Typographia, 1908 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1908-01-03 / 1. szám
1108 TYPO GRAPHIA •január 3 Ezekből tisztán láthatják a szaktársak, hogy arra vagyunk kárhoztatva, hogy egész heti keresetünket élelmezésre és lakásra költsük. Hol van még a tisztességes ruházkodás, szórakozás stb? Pedig ám ezek is az ember életföntartásához szükséges dolgok s épp úgy nélkülözhetetlenek, mint az evés s épp úgy pénzbe is kerülnek. Hisz, ha azt mondom, hogy a vidéki városok mindegyike vetélkedik Budapesttel a drágaság dolgában, talán nem is mondok valótlan dolgot. Pedig mi vidékiek messze állunk árszabály dolgában a fővárosi szaktársaktól. Hogy ne mondjak többet, leszögezem Kaposvárt, mely föltétlen van olyan drága város, mint Budapest. Kaposváron pl. 1 kilogramm kenyér 34—36 fillér, 1 kg. marhahús 1.56 kor., 1 kg. zsír 1.80—2.— kor., 1 liter tej 18—20 fillér, 1 tojás 10 fillér, 1 szobás egészségtelen lakás a város végén 160—180 kor. Ezek pedig mind olyan dolgok, amelyekre föltétlenül szükségünk van, kivéve az egészségtelen lakást. E helyett egészségesre volna szükségünk, de persze annak nem 160—180 kor az ára, hanem 400—500 kor. Ebből láthatják a szaktársak, hogy mily rettentő módon kiabálnak azok a számok, melyeket kénytelenek vagyunk fizetni. Tehát a fönmaradt 67 fillér nemcsak, hogy a fönt elősorolt dolgokra nem elég, de azok egyikére sem. Már most nézzük csak, hogy fizeti meg, illetve hogy jön ki 22 koronás minimumból egy szaktárs . Azt hiszem, találkozom a szaktársak véleményével, ha azt mondom, hogy a fönti számok a minimumra vannak redukálva s az összeg mégis 2133 kor. Tehát marad egy szaktársnak hetenként 67, mondd hatvanhét fillér ruhára, cipőre, átutazók segélyezésére, gyűlésekre, szórakozásra s a többire. Már most nézzük, mit csinálnak, illetve hogy osztják be maguknak szaktársaink egész heti fizetésüket. Összeegyeztetik a kiadást a bevétellel s arra a szomorú tapasztalatra jutnak, hogy a bevétel nem fedi a kiadást. Hogy pedig mégis valahogyan segíthessenek magukon, sem a kosztadónak, sem a lakásadónak, annál kevésbé a szabónak és czipésznek nem fizetik ki teljesen a tartozásukat s így hétről-hétre nagyobb összeg marad fönn. Ami természetesen 2—3 hónap alatt annyira fölszaporodik, hogy minden hitelforrása kiapad s végre az adósság hátrahagyásával kénytelen tovább állani. Innen merülnek föl aztán azok a sajnálatos dolgok, hogy mindig találkozunk olyan szaktársakkal, kik vagy koszt- vagy szállásadójuknak „frakkot“ adnak. Ez nem is lehet másként, mert csak úgy tarthatjuk fönn magunkat, ha egyik városból a másikba vándorlunk — az adósság elől. Hát, szaktársak, ez így nem maradhat tovább. Mert végre is egy szervezett nyomdásznak becsületesnek is kell lennie, nehogy a polgári társadalom, melynek úgyis szálka a szemében a szervezett munkás, azt kiabálja utánunk, hogy meglátszik rajtunk a szervezettség, mert a szervezett munkás nemcsak a főnököket szipolyozza, hanem uton-útfélen becsapja még a kosztadóját is. Azt hiszem, hogy vidéki szaktársaim be fogják látni a fönt említettek valódiságát s ennek tarthatatlanságát. De nemcsak mi vidékiek, hanem a központ is méltányolni fogja helyzetünk tarthatatlan állapotát s hiszem, hogy nem ez lesz az utolsó czikk e fontos kérdésben, mely után árszabálybizottságunk meg fogja találni a módot, hogy mi rajtunk, vidéki szaktársakon is némileg segítsen. Ezt pedig úgy találnám elérhetőnek, ha árszabálybizottságunk érintkezésbe lépne a V. Ny. O. Sz. képviselőivel s tárgyalásokba bocsátkozna aziránt, hogy drágasági pótlékban részesüljünk. Mert bár, mint föntebb említettem, jelen árszabályunk 2 kor. bérjavítást biztosított a szaktársaknak, de a folytonos áremelkedések azt jóval fölülhaladták. És én hiszem, hogy a nyomdatulajdonosok is be fogják látni, hogy semmi szín alatt nem várhatunk, míg jelen árszabályunk lejár, mert addig teljesen fölkopna az állunk a folytonos áremelkedések következtében. S végül fölhívom a vidéki szaktársakat, hogy ébredjenek föl letargikus álmukból s többet foglalkozzanak árszabályunkkal s akkor nem fog többé ehhez hasonló eset előfordulni, hogy rövid egy év után már nem felel meg árszabályunk. Persze, ha hallgatunk s tovább nyomorgunk, nem fog a sült galamb a főnökök asztaláról a mi szánkba röpülni. Mert — mint a közmondás is mondja: „Segíts magadon, akkor segítve leszel!