Typographia, 1908 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1908-01-03 / 1. szám

11­08 TYPO GRAPHIA •január 3 Ezekből tisztán láthatják a szaktársak, hogy arra vagyunk kárhoztatva, hogy egész heti kere­setünket élelmezésre és lakásra költsük. Hol van még a tisztességes ruházkodás, szórakozás stb? Pedig ám ezek is az ember életföntartásához szükséges dolgok s épp úgy nélkülözhetetlenek, mint az evés s épp úgy pénzbe is kerülnek. Hisz, ha azt mondom, hogy a vidéki városok mindegyike vetélkedik Budapesttel a drágaság dolgában, talán nem is mondok valótlan dolgot. Pedig mi vidékiek messze állunk árszabály dol­gában a fővárosi szaktársaktól. Hogy ne mond­jak többet, leszögezem Kaposvárt, mely föltétlen van olyan drága város, mint Budapest. Kapos­váron pl. 1 kilogramm kenyér 34—36 fillér, 1 kg. marhahús 1.56 kor., 1 kg. zsír 1.80—2.— kor., 1 liter tej 18—20 fillér, 1 tojás 10 fillér, 1 szobás egészségtelen lakás a város végén 160—180 kor. Ezek pedig mind olyan dolgok, a­melyekre föltétlenül szükségünk van, kivéve az egészség­telen lakást. E helyett egészségesre volna szük­ségünk, de persze annak nem 160—180 kor­ az ára, hanem 400—500 kor. Ebből láthatják a szaktársak, hogy mily ret­tentő módon kiabálnak azok a számok, melyeket kénytelenek vagyunk fizetni. Tehát a fönmaradt 67 fillér nemcsak, hogy a fönt elősorolt dolgokra nem elég, de azok egyikére sem. Már most nézzük csak, hogy fizeti meg, illetve hogy jön ki 22 koronás minimumból egy szak­társ . Azt hiszem, találkozom a szaktársak vélemé­nyével, ha azt mondom, hogy a fönti számok a minimumra vannak redukálva s az összeg mégis 21­33 kor. Tehát marad egy szaktársnak hetenként 67, mondd hatvanhét fillér ruhára, c­ipőre, át­utazók segélyezésére, gyűlésekre, szórakozásra s a többire. Már most nézzük, mit csinálnak, illetve hogy osztják be maguknak szaktársaink egész heti fizetésüket. Összeegyeztetik a kiadást a bevétellel s arra a szomorú tapasztalatra jutnak, hogy a bevétel nem fedi a kiadást. Hogy pedig mégis valahogyan segíthessenek magukon, sem a kosztadónak, sem a lakásadó­nak, annál kevésbé a szabónak és czipésznek nem fizetik ki teljesen a tartozásukat s így hétről-hétre nagyobb összeg marad fönn. A­mi természetesen 2—3 hónap alatt annyira föl­szaporodik, hogy minden hitelforrása kiapad s végre az adósság hátrahagyásával kénytelen tovább állani. Innen merülnek föl aztán azok a sajnálatos dolgok, hogy mindig találkozunk olyan szak­társakkal, kik vagy koszt- vagy szállásadójuknak „frakkot“ adnak. Ez nem is lehet másként, mert csak úgy tart­hatjuk fönn magunkat, ha egyik városból a másikba vándorlunk — az adósság elől. Hát, szaktársak, ez így nem maradhat tovább. Mert végre is egy szervezett nyomdásznak be­csületesnek is kell lennie, nehogy a polgári társadalom, melynek úgyis szálka a szemében a szervezett munkás, azt kiabálja utánunk, hogy meglátszik rajtunk a szervezettség, mert a szer­vezett munkás nemcsak a főnököket szipolyozza, hanem uton-útfélen becsapja még a kosztadó­ját is. Azt hiszem, hogy vidéki szaktársaim be fogják látni a fönt említettek valódiságát s ennek tart­hatatlanságát. De nemcsak mi vidékiek, hanem a központ is méltányolni fogja helyzetünk tart­hatatlan állapotát s hiszem, hogy nem ez lesz az utolsó czikk e fontos kérdésben, mely után árszabálybizottságunk meg fogja találni a módot, hogy mi rajtunk, vidéki szaktársakon is némi­leg segítsen. Ezt pedig úgy találnám elérhetőnek, ha ár­szabálybizottságunk érintkezésbe lépne a V. Ny. O. Sz. képviselőivel s tárgyalásokba bocsátkozna aziránt, hogy drágasági pótlékban részesüljünk. Mert bár, mint föntebb említettem, jelen ár­szabályunk 2 kor. bérjavítást biztosított a szak­társaknak, de a folytonos áremelkedések azt jóval fölülhaladták. És én hiszem, hogy a nyomdatulajdonosok is be fogják látni, hogy semmi szín alatt nem várhatunk, míg jelen árszabályunk lejár, mert addig teljesen fölkopna az állunk a folytonos áremelkedések következtében. S végül fölhívom a vidéki szaktársakat, hogy ébredjenek föl letargikus álmukból s többet foglalkozzanak árszabályunkkal s akkor nem fog többé ehhez hasonló eset előfordulni, hogy rövid egy év után már nem felel meg árszabá­lyunk. Persze, ha hallgatunk s tovább nyomorgunk, nem fog a sült galamb a főnökök asztaláról a mi szánkba röpülni. Mert — mint a közmondás is mondja: „Segíts magadon, akkor segítve leszel!