő kötelesség.» A ki a szaktársi elnevezésre rá akar szolgálni, legyen az faktor, viczefaktor, főgépmes­ter vagy bármily «tekintélyes» szerepet vivő az üzletben, kötelessége úgy az anya-, mint a szak­egyletnek tagjává lenni; továbbá a szabad szerve­zetet — mint a­mely hivatott őre alszbályközös­­ségünknek — éppen úgy anyagilag és erkölcsileg támogatni, mint a­hogy főnöke is támogatja az ugyanerre hivatott főnöktestületet. Tehát egyedül ők nem képezhetnek kivételt. Se kint, se bent, ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes taktikájú szaktársakat nem tarthatunk érdemesnek a mi tisz­teletünkre, támogatásunkra. Előre látom, hogy egy kis forrongást fogok elő­idézni e jó urak között, mert tükör elé állítottam azokat, a­kikre vonatkozik. A­ki azonban önmagára fog ismerni és ha van benne parányi elismerése az igazságnak, úgy módjában lehet a General­­pardont kihasználni a­nélkül, hogy kénytelen volna meggörbülni a közönséges nyomdászlegények intéz­ménye előtt, a jövőben egyszerűen teljesítse köteles­ségét. A­ki nincs velünk­, az ellenünk! Ha gondol­kodnak egy kissé ezek a jó urak, rá fognak jönni, hogy előbb-utóbb bekövetkezhetik egy olyan idő, a­mikor az általánosság támogatására vagy tiszte­letére lehet szükségük. Kedvező esetben a nyom­­dászságot hátuk­­ mögött találják , ennek ellenkezője pedig — nézetem szerint — nem lehet czéljuk. A­mikor jelen soraimat írom, még ellenvéle­ményt nem olvastam lapunk hasábjain, de kizárt­nak tartom, hogy egyhangúlag helyeselné az össz­­nyomdászság a fölvetett eszmét. Vagy igen!? Egy­szer azt írtam, hogy­­ voltak és lesznek mindig olyanok a szaktársak ... "Szőtt, a­kik az elkövetett hibát — ha még úgy j*."vátették is — az illetőknek bünül róják föl». Engedjék meg a­ szaktársak, hogy ama reményemnek adjak kifejezést, hogy a General­­pardon után ennek véget szakítanak és békésen működve, egymást megbecsülve , önmagunkat tisz­teljük meg ! Müller Samu. II. Fölvettetett az eszme a Typograp­hiában, hogy a bűnösöknek, a­kik ellenünk a múltban vétettek, megkegyelmezzünk. Helyesnek tartom én is, hogy ne zárkózzunk el az elől, hogy ismét körünkbe fogadjunk olyanokat, a­kiket eddig ellenségeinknek tartottunk. Helytelennek tartom azonban ezt általá­nosságban kimondani. Generalpardon­­ nem adhatunk semmi esetre. Ha bármennyire elnn "k akarunk is lenni, disztingválnunk mégis kell. Mért suszter és suszter között is különbség van, minthogy a váczi fegyházban is többféle a gonosztevő, úgy a suszte­reknek is többféle válfaja van. Vannak kétségtelenül olyanok, a­kik kegyelemre érdemesek, de viszont nem tagadható, hogy olyanok is vannak, a­kiknek pardont semmi körülmények között nem adhatunk. Megpróbálom a suszterek egynéhány kategóriáját karakterizálni, ho­­gyan karakterről egyáltalán szó lehet. Van egy fajta, a­mely föltétlenül megkegyelme­­zésre ajánlható, ír­ért elkövetett bűnük — bármily súlyos lett légyen az — nem is annyira nekik, mint az adott körülményeknek tulajdonítható. Ezek azok a szerencsétlenek, a­kik kis vidéki bódékban tanul­tak, szervezett nyomdás­szal soha nem érintkeztek, a régi patriarchális módszer szerint töltötték el inaséveiket és csak azt tanulták meg, hogy a gaz­dának hű szolgaként kell szolgálni. Egy ilyen alak, ha már fölszabadul, terhére van a főnöknek, mert hisz bármily kevés bért kap is, ezért is kár, mert utána már 2—3 újabb áldozat van nevelve. Az ilyen segéd rendesen a polgári lapok hirdetései között böngész és történetesen ilyenkor éppen mozgalom van és keresnek «több szedő és gép­mestert». Kapva-kap tehát az alkalmon és beáll — teljesen öntudatlanul — sztrájktörőnek. Azonban, ha a többi szaktársak valamiképpen fölvilágosítják, teljesen jó szaktárs lesz belőle, sőt ismerek ilyen volt susztert, a­ki minden alkalommal kitünteti magát. Ha tehát ilyen a megtérésre hajlandó, föl­tétlenül körünkbe kell őt fogadnunk. Vannak továbbá olyanok, a­kik tudva cselekesz­­nek ugyan rosszat, de családi körülményeik vagy gyenge jellemük folytán engedtek a csábító igére­teknek és állva maradtak vagy beálltak sztrájktörők­­nek. Az ilyennek csak úgy adhatunk kegyelmet, ha huzamosabb ideig bebizonyította, hogy akar és tud jó szaktárs lenni, azonban itt is szükség van bizo­nyos időre, míg föltétlenül