Typographia, 1916 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1916-01-07 / 1. szám
1916 TYPOGRAFHIA 'Januar 7 tében. Hosszú vándorlása alatt ismeretekre tett szert, lelke megtelt nemes impressziókkal és lassan-lassan valóságos vándorapostollá lett, így Szatmáron már tiszteletbeli párttitkárrá lett, úgy értvén ezt, hogy a nyomdában gürcölt és szabad idejében végezte dijtalanul a párttitkári teendőket. Innen Aradra került mint valóságos „fizetett“ párttitkár, de csak rövid ideig tartott a dicsőség, mert az agitátornak kijáró „nagy“ fizetésből nem tudott megélni, azonkivül a fizetése egyszer kijárt, kétszer illegnem, úgy hogy kénytelen volt korrektori állást vállalni az egyik aradi napilapnál és ismét tiszteletbeli lett, mint párttitkár. Három és fél évig volt Aradon, ahol derekas munkát végzett. Onnan Budapestre került és itt csakhamar beválasztották a helyi szervezőbizottságba, ahol egy évig fejtett ki tevékenységet. 1913 júniusában a központi pártvezetőség Szegedre delegálta párttitkárnak és azóta ha nem is nagy, de legalább biztosan kijáró fizetése volt. Varga szaktársunkról elmondhatjuk, hogy sajnos ai rövid életét egészen a munkásügyeknek szentelte. Éppen ez okozta korai halálát. A vándorlás, a hányattatás, az állandóan izgalmas működés és amellett a hosszú időn át tartó nélkülözés megőrülte fizikumát, az utolsó esztendőt már teljesen a betegágyban töltötte és most elment arra a legutolsó hosszú valóra, amelyről már nincs visszatérés. Varga Ferenc szaktársunk becsületes, önzetlen és fáradhatatlan harcosa volt a munkásügyeknek, rászolgált, hogy kegyelettel őrizzük meg emlékét. Kegyeletét az Országos Bizottság is lerótta, koszorút helyeztetvén koporsójára. Varga szaktársunk halálát felesége és két gyermeke siratja. Leróván a halott iránti kegyeletünket, nem hagyhatjuk szó nélkül azt a példátlan könnyelműséget és meggondolatlanságot, amelyet a „magyar szociáldemokrata párt szegedi végrehajtó bizottsága“ és a „könyvnyomdászok szakegyesületének szegedi csoportja“ a temetés körül elkövetett. Ennek a két erkölcsi testületnek a nevében gyászjelentést kaptunk, amelyen König Salamon impresszióma éktelenkedik. Nem akartunk hinni a szemeinknek. Az idők folyamán sok furcsaságot tapasztaltunk a vidéki munkásmozgalmakban, de a szegediek megkoronázták azokat. König Salamon nem csak blokád nyomdatulajdonos, nem csak többszörös sztrájktörő-szállító, hanem úgy a nyomdászszervezetnek, mint általában a szocialista munkásmozgalomnak veszekedett évtizedes ellensége. Ennek az embernek az impresszióma Varga szaktársunk gyászjelentésén súlyos sértés az elhunyt működése és emléke ellen. Szégyeljék magukat a szegedi elvtársak és szaktársak, hogy ez megtörténhetett. Karácsonyi segély. A Hamburger és Birkholz cég 24 munkásnőjét — kiknek a családfenntartójuk bevonult —, a gyermekeik számához arányítva, egyenként 10—60 koronáig terjedő segélyben részesítette. — A Pallas-nyomda igazgatósága összes családos alkalmazottainak 5—10 kiló lisztet adományozott és azoknak, akik a téli évad beköszöntekor kedvezményes áru szénre reflektáltak, a fuvarköltséget elengedte. — Az Élet-nyomda igazgatósága a nyomdából bevonult munkások családjainak egyenként 50—50 koronát adományozott segélyként. — Ezek a nemes cselekedetek önmagukat dicsérik, csak az a baj, hogy nagyon is fehér hollószámba mennek. Nyugtázás. A háborúban elesett nyomdászok árvái javára, az Élet-nyomda személyzete útján érkezett kedves lapom a„Typographia“.Régente, (mert bizony már ez csak az emlékezeté) alig vártam a péntek délutánt, amikor is a nyomdába hozták a „Typographiá“-t. És ime, ma, 16 hónap után, megint alkalmam volt olvashatni. Igaz, hogy előbb kellett volna csak írnom és kedves szaktársaim bizonyára már régebben elküldték volna. De éppen ez, az írás, az ember örül, hogy a családjának irhat. No de most majd felhasználom szabad időmet és tanulmányozom az otthoni viszonyokat, hogy mire visszajövök (mert úgy gondolom, már nemsokára lesz), ne legyek gólya ezen a