“ Kaposvár. Tóth Lajos: Ki ellen védekezzünk? Midőn „Calispera“ szaktárs fölhívta a gép­mester szaktársakat a szaktársnők elleni véde­kezésre, azonnal tudtam, hogy néhány gépmester szaktárs vitát akar provokálni s eltökéltem, hogy semmi körülmények közt e czikkre nem reagálok. Werner szaktárs czikke elolvasása után azon­ban nézetem megváltozott. S most czikkének egyes részjeleire válaszolok. Igaz, hogy mint egyenlő munkaerő, nemi különbség nélkül egyenlő elbírálás alá kell esnünk. Ez azonban csak azt bizonyítja, hogy kölcsönös tisztelettel tartozunk egymásnak. Tehát a­hogy a gépmester-szaktársak meg­kívánják tőlünk, úgy joggal mi is elvárhatjuk, hogy elismerjék, hogy mi is emberek vagyunk s van nemes érzelmünk. W. szaktárs említést tesz arról, hogy volt szaktársnő, a­ki csak úgy volt hajlandó tovább nyomni, ha úgy szólt hozzá: Kérem szépen, mehet tovább. Ez azon­ban nem egészen felel meg a valóságnak. Mert ha az tényleg úgy lett volna, nagyon kivételesen nyomtak volna W. szaktárs gépein. A­kik a múltban W. szaktársat ismerték, azok tudják, hogy W. szaktárs nagyon is tudta felsőbbségét éreztetni a szaktársnőkkel. Nem mindig volt abban a jó hangulatban, hogy nyájas modorral leereszkedett s akkor jaj volt annak, a ki leg­csekélyebb haragra ingerelte. No de lehet, hogy azóta már W. szaktárs is megváltozott, azért hiba van midnyájunk«,..­.i. Azt egymásban ne keressük, mert úgyis megtaláljuk. De az nem is hiba, csak velünk született baczillus, melyet csak leküzdenü­nk lehet, de kiirtani soha! W. szaktárs máskülönben elég helyesen fejte­geti a kérdést, csak nem lelte meg a helyes kibontakozást. Tény, hogy vannak szaktársnők, kik még nincsenek tisztában a szervezkedés fogalmával. De azon nem lehet csodálkozni, miután nálunk a szervezkedés még csak kezdetleges. Idő múltán, ha szervező bizottságunk a helyes útra tér, a mi táborunk is megerősödik, csak úgy, mint bármely más szakszervezeté. Nem hiszem, hogy szaktársnőim bármelyike valamely „futócsillag“ befolyása alatt állana. Mert ez határozottan szégyen volna. Szégyen volna a női szervező bizottságra és az összes szaktársnőkre. Hogy nem tudnak önállóan gondolkodni s hogy szükségük van idegen beavatkozásra. Egy bizottság, a­mely kezébe veszi a mozgalom ügyét és idegen beavatkozásra szorítkozik, — ezt szégyelnünk kellene. Remélem, hogy a szaktársnők szervező bizottsága a szaktársak szervező bizottságával együtt fog működni s megtalálják a helyes kibontakozást, mely békéhez vezet. Hogy köl­csönös támogatással és egyetértéssel haladunk a megkezdett uton, de más mederben. Remélem, hogy a t. szaktársnők is megszün­tetik a folytonos ellenségeskedést, melynek nincs semmi értelme. Mindent békés uton el lehet intézni. Hisz mindnyájan egy magasztos, szent­ezésért küzdünk, ezt nem szabad elfelejtenünk soha. A gépmester szaktársaknak nincs okuk a védekezésre, mert nem oly veszélyes a helyzet. Azonban nagyobb szükség van arra, hogy a szaktársnők szervező bizottsága a szaktársak szervező bizottságával találja meg a módot arra, hogy eltöröljék azt a rendszert, hogy szaktárs­nők egyedül álljanak a gépen, mely miatt sok munkanélküli szaktársnő nem jut kenyérhez. Mert sok szaktársnő szívesen áll egyedül, csak­hogy 2 koronával többet kapjon. Vétkes könnyelműség ez, nem gondolva azt meg, hogy ez által csak a főnökök vágják zsebre a hasznot és sok szaktársnő kénytelen ezért munka nélkül lézengeni. Ez ellen tenni kell valamit. Ezt nem szabad annyiban hagyni a szervező bizottságnak. Ez ellen igenis védekezni kell, mert ha annyiban hagyjuk a dolgot, ma­holnap minden nyomdában bevezethetik, hogy egyedül álljanak. Ez ellen lehet tenni, csak egy kis akarat kell hozzá. Nagyon kívánatos lenne, ha a szaktársnők önmaguk közt is megszüntetnék az ellenséges­kedést. Mert az nem vall öntudatra, hogy egymást a legocsmányabb szavakkal illetik. Ne személyeskedjünk, mert