megkegyelmeznénk. És e záró idő alatt — a­mi legalább egy év kell, hogy legyen — az illetőnek, hogy bebizonyítsa némileg jó szándékát, dupla százalékot kell fizetni. Mivel az ilyeneket a suszterolásra csak a pénz bűvös csákja viszi rá, így biztosan meg lehet állapítani, hogy anyagi áldozatot is képes hozni azért, hogy a jó szaktársak között foglalhasson helyet. A harmadik csoportnak, melyek közé a notórius suszterek tartoznak, a­kik minden alkalommal az összesség érdekei ellen cselekesznek, nem szabad az amnesztiában részesülniök. Itt csak egy esetben tekinthető el ettől a szigorú ítélettől, csak az eset­ben adható bocsánat, ha egy mozgalomban részt­­vesznek és azt tisztességesen végigharczolják, legyen az bár politikai vagy bérmozgalom. Mert ha valaki azt a bűnt, a­melyért el lett ítélve, — habár alkalma lett volna rá — ismét el nem követi, úgy nyugodtan rámondhatjuk, hogy ez megbánta első bűnét is. Azoknak pedig, a­kik csak azért akarnak meg­térni, mert — generalpardon lévén — a többivel együtt ők is közibénk juthatnak, a­meddig lehet tehát velünk tartanak, ezeknek nem adható kegye­lem, mert nem vagyunk már olyan kevesen, hogy az apagyilkosoknak is meg kellene bocsájtanunk. Végül pedig félelemből sem szabad általános pardont adnunk. Félnünk kell a suszter-inváziótól. Mert sokan vannak ők — sajnos — és nagyon ki vagyunk annak téve, hogy gyűléseken és egyéb alkalmakkor fölébred bennük a gazember-virtus és csupa briganti-becsü­letből egymást támogatva, nagy krachokat csinálnak, mert a jó szaktársak nagy része — hisz ők úgyis jó szaktársak — távol szoktak lenni az összejövetelektől. Nézetem szerint generalpardonról szó sem lehet, hanem igenis kiterjeszthetjük a pardont nagyobb mértékben mindazokra, a­kik ezt megérdemlik. A megbánást mutatókat nem szabad hidegen fogad­nunk és ha már a pardont megkapták, úgy nem szabad őket sohasem fölhúzásképpen arra az időre emlékeztetni, mikor ők a posványban voltak, sőt arra kell törekednünk, hogy ezek a szaktársak szere­­tetet és együttérzést találjanak nálunk, hogy aztán minden körülmények között közöttünk is maradjanak. Weisz Márk ///. A bizalmi állás. Árszabályunk egyik kiemelkedő része a bizalmi­­férfi elismerése. Sajnálatos, hogy ezen állást nem minden bizalmi­férfi fogja föl úgy, mint azt föl kellene fognia. Vannak bizalmiférfiak, kik túlságig viszik azt a bizalmat, mit a szervezet beléjük helyezett és el­­kapatják magukat. Viszont vannak olyanok, kik arra használják föl, hogy úgy a személyzet, mint a főnök árszabálysértését ellhallgatják, sőt letagad­ják, de ha mégis valahogy rájön a bizottság, akkor mindenféle kifogásokkal élnek. Persze ilyenkor azt mondhatják a főnöknek, mint meg is történt: — Hiszen nem én, hanem a szervezet kívánja, hogy így legyen, — mi által csak erősíteni akarják az ilyen bizalmi férfiak az állásaikat és bolonddá teszik úgy a szervezetet, mint a főnököket. Számtalan bizalmi férfi van, a­ki az árszabályt sem ismeri alaposan, sőt még fogalma sincs azon nagyfontosságú állás betöltésével járó eljárásról. Megtörténik az, hogy ha belép az üzletbe valaki, a­ki jobban ismeri az árszabályt, mint a bizalmi­férfi, szinte sértve érzi magát és nem jó szemmel nézi azt a szaktársat, azt gondolja, hogy ez az ő állására aspirál, mire már volt is eset. Hát még hány eset van olyan,­­hogy a bizalmi­férfi nem restel a bizottságra hivatkozni oly esetben is, mikor ő oly engedményeket csikar ki tőle, melyeket ő magára vállal, hogy később majd ő keresztülviszi, mit persze nem tesz. Ez pedig nem helyes eljárás, mert a bizottság soha nem tesz árszabályengedményt, csak a bizalmi­­férfi legyen erős és a személyzet ne legyen gyáva, akkor igenis nem kell a bizottságra hivatkozni és az árszabályt kell ismerni. Vannak bizalmi férfiak, kik még a bizottságnak sem merik — ha van valami sértés — bejelenteni, sőt a személyzetet is a szerint informálják, a­hogy nekik tetszik, nem pedig a hogy a szervezet azt megkívánja. És a szaktársaknak azt is figyelembe kellene venni, hogy oly bizalmi férfit válas­szanak, kiben nem csak ők, hanem a szervezet is megbízik. Ha ezt figyelembe veszik a szaktársak és kell is, hogy figyelembe vegyék, akkor meg fog felelni ez a nagyfontosságú vívmány hivatásának. Varga Antal.

Next