“ Kaposvár. Tóth Lajos: Ki ellen védekezzünk? Midőn „Calispera“ szaktárs fölhívta a gépmester szaktársakat a szaktársnők elleni védekezésre, azonnal tudtam, hogy néhány gépmester szaktárs vitát akar provokálni s eltökéltem, hogy semmi körülmények közt e czikkre nem reagálok. Werner szaktárs czikke elolvasása után azonban nézetem megváltozott. S most czikkének egyes részjeleire válaszolok. Igaz, hogy mint egyenlő munkaerő, nemi különbség nélkül egyenlő elbírálás alá kell esnünk. Ez azonban csak azt bizonyítja, hogy kölcsönös tisztelettel tartozunk egymásnak. Tehát ahogy a gépmester-szaktársak megkívánják tőlünk, úgy joggal mi is elvárhatjuk, hogy elismerjék, hogy mi is emberek vagyunk s van nemes érzelmünk. W. szaktárs említést tesz arról, hogy volt szaktársnő, aki csak úgy volt hajlandó tovább nyomni, ha úgy szólt hozzá: Kérem szépen, mehet tovább. Ez azonban nem egészen felel meg a valóságnak. Mert ha az tényleg úgy lett volna, nagyon kivételesen nyomtak volna W. szaktárs gépein. Akik a múltban W. szaktársat ismerték, azok tudják, hogy W. szaktárs nagyon is tudta felsőbbségét éreztetni a szaktársnőkkel. Nem mindig volt abban a jó hangulatban, hogy nyájas modorral leereszkedett s akkor jaj volt annak, a ki legcsekélyebb haragra ingerelte. No de lehet, hogy azóta már W. szaktárs is megváltozott, azért hiba van midnyájunk«,...i. Azt egymásban ne keressük, mert úgyis megtaláljuk. De az nem is hiba, csak velünk született baczillus, melyet csak leküzdenünk lehet, de kiirtani soha! W. szaktárs máskülönben elég helyesen fejtegeti a kérdést, csak nem lelte meg a helyes kibontakozást. Tény, hogy vannak szaktársnők, kik még nincsenek tisztában a szervezkedés fogalmával. De azon nem lehet csodálkozni, miután nálunk a szervezkedés még csak kezdetleges. Idő múltán, ha szervező bizottságunk a helyes útra tér, a mi táborunk is megerősödik, csak úgy, mint bármely más szakszervezeté. Nem hiszem, hogy szaktársnőim bármelyike valamely „futócsillag“ befolyása alatt állana. Mert ez határozottan szégyen volna. Szégyen volna a női szervező bizottságra és az összes szaktársnőkre. Hogy nem tudnak önállóan gondolkodni s hogy szükségük van idegen beavatkozásra. Egy bizottság, amely kezébe veszi a mozgalom ügyét és idegen beavatkozásra szorítkozik, — ezt szégyelnünk kellene. Remélem, hogy a szaktársnők szervező bizottsága a szaktársak szervező bizottságával együtt fog működni s megtalálják a helyes kibontakozást, mely békéhez vezet. Hogy kölcsönös támogatással és egyetértéssel haladunk a megkezdett uton, de más mederben. Remélem, hogy a t. szaktársnők is megszüntetik a folytonos ellenségeskedést, melynek nincs semmi értelme. Mindent békés uton el lehet intézni. Hisz mindnyájan egy magasztos, szentezésért küzdünk, ezt nem szabad elfelejtenünk soha. A gépmester szaktársaknak nincs okuk a védekezésre, mert nem oly veszélyes a helyzet. Azonban nagyobb szükség van arra, hogy a szaktársnők szervező bizottsága a szaktársak szervező bizottságával találja meg a módot arra, hogy eltöröljék azt a rendszert, hogy szaktársnők egyedül álljanak a gépen, mely miatt sok munkanélküli szaktársnő nem jut kenyérhez. Mert sok szaktársnő szívesen áll egyedül, csakhogy 2 koronával többet kapjon. Vétkes könnyelműség ez, nem gondolva azt meg, hogy ez által csak a főnökök vágják zsebre a hasznot és sok szaktársnő kénytelen ezért munka nélkül lézengeni. Ez ellen tenni kell valamit. Ezt nem szabad annyiban hagyni a szervező bizottságnak. Ez ellen igenis védekezni kell, mert ha annyiban hagyjuk a dolgot, maholnap minden nyomdában bevezethetik, hogy egyedül álljanak. Ez ellen lehet tenni, csak egy kis akarat kell hozzá. Nagyon kívánatos lenne, ha a szaktársnők önmaguk közt is megszüntetnék az ellenségeskedést. Mert az nem vall öntudatra, hogy egymást a legocsmányabb szavakkal illetik. Ne személyeskedjünk, mert ezzel csak önmagunknak ártunk, hanem igyekezzünk szépen, békében megérteni egymást, mert erre szükség van a jelenben és szükség lesz a jövőben is. Csak úgy tudjuk megmutatni, hogy öntudatra ébredtünk. Ha valamely szaktársnőnek konfliktusa támad, jelentse be a szervező bizottságnak, amely igyekezni fog azt kellően orvosolni. Ha együttesen fogunk működni, példás eredményt fogunk tudni fölmutatni. Ne küzdjünk egymás ellen, de küzdjünk a kizsákmányolás ellen, amely a mi gyönge női erőnket aknázza ki legjobban, ahol csak teheti. Fel a munkára! Szaktársnők, tömörüljünk egy táborba, hogy a mi szervezetünk is nagy, hatalmas és erős legyen! ‘ Lebotz J: Védekezzünk! Ez a czím szerintem nem fejezi ki azt, amire a Typographiában több héten át megjelenő czikkek hivatva vannak. Nem lehet az a czél, hogy az eddig előfordult esetek miatt a jövőre védekezzünk, hanem az, hogy a szaktársnők azon részével, amelyre panaszkodunk, megértessük azt, hogy mi nem vagyunk oka annak, hogy a munkában kénytelenek vagyunk együttműködni, csak munkánk természete hozza azt, de ebből nem okvetlen következik az, hogy egymásnak ellenségei legyünk s egymást bosszantsuk és gyöngítsük, hanem haladhatunk egyetértve együtt is, ebben pedig nekünk irányt kell jelölni és nem védekezni. A panasz nem az, hogy a szaktársnők erőszakosak a gépmesterekkel szemben, hanem az, hogy a munkában fegyelmezetlenek és nem törődnek a gépmester munkabeli utasításával s ezzel a gépmester helyzetét nehezítik anélkül, hogy saját helyzetükön javítanának és főleg, hogy a segédmunkásnőhiányt nem arra használták föl, hogy maguknak jobb díjazást s előnyösebb munkaviszonyt teremtsenek, pedig ebben a gépmesterek csak segítségükre lettek volna, hanem arra, hogy a gépmesterrel szemben legyenek kihívók és engedetlenek a munkában. Nem a tőke kizsákmányolásában keresték és látták az ellenfelet, hanem abban a munkástársban, ki a munkábani felelősség miatt kénytelen velük is rendelkezni s ezzel szemben nem tartanak — nem tiszteletet, erre nincs szükség — hanem azt a fegyelmet, amit a munka menete megkövetel. A tisztelet olyan valami, amit nem lehet kierőszakolni egyik fél részére sem, de a gépmester és segédmunkásnő nem egymás ellen van a gépteremben, hanem egyöntetű munkával meg kell találniok a módját annak, hogy együtt dolgozhassanak anélkül, hogy egyik a másiknak alárendeltje lenne, mert ha a segédmunkásnő a gépmester munkabeli utasítását követi, az nem alárendeltség, hiszen a gépmester is, bár önállóbban és nagyobb hatáskörrel működik, mégis a munkáknál utasítás szerint kell hogy eljárjon. Ha úgy állana a dolog, hogy a szaktársnők is mindnyájan tudnák a kötelességüket és teljesítik is, akkor igazán furcsa volna, hogy mindkét fél panaszkodik, mert ok nélkül, passzióból csak nem veszekedünk, egyes esetek csak nem általánosítják a gépmestereknél a durvaságot, a szaktársnőknél pedig a kihívó modort és engedetlenséget. Ma a gépmesterek is szervezettek és jó szaktársak is s általánosságban a szaktársnőkkel szemben is tudják mi a kötelességük, de ezt a szaktársnőknél csak a kisebb részről mondhatjuk s nem általában. Úgy áll a dolog, hogy a szaktársnők nagyrésze, mint a fölhozott tények (és még mennyit tudnánk fölhozni) mutatják, hogy munka közben fegyelmezetlenek, a gépmesternek pedig a munka menetéért felelni kell s e miatt jön a figyelmeztetés s abból a szóváltás stb. és bizony a szaktársnők is igen jól győzik szóval s a vége az egyik részről a káromkodás, a másik részről sirás és igen sokszor a lovagok közbelépése a mi még jobban elmérgesiti a dolgot s a legvége . . . durva, goromba, műveletlen a gépmester. Ettől még az a gépmester sem ment, ki Reggeli á —.30 kor. 2.10 kor. Ebéd á —.90 kor. 6.30 „ Vacsora ” —.60 kor. 4.20 „ Lakás — -..........- -3.46 „ Mosás — ------ — — - — 1.— „ Dohányzásra — - -1.40 .. Anyaegylet —...... 1.80 „ Szakegylet — — — — -—.20 .. Százalék ..................................- — _22 Szanatórium és Jótékonysági kör .n „ Népszava és pártadó — - - — — —.40 .. Betegsegély ----------------------- — .14 „ Összesen — 21.33 kor.