téren. Köszönet a lapért. Mielőbbi viszontlátást remélve, maradok kollégiális üdvözlettel 10 koronát adományozott Chrisanthéme (írónő). — A hadbavonultak családjai és a munkanélküliek javára Steiner Adolf (rokkant) 10—, G. E. (rokkant) 10%, Mehrwerth Andor, Gerstl Béla, Weisz Andor (Szekszárd) 540 koronát adományozott. Gyors munka ... Mult év júliusában, amikor a főnökegyesülettel kötött megállapodásunk értelmében a nyomdai munkások és munkásnők drágasági pótlékot kaptak, az államnyomda és az egyetemi nyomda bizalmi férfiai is eljártak az igazgatóságnál, hogy az azokban a nyomdákban dolgozók is megkapják a csekély pótlékot. Ámde az állami üzemi mintaüzem jelszava nálunk még egyáltalán nem ment át a köztudatba, különösen a munkásokkal való bánásmód szempontjából és az ilyen üzemek vezetőit olyan szerencsétlen kézzel válogatják össze, hogy erre egyhamar nincs is kilátás. Azoknak az igazgató uraknak és tanácsadóiknak egészen más ambícióik vannak, nem érnek rá arra törekedni, hogy munkásaik helyzetét tűrhetővé tegyék. Sőt az államnyomda igazgatósága jóvoltából a nyomda személyzete katonai fennhatóság alatt van, ami azt jelenti, hogy onnan nem léphet ki senki, moccanni nem szabad mert különben jön a katonai drill, — de a drágasági pótlékot megtagadták. Az államnyomda igazgatósága szedőt „elvből“ nem mentet fel, pedig ország-világ tudja, hogy szedőhiány van, a segédmunkások ellenben „nélkülözhetetlenek“. Talán így akarja az igazgató úr kipusztítani a szocialista szedőket? Hát ez bajosan fog sikerülni még ilyen eszközökkel is. Elég az hozzá, az államnyomda és az egyetemi nyomda nemcsak a mintaüzem jelzőre nem reflektálnak, hanem még azt a csekély pótlékot is megtagadták a személyzettől, amelyet a megállapodásunk értelmében a legkisebb nyomda is köteles volt megadni. Pedig az egyetemi nyomda vezetősége a háború kitörésekor nagyon hamar élt az akkori megállapodásban biztosított joggal és azonnal elrendelte a félhetes üzemet, anélkül hogy a bizalmi férfiak instanciáztak volna. A drágasági pótlékot azonban a legkülönfélébb — nem is nagyon szellemes — kifogásokkal megtagadták. Miután meggyőződtünk róla, hogy az állami és az egyetemi nyomdák igazgatói részéről a legcsekélyebb jóakaratra sem számíthatunk, július 28-án beadvánnyal fordultunk a pénzügyminiszterhez, a vallás- és közoktatásügyi, valamint a kereskedelemügyi miniszterhez. A két előbbihez, mint az állami és egyetemi nyomdák főnökeihez, az utóbbihoz pedig, mint az ipari érdekek képviselőjéhez. A beadvány szövegét október 1-én megjelent számunkban közöltük, annak kapcsán, hogy az államnyomda igazgatósága — bizonyára felsőbb utasításra — végre elrendelte a drágasági pótlék kiutalását. Megírtuk akkor, hogy a minisztériumok egyike sem válaszolt beadványunkra és hozzátettük, hogy ezzel nem sokat törődünk, fontosnak csak azt tartjuk, hogy szaktársaink megkapják az őket jogosan megillető pótlékot. Most azután — újévi meglepetésként — a vallás- és közoktatásügyi minisztérium finom levélpapírján a következő írást kaptuk: , „Folyó évi július hó 28-án kelt beadványára hivatkozólag, a közlemény ■. alatti visszazárása mellett értesítem a tek. Szakegyesületet, miszerint az egyetemi nyomdánál alkalmazott munkások és munkásnők részére a kérelmezett drágasági pótlék, az egyetemi nyomda igazgatójának folyó évi december hó 1-én 2500. sz. a. kelt jelentése szerint, részeleje óta — rövid megszakítással — kint vagyok a küzdők között és ezalatt a hosszú idő alatt most olvashatom csak másodszor a mi kedves lapunkat. Egyedül vagyok itt nyomdász és bizony nagyon jól esik, ha néha-néha hírt hallok a mi családunkról. A 15 hónap alatt jártam a megboldogult Szerbiában, Kárpátokban és Galíciában, most pedig az olasz fronton, ahonnan küldjük az áldást a taljánnak. Sok szenvedésen mentem, keresztül, de mindig csak az az egy vigasztalt, hogy már nem sokáig tart. A sok kellemetlentleszámítva, elég jól érzem magam most az „öreg Landsturmok“ között. 