Typographia, 1913 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1913-01-03 / 1. szám

Budapest, 1913 január 3­1-ső. szám IA/V-o- 33077 XLIV. évfolyam TyPOGRAPHIA A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK EGYESÜLETEINEK HIVATALOS KÖZLÖNYE Előfizetési ár a Gutenberg melléklettel együtt SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Egyes szám ára: a fővárosban 30 fillér, a ?oC/o&í °’bane5é.8715-60k?r­a,vidéken BUDAPEST, VIII. BÉRKOCSIS­ UTCA 1. SZÁM, vidéken 20 fül., segédmunkásoknak 10 fill. 10-40 korona. Kéziratok nem adatnak vissza. cr. c..ri „ . ITA „nTriumrn^ attuax Hirdetések soronként 30 fillér, de legalább megjelenik pénteken. Telefon: József 1-33 F 1­1­4« A­J­I­O# CsiU F EWBÍLl­.Ci­ ö­n­­ l­OlN 1 korona, mely összeg előre beküldendő Az 1912. évről. Örökség gyanánt maradt a vezetőségre, hogy a budapesti munkaadóknak az 1911. év végén életbelépő általános bérjavitással szemben elfoglalt álláspontját a kollektiv szerződés szellemének megfelelőig meg­változtassa. A munkaadók ugyanis annak idején a munkások ama kérését, hogy az árszabályszerű egy korona helyett két ko­rona béremelésben részesüljenek, nemcsak ridegen visszautasították, hanem hivatalos körlevelükben kifejezést adtak olyan fel­fogásnak, amelyből minden egyes munka­adó azt a tanulságot vonhatta le, hogy a tarifális bértételeken kívül nem kell méltá­nyolni a munkások szorgalmát. Ezt a fel­fogást, amint tudomásunkra jutott, azonnal sérelmeztük és a Typographián kívül is találtunk alkalmat arra, hogy a munkaadók képviselőinek megmondjuk véleményünket. Ez a konfliktus az 1912. év első napjain kedvező elintézést nyert, amennyiben a főnökegyesület újabb körlevelet bocsátott ki, amelyben már kifejezést ad annak, hogy a munkaadóknak fennáll az a joga, „hogy egyes, arra érdemes munkások bérét saját belátásuk szerint a jövőben is megjavít­hassák". Ezzel az eredménnyel kezdhettük el az 1912. évben a szervezeti munkát, amelyet néhány hét múlva követett a fiumei ársza­bály megalkotása. Valamennyi árszabályrevízió sok izga­lomba és fáradságba kerül, mert a meg­bízottak a lehető legjobban kívánják meg­bízóik érdekeit szolgálni és a lehető legnagyobb eredményeket elérni. Hogy min­den csekélyke javítást, milyen nagy erő­feszítéssel lehet elérni, azt élénken igazolja például a budapesti árszabálytárgyalásokról felvett gyorsírói jegyzőkönyv. Aki ezt a könyvet lapozgatja, az meggyőződik arról, hogy a munkaadók csak hosszú kapacitálás, sőt sok esetben csak az ultim­a ratio kilá­tásba helyezése után voltak hajlandók mun­kásaik szorgalmát méltányolni. És ez nem budapesti specialitás! Ilyenek a munkaadók az egész világon, akik csak akkor javítanak a munkások helyzetén, ha már el nem ke­rülhetik. A nyomdahelyiség egészségügyi követelményeiről, tisztességes bérről csak akkor gondoskodnak, ha azzal a körül­ménnyel kénytelenek számolni, hogy ellen­kező esetben a munkások még a tájékukra sem kívánkoznak. Igen kevés az olyan munkaadó, aki önszántából, munkásai iránt érzett jóindulatából javítja meg az alkal­mazottak helyzetét. A túlnyomó nagy több­séget erre kényszeríteni kell. Természet­szerűleg Fiumében sem volt ez máskép. Ott is a munkaadók minél olcsóbban kí­vánták a kollektív szerződést megkötni és csak akkor voltak hajlandók honorálni a munkások jogos kívánságait, amikor a meg­bízottak kijelentették, hogy a követelések­nek a szervezet erejével szereznek érvényt. Persze erre nem került sor, mert a mun­kások indokolatlan követeléseket nem tá­masztottak és mert a munkaadók meg voltak győződve arról, hogy a fiumei szak­társak kompakt szervezettel rendelkeznek és mozgalom esetén mögöttük áll Magyar­­ország egész nyomdászsága. De hogy mégis a kelleténél hosszabb ideig tartottak a tárgyalások, annak nemcsak az az oka, hogy a fiumei munkaadók nehezen voltak rábírhatók engedékenység tanúsítá­sára, hanem ennek oka a nyelvi nehéz­ségekben is nyilvánul meg. A tárgyalásokat ugyanis magyar, német és olasz nyelven, de némelykor még horvátul is kellett foly­tatni. Képzelhető, milyen sok időbe került, míg a tárgyaló felek megértették egymást. Ez végre sikerült és a megbízottak alá­írták az árszabályt, amely 1918 július 15-ig biztosítja a munkaadók számára az üzem stabilitását, a munkások viszont a múlthoz képest kedvezőbb feltételek mellett vállal­nak munkát. Később, június 8-án a vidéken dolgozó nyomdai munkások jutottak általános bér­emeléshez. Csupán néhány munkaadó akadt, aki okvetetlenkedett és különböző ürügyek alatt a munkásokat kijátszani kívánta, azon­ban a békéltető­ bizottság közbelépése után ezek is megfeleltek tarifális kötelezett­ségeiknek. Ez a tény a szervezet erőssé­gét bizonyítja. Egy egyszerű felhívás meg­tette a hatását: a munkaadók június 8-tól kezdve fizetik a magasabb bértételeket. Évekkel ezelőtt, amikor a szaktársak köré­ben a szervezeti hűség kisebb mértékben volt kifejlődve, ilyen simán nem lehetett volna érvényre juttatni kedvezőbb bértéte­leket, ha akármilyen szerződés erre köte­lezte volna a munkaadókat. Ahhoz, hogy a munkaadók engend­nesked­jenek tarifális megállapodásoknak, erős szervezetre, a szak­társak szolidaritására és példás fegyelme­zettségre van szükség. Ezek képezik garan­ciáját annak, hogy a munkaadók teljesítik azt, amire vállalkoztak. Az év végén életbe lépett a Budapesten dolgozó munkásnők és segédmunkások számára is a bérjavítás. Itt is elég volt egy egyszerű figyelmeztetés és az egész vonalon fizetik a magasabb bértételeket. Jelentős volt tehát a múlt esztendő, de nemcsak gazdasági szempontból, hanem azért is, mert építőmunkát végeztünk. Modern alapokra fektettük a munka­közvetítést, amely miatt kezdetben sokan elégedetlenkedtek. Háborogtak ellene, mert nem voltak tekintettel azon nagy szervezeti érdekre, amelyet a közvetítés szolgálhat. Az öntőszaktársak sem tudtak megbarát­kozni az új helyzettel, főleg­­ azért, mert saját közvetítésüket féltették. Értekezleteket és gyűléseket tartottak, amelyeken az öntők részére különálló közvetítőt követeltek. A vezetőség azonban, amiként nem lehetett tekintettel az egyes elégedetlenkedőkre, akként nem teljesíthette az öntők kíván­ságait. Emiatt ellentétek támadtak az öntő­szaktársak és a vezetőség között. Szeren­csére az öntők idejében belátták, hogy egy egységes szervezetben két munkaközvetítő nem működhet. Az ügy érdekében azonban a vezetőség hozzájárult azon kívánságukhoz, hogy 1913 végéig egyik megbízottjuk az öntők közvetítésénél részt vegyen. Ezzel ez a konfliktus véglegesen elinté­zést nyert és a modern alapokra fektetett munkaközvetítés már nemcsak Budapesten, hanem a vidék több városában is működik. Ezért nemcsak a szakegyesület vezető­sége érdemel dicséretet, hanem a kon­gresszuson megjelent küldöttek is, akik fel­ismerték a szervezet érdekét és a gáncso­lok ellenére elhatározták a munkaközvetítés országos bevezetését. Ezenkívül reformáltuk a szabad szervezet szabályzatát, amelyeknek javított példányait a szaktársak nemsokára kézhez kapják. A módosított szabályzatban a szaktársak két lényeges változást fognak észlelhetni. Az egyik az, hogy csak olyan egyén tölthet be tisztséget, aki szakszervezetünknek legalább három év óta tagja, a másik, hogy sztrájkok kimondására és kiadások eszközlésére csak az országos bizottság jogosult. A segélyző-egyesület alapszabályai szintén változást szenvedtek. A kongresszust meg­előzően számos cikkíró hétről-hétre bírál­­gatta a segélyző-egyesület működését és egyúttal terveket kovácsoltak, amelyekkel az egyesület fundamentumát kívánták erő­síteni. Ezek a cikkek és tervek kétségtele­nül megkönnyítették a kongresszusi kül­döttek helyzetét, mert minden szempontot ismertek és az egyesület tevékenységével is tisztában voltak. Ezek a körülmények tet­ték lehetővé, hogy a küldöttek békés egyetértéssel a betegsegély leszállításához, a munkanélküliek és az átutazók segélyének emeléséhez hozzájárultak. Mind a három kongresszus valóban érté­kes határozatokat produkált és csak fokozta a küldöttek kötelességteljesítésének jóleső tudatát az a lélekemelő ünnepély, amely a segélyző-egyesület ötvenéves fennállásának emlékére a Népoperában megtartatott. A szervezet hűséges katonái büszkék le­hetnek erre a kongresszusra és az ötven­éves jubileumra. Hasonló ünnepélynek tanúi voltak a múlt évben a leipzigi, prágai és berlini szak­társak. Az ottani nyomdászegyletek tagjai szintén ötven esztendőre tekinthetnek vissza, amit méltó fénnyel és lelkesedéssel ünne­peltek meg. A nemzetközi nyomdászkongresszust is a múlt évben tartották meg. A kongresszus reformálta az alapszabályokat és a támadó sztrájkok támogatására vonatkozólag az eddiginél szigorúbb határozatot hozott. Ezen­kívül jelentős momentum még az is, hogy az angolok ismételten megígérték (ezúttal határozottabban) a nemzetközi titkársághoz való csatlakozásukat. Az elmúlt esztendőben szecesszióban is volt részünk: az újságírók egyetlen vállalat­nál sztrájkba léptek, mert nyomorúságos helyzetük erre a lépésre kergette őket. Akkoriban tudósok és annak látszani szere­tők nagy fontosságot tulajdonítottak ennek a mozgalomnak és messzemenő konzekven­ciákra jutottak. Azonban ennek a mozgalom­nak nem volt más eredménye, minthogy a kiadó részben teljesítette az újságírók kíván­ságát. Azóta „A Sipka-szorosban minden csendes"; az újságírók nem akarnak tudni az osztályharc alapján álló szakszervezeti mozgalomról, mert ma még nem is tud­hatnak róla, amint annak idején ezt részle­tesen kifejtettük. Csak egyszer volt Budán kutyavásár és — úgy látszik —­ hosszú idő telik el, amíg az újságírók újból a sztrájk fegyverével kívánják majd gazdasági helyze­tüket megjavítani. Meg kell még emlékeznünk arról is, hogy a nők éjjeli munkáját tiltó törvény szintén a múlt évben lépett életbe. Sajnos, a leg­több iparágban foglalkoztatott nőkre nem vonatkozik a törvény tiltó rendelkezése és egyenesen csodálni való, hogy a miniszter a nyomdai munkásnőkre a védelmet ki­terjesztette, noha úgy a fővárosi, mint a vidéki munkaadói érdekeltség a miniszterrel ellenkező véleményen volt. Ez a törvény

Next