ezzel csak ön­magunknak ártunk, hanem igyekezzünk szépen, békében megérteni egymást, mert erre szükség van a jelenben és szükség lesz a jövőben is. Csak úgy tudjuk megmutatni, hogy öntudatra ébredtün­k. Ha valamely szaktársnőnek konfliktusa támad, jelentse be a szervező bizottságnak, a­mely igyekezni fog azt kellően orvosolni. Ha együttesen fogunk működni, példás ered­ményt fogunk tudni fölmutatni. Ne küzdjünk egymás ellen, de küzdjünk a kizsákmányolás ellen, a­mely a mi gyönge női erőnket aknázza ki legjobban, a­hol csak teheti. Fel a munkára! Szaktársnők, tömörüljünk egy táborba, hogy a mi szervezetünk is nagy, hatalmas és erős legyen! ‘ Lebotz J: Védekezzünk! Ez a czím szerintem nem fejezi ki azt, a­mire a Typographiában több héten át megjelenő czikkek hivatva vannak. Nem lehet az a czél, hogy az eddig előfordult esetek miatt a jövőre védekezzünk, hanem az, hogy a szaktársnők azon részével, a­melyre panaszkodunk, megértessük azt, hogy mi nem vagyunk oka annak, hogy a munkában kény­telenek vagyunk együtt­működni, csak munkánk természete hozza azt, de ebből nem okvetlen következik az, hogy egymásnak ellenségei legyünk s egymást bosszantsuk és gyöngítsük, hanem haladhatunk egyetértve együtt is, ebben pedig nekünk irányt kell jelölni és nem véde­kezni. A panasz nem az, hogy a szaktársnők erő­szakosak a gépmesterekkel szemben, hanem az, hogy a munkában fegyelmezetlenek és nem törődnek a gépmester munkabeli utasításával s ezzel a gépmester helyzetét nehezítik a­nélkül, hogy saját helyzetükön javítanának és főleg, hogy a segédmunkásnőhiányt nem arra hasz­nálták föl, hogy maguknak jobb díjazást s elő­nyösebb munkaviszonyt teremtsenek, pedig ebben a gépmesterek csak segítségükre lettek volna, hanem arra, hogy a gépmesterrel szem­ben legyenek kihívók és engedetlenek a mun­kában. Nem a tőke kizsákmányolásában keresték és látták az ellenfelet, hanem abban a munkás­társban, ki a munkábani felelősség miatt kény­telen velük is rendelkezni s ezzel szemben nem tartanak — nem tiszteletet, erre nincs szükség — hanem azt a fegyelmet, a­mit a munka menete megkövetel. A tisztelet olyan valami, a­mit nem lehet kierőszakolni egyik fél részére sem, de a gép­mester és segédmunkásnő nem egymás ellen van a gépteremben, hanem egyöntetű munkáva­l meg kell találniok a módját annak, hogy együtt dolgozhassanak a­nélkül, hogy egyik a másiknak alárendeltje lenne, mert ha a segéd­munkásnő a gépmester munkabeli utasítását követi, az nem alárendeltség, hiszen a gép­mester is, bár önállóbban és nagyobb hatás­körrel működik, mégis a munkáknál utasítás szerint kell hogy eljárjon. Ha úgy állana a dolog, hogy a szaktársnők is mindnyájan tudnák a kötelességüket és telje­sítik is, akkor igazán furcsa volna, hogy mind­két fél panaszkodik, mert ok nélkül, passzióból csak nem veszekedünk, egyes esetek csak nem általánosítják a gépmestereknél a durvaságot, a szaktársnőknél pedig a kihívó modort és engedetlenséget. Ma a gépmesterek is szervezettek és jó szak­társak is s általánosságban a szaktársnőkkel szemben is tudják mi a kötelességük, de ezt a szaktársnőknél csak a kisebb részről mond­hatjuk s nem általában. Úgy áll a dolog, hogy a szaktársnők nagy­része, mint a fölhozott tények (és még mennyit tudnánk fölhozni) mutatják, hogy munka közben fegyelmezetlenek, a gépmesternek pedig a munka menetéért felelni kell s e miatt jön a figyel­meztetés s abból a szóváltás stb. és bizony a szaktársnők is igen jól győzik szóval s a vége az egyik részről a káromkodás, a másik részről sirás és igen sokszor a lovagok közbelépése a mi még jobban elmérgesiti a dolgot s a leg­vége . . . durva, goromba, műveletlen a gép­mester. Ettől még az a gépmester sem ment, ki Reggeli á —.30 kor. 2.10 kor. Ebéd á —.90 kor. 6.30 „ Vacsora ” —.60 kor. 4.20 „ Lakás — -..........- -3.46 „ Mosás — ------ — — - — 1.— „ Dohányzásra — - -1.40 .. Anyaegylet —­­...... 1.80 „ Szakegylet — — — — -—.20 .. Százalék ..................................- — _22 Szanatórium és Jótékonysági kör .n „ Népszava és pártadó — - - — — —.40 .. Betegsegély ----------------------- — .14 „ Összesen — 21.33 kor.

Next