1800—2000 méter magasban nézünk farkasszemet a taljánnal. Rettenetes idő van itt, nagy hó, kemény hideg, eső és nagy vihar. De azért mink mégis „komázunk“. Egyszer megszólal egy öreg Landsturmer: „Cugfirer úr, a fénye látott ilyen időt, mint itt van ebben a púpos országban.“ Tudniillik itt a legnagyobb havazás közben úgy villámlik és mennydörög, mint nálunk a legnagyobb nyári zivatarban. A másik öreg meg azt mondja: „Én nem laknék itt ezért az egész görbe országért“ stb. Bumm! Elcsendesedik az egész társaság. Parancsra azután mi is megnyomjuk a gombot a jó öreg „Hansi“ (30 5) közreműködésével. Egyebekben üdvözlöm az összes szaktársakat, önt pedig kérem, hogy a „Typ.“-et továbbra is küldje részemre. Szaktársi tisztelettelben fizetésemelés, részben pedig pótlék alakjában engedélyeztetett. Budapest, 1915 december hó 21-én. Jankovich:“ Az értesítés vételét annak közlésével nyugtázzuk. A válaszadás tényét olybá vesszük, hogy a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban ismerik Knigge: „Umgang mit Menschen“ című művét, míg a másik két minisztériumban ennyire még nem jutottak. A levél tartalmát tudomásul vesszük, mert azt jelenti, hogy az egyetemi nyomdában dolgozó társaink is megkapják a drágasági pótlékot. Azt pedig megállapítjuk, hogy a gyorsaságot nem a magyar minisztériumokban találták fel, amennyiben a munkások szempontjából fontos és sürgős, de az állam szempontjából mégis csak bagatellügy elintézéséhez — öt hónapra volt szükség. Kultúrát a munkásságnak! Szocialista kultúra: ez a fogalom büszkén és dacos kedvvel harsog a burzsoátársadalom fülébe s hirdeti, hogy minden elmélet a szocialista vandalizmusról, vadságról, durvaságról képzelődő agyrém csak: íme a szocialisták is tudnak és akarnak kulturirodalmi és művészeti téren úttörők, fejlesztők s elsők lenni. Csak a stílus, a kétféle kultúra, a kétfajta művészet között van jelentős válaszfal. A burzsoá irodalom sima, hízelgő és kendőzött. A szocialista őszinte és természetes. De ezt a kultúrát, hogy jelentős, számottevő legyen, előbb nagyra kell nevelni. Nekünk is szükségünk van kultúrára, irodalomra és művészetre. Robotos, nehéz munka után, a fárasztó erőfogyasztás helyébe felsőbb, nyugodtabb, tisztább levegővel, a művészet, irodalom, zene és tudomány levegőjével körülvenni magunkat, az emberi testnek olyan gyógyító, kellemes érzése, mint a méhében dúskalászokat rejtő termőföldre a megtermékenyítő eső. Ám ez a finom orvosság ma is az uralkodó, az úri osztály, a polgári társadalom kizárólagos kincse, amelyet eltakar a proletárság elől. Ezt a takargatást meg kell szüntetnünk! De csak a saját erőinkkel, a magunk akaratával! A társadalmi és politikai javakat, azok megszerzését sem bízzuk az állam, az uralkodó osztály jóindulatára, azokat is lendülettel, eréllyel, céltudatosan megszerezzük; a kulturjavakkal hasonlókép kell bánnunk. Ezt akarja megvalósítani a Munkásműkedvelők Szövetsége. Kultúrát a munkásságnak: ez a jelszava! Őszinte irodalmat, művészetet, zenét akar és mindezt a szocialista gondolkodás színeivel s a magunk erejéből. Öregnek, fiatalnak, gyermeknek, férfinek, asszonynak egyképen. Hozzá olcsó pénzen, a proletárság anyagi helyzetét tartva szemmel. A Munkásműkedvelők Szövetsége zene-, zongora-, hegedűtanfolyamot tart fenn, a tandíj havi 6 korona. Éneket havi 10 koronáért tanít. Szinitanfolyamot nyit. Táncestélyeket rendez. Kabarékat, művészestélyeket, tudományos felolvasásokat, hangversenyeket tart. Tervbe vette gyermekünnepélyek rendezését is. A programul sokszerű, változatos és bő. Tartalom és érték, komolyság és szocialista célok azok a vezető szempontok, amelyeket a szövetség maga elé tűzött. A szövetség új helyisége a Nagydiófa utca 3. szám alatt van, ahol minden délután 5 órától 9 óráig hivatalos órát tartanak. Arra kérik a munkásokat, hogy járuljanak minden erejükkel, minden lelkesedésükkel hozzá, hogy a Munkásműkedvelő Szövetség céljait elérhesse. A Munkásműkedvelők jelszava: A jövő kultúrája a munkásságé, de ezt a kultúrát előbb nagyra kell nevelni! A magyar közigazgