Typographia, 1909 (41. évfolyam, 1-53. szám)
1909-01-01 / 1. szám
Január 1 dásnak. A viszonyok gyökeres és tartós javulását csak az árszabályban biztosíthatjuk, árszabályunk jóságát pedig csakis szervezetünk minden iránybani erőssége mozdíthatja elő. Aki tehát jó, a viszonyoknak megfelelő árszabályt akar és akarnia kell mindenkinek, az a mai napon beköszöntött uj esztendőt nem a tétlenségnek, de — a fönt említettek figyelembe vételével — a komoly munkának fogja szentelni. Ha igy lesz, akkor valamennyien nyugodt lélekkel tekinthetünk jövőnk elé és legközelebb már a jól teljesített kötelesség tudatában kívánhatunk egymásnak. Boldog újévet! kj. TYPO GRAPHIA Újítsunk! Sok szó esett már e lapok hasábjain arról, várjon a mi szervezeti életünkben minő űrt tölt be Szakegyesületünk és hogy van-e rá egyáltalán szükségünk ? Akadtak, akik Szakegyesületünket fölöslegesnek tartották és elég vakmerők voltak e meggyőződésüket a sajtó útján is kifejezésre juttatni. Követték ez írásokat „szép és gondolatdús“ fölvilágosítások, amelyekből meggyőződhetett a nyájas olvasó, hogy Szakegyesületünkre igenis szükség van, akár tetszik ez néhány a kákán csomót kereső kollégának, akár nem. Mi sem természetesebb, minthogy ezt a tudományos megokolást tudomásul véve, tovább dicsértük az urat, aki szeretettel gondoskodik rólunk. Bizony én roppant ostobának éreztem magamat, mikor azokat a fejtegetéseket olvastam, mert hogy érveléseiket sehogy se tudtam megérteni és ezt értelmességem fogyatékosságának tudtam be. Ha valaki kegyelettel őrzi ükapja redves csizmahúzóját, ezt még értem. Odáig azonban nem ér el az eszem, hogy valaki dédanyja hamis kontyától ne tudjon megválni. Már pedig Szakegyesületünk csak ilyes számba jöhet szervezeti életünkben. Hiszen nem is ilyennek képzelték szakegyesületünket azok, akik megteremtették , s csalódásukat nem is rejtik véka alá, kik abban az időben vezérkolomposai voltak a nyomdász nyájnak. De ha másként esett! Ki törődik ma már vele. Az őszi szél betakarta, elsodorta a homokba irt meséket. Az a tévedés, amelybe akkor estünk, mai szervezeti életünkből annyira kiri, hogy könnyűszerrel helyesbíthetjük, ha a megszokás állati szintjéről az értelmesség emberi magaslatára emelkedve, némi gondot fordítunk arra, hogy Szakegyesületünk ne fölösleges sallang, hanem a nagy nyomdászcsalád ezer bajának tudatos tolmácsa legyen. Az aggódók kedvéért kijelentem, hogy e sorok nem Szakegyesületünk megszüntetését, hanem fölfrissítését, friss vérrel való ellátását czélozzák. Azt is elárulom, hogy e sorok megírására az elhatározást a közelmúltban alakult körök vajúdása közben nyertem. Hovatovább a könyvnyomtató ipar minden rendű munkásai arra eszmélnek, hogy nekik különleges érdekeik vannak, amelyek — a közös tájnál — mindinkább háttérbe szorulnak. Ezt meglátták az öntők, a gépmesterek, a hirlapszedők és végül a korrektorok is. Igen ám, de egy-egy köröcske föltűnése egy-egy piczula eltűnését jelzi; érthető tehát a kollégák idegenkedése, gondolván bölcsen; jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Értvén a piczulát a verébre, a jövendő „ígéretet“ a becsületes túzokra. Hej, mert a mi zsebünk nem olyan ám, mint a mesebeli olajoskorsó! Sőt — mondjuk ki nyíltan — ellentéte annak. Napnál fényesebb tehát, hogy miért húzódozunk nyakunkba egy újabb kört, zsebünkből egy újabb pirzulát venni. Lássuk be tehát, miszerint elérkezett az idő, hogy egyleti kiadásainkat, ha már apasztani nincs módunkban, legalább ne fokozzuk. Miként érhetjük ezt el? Szakegyesületünk mai formájában — ismételjük újra — nem megfelelő. Igazi egyesületi élet itt csak akkor lesz, ha az összes nyomdászköröket magában egyesíti. Ez adna munkájának tartalmat, szavának súlyt. Viszont köreinknek ez az egyesülés adna hatalmat és tekintélyt. Ezzel igazi alapját vetnék meg Szakegyesületünknek. Valamennyi kör helyet találna itt! Ezáltal tagjaik fölmentetnének a külön illetékek fizetésétől. Már t. i. azok, amelyek külön segélyezéssel nem foglalkoznak. A különböző segélyek nem képeznek akadályt e terv megvalósításánál, mert azok okkal-móddal továbbra is föntarthatók. Hogy miként ? Erről e helyütt beszélni korainak tartom. Most már szabadjon röviden arról is szólnom, hogy miként képzelem mindezt. Kezdem a Szakkörön. A Szakkör kiadványait a Szakegyesület adná ki — és úgy, mint most az évkönyvet — a legmérsékeltebb áron. Ezzel a Szakkör megszűnne különálló kör lenni és lenne—mondjuk — A Magyarországi Könyvnyomdászok Orsz. Szakegyesületének Szakfejlesztő osztálya. Tehát csak a czégér lenne más, a gond lenne kisebb és talán az eredmény lenne nagyobb. És így tovább. Lenne: segédmunkások és munkásnők osztálya, gépmesterek osztálya, hirlapszedők osztálya, betűöntők osztálya, korrektorok osztálya stb. Mind e körök tagjai megtakarítanának hetenként néhány fillért, azt mindenesetre, amit helyiségek stb. föntartására fordítanak. A Szakegyesület pedig e teherszaporodást megbirja, hisz vagyongyűjtés nem czélja. Valamennyi osztály külön választmánnyal birna és ezek küldötteiből alakulna az igazgató- vagy összválasztmány. (Ennek is van sok előnye.) Nem mondom, hogy ennek így kell lenni, de így is történhetne. Hisz én sem szoptam mindezt az ujjamból, hanem élő példából merítettem. A fentiekben körvonalaztam, hogy hol és miként nyitsunk. S ha ehhez még hozzáfűzöm, hogy az elmondottak már nem csupán az én szerény véleményem, hanem osztja ezt több érdemes szaktársam is, sőt, hogy nyilvános megbeszélés tárgyává tegyem, serkentettek is. Soraim befejezéséhez értem. Amit még megjegyezni kívánok, már csak az a szerény óhaj,hogy e nemes szándékból megírt sorok Szakegyesületünk figyelmét el ne kerüljék és ha lehet, megvalósítását tegye föladatává. s—s. Néhány komoly szó. Peidl szaktárs távozása nyomán támadt hullámok jó részben lecsendesültek, időszerűnek vélem tehát, hogy egynéhány szóval megvilágítsam azt a kötelességet, mely úgy a vidéki, mint a fővárosi szaktársakra hárul. Előrebocsátom, hogy magam is azt a nézetet vallom, hogy Peidl szaktárs a nyomdás szervezeti életben kiváló helyet töltött be és nem túlozok, mikor azt állítom, hogy úgyszólván úttörő munkát végzett, melylyel minden nyomdász — úgy barát, mint ellenség — elismerését vívta ki. És az elismerés adóját kiki tetszés szerint rójja le. Ezt perhorreszkálni senkinek sincs jogában és ha mégis teszi, indokolatlanul cselekszik. Azt is helyesnek tartottam, amikor az illetékes körök Peidl szaktársat arra igyekeztek rábírni, hogy ne azzal távozzon, hogy: „Der Mohr hat seine Schuldigkeit getan, der Mohr kann gehen!“ Ámde amikor pozitívumként azt látjuk és írásban az egész ország előtt Peidl kijelenti, hogy távozásához ragaszkodik, amit be is váltott, akkor nézetem szerint az, aki ezt nem veszi tudomásul, veszedelmes játékot űz. Mérlegelem a szavakat. Veszedelmes az, ha egy szervezet olyan kiskorú bizonyítványt állít ki magáról, hogy egyes emberek nélkül fejlődésre képtelen, amivel az is jár, hogy a szaktársak hite, bizodalma a szervezet erejében bizonyos mértékben megrendül. A bizalom megrendülésével pedig a szervezet gyöngülése jár. Engem arra tanítottak és helyesen, hogya szervezet minden, a személyek mellékesek. És ideje már, hogy ezt a nézetet ne csak egyes képzettebb szaktársak vallják, hanem szaktársaink összessége. Szervezeti életünk fejlődésének alapját elsősorban szervezetünkben keressük és csak másodsorban, mellékesen a személyekben. Ha polgári módon személykultuszt űzünk, akkor tévesen fogjuk föl eddigi sikereinket, amelyben az ország nyomdászai többségének van része. Az a vidéki választmányi tag épp oly részese fölépített szervezetünknek, mint akár a fővárosi szervező bizottság. A tisztséget viselők társadalmi életünkben váltakoznak: aki ma vezér, holnap közkatona és viszont. Ebből önként értetődik, hogy igen sokan vannak olyanok, akik részesei annak az építménynek, amellyel büszkélkedünk és amelynek további fölvirágoztatása minden komoly nyomdásznak kötelessége. Ezen kötelességből kiindulva, azon föladat előtt állunk, hogy a megüresedett szerkesztői állást pályázat útján töltsük be. A pályázat nemsokára hirdetve lesz és ekkor, ha komoly szervezeti munkát óhajtunk végezni, rostálnunk kell; ezen állásra azt kell megválasztani, akiről föltételezzük, hogy a jelen viszonyok között a legjobban fog tudni megfelelni. A szaktársak közül némelyek arról is beszélnek, hogy — választás esetén — üres szavazó 1909 lappal szavazzunk, de ugyanakkor nem gondolják meg, hogy ezzel a mai zavaros állapotot állandósítják! A Typographiát ma szerkesztőbizottság irányítja. Nem tudom, hány tagú, de bizonyos,hogy ahányan vannak, annyiféleképpen gondolkodnak. Elképzelhető, hogy a szervezet szempontjából milyen üdvös ez! Egyeseknek használhat, én nem tudom, de azt határozottan állítom, hogy a szervezetnek árt és főleg nem szolgálják Peidl intenczióit, aki legkevésbé akarhatja, hogy a mai bizonytalan állapot soká húzódjék és akik mégis házalnak vele, azok a Peidl nevével visszaélnek. De még az is általánosan tudott dolog, hogy egy szerkesztőnek ambíczióra van szüksége, amelyet az ilynemű szavazás nem emel. A Typographia szerkesztői válságát a vidéknek a fővárosi szaktársakkal vállvetve kell megoldani. A megoldás nem lehet romboló, hanem építő. Nézetem szerint, aki akármilyen oldalról jövő ugratásnak fölül, az rombol; aki pedig a rostáló munkában részt vesz, abban, hogy megfelelő szerkesztőről gondoskodik, építő munkát végez. Ezeket a komoly szavakat ajánlom az évforduló alkalmából szaktársaim figyelmébe. S. B.* A czikk tendencziájával, hogy t. i. a változhatatlanba bele kell nyugodni és hogy a szerkesztői állást be kell tölteni, — egyetértünk. De csodálkoznunk kell azon, hogy valaki, aki erről a kérdésről czikkezik is, nem tudja, hogy a szerkesztő bizottság 3 tagból áll. Ilyen fölületesség mellett azután könnyen eshetett meg az a tévedése a czikkírónak, hogy „ahányan vannak, annyiféleképpen gondolkodnak“, mert ez Typographiából, amelyet most is a bizottság a egy tagja csinál, a másik kettő felügyeleti jogot gyakorol leginkább csak elviekben, — nem tűnhetett ki. A szerk. Egészségtelen nyomdák. E lapok hasábjain már több közlemény jelent meg, melyek az egészségtelen nyomdák ügyével foglalkoztak. E közlemény azonban nem azok kapcsán íródott s igy az alant elmondottak teljesen függetlenek azoktól. Engem más körülmény késztetett e sorok megírására. Ugyanis kezembe került az iparfelügyelők nemrég megjelent 1906. évi jelentése, a melyben — az egyéb épületes dolgokon kivül — különösen a nyomdák egészségügyére vonatkozó rövid megjegyzés kötötte le figyelmemet. A jelentés ugyanis ott, ahol az egyes iparágakban eszközölt intézkedésekről számol be, a nyomdákról így ír: Nyomdákban a helyiségek tisztántartása, meszelése, a szedőszekrények tisztántartása, mosdószerek, köpőcsészék beszerzése iránt történt intézkedés. A kisebb nyomdákban sok helyütt kellett kifogásolni a helyiségek egészségellenes viszonyait, néhol a helyiségek sötétek, nedvesek, alig szellőztethetők. Hogy Magyarország nyomdáinak egészségügyéről teljes képet nyerjek s hogy a fönti szavakat igazolva lássam, szükségesnek tartottam, hogy a legújabb, 1909. évi szakegyleti évkönyv ez iránti adataival, melyek 1908. évi junius havában küldettek be, megismerkedjek, mely szerint a 223 (tényleg csak 201, de az egyes lapok személyzetei külön vannak számítva) budapesti nyomda közül egészséges — — — — — — 129 kevésbé egészséges — — — — 68 egészségtelen — ...................— 26, a 770 vidéki nyomda közül csak 735 küldött be adatokat, ezek közül pedig egészséges —....................... — 440 kevésbé egészséges — — — — 208 egészségtelen — — —............ 87 vagyis Budapesten csupán körülbelül 58%-a, vidéken pedig körülbelül 60%-a a nyomdahelyiségeknek mondható határozottan egészségesnek. Budapesten az árszabályhű nyomdák közül egészségtelen 24, kevésbé egészséges 68, a blokálak közül egészségtelen 2, kevésbé egészségtelen 9. A vidéki árszabályhű nyomdákat az Évkönyv nem tünteti ki s igy az összehasonlítást a fővárossal nem állíthatom föl. Kiszámítottam ugyancsak nevezett forrásom alapján, hogy a Budapesten dolgozó 5196 nyomdai munkás közül (segéd, tanoncz,segédmunkás és segédmunkásnő) 2444, vagyis több mint 47%, a vidéken pedig a 4776 nyomdai munkás közül 2191, vagyis körülbelül 46% dolgozik egészségtelen s kevésbé egészséges munkahelyiségben. Nem vonom kétségbe az Évkönyv adatainak megbízhatóságát, de meggyőződésem, hogy a „kevésbé egészséges“ nyomdák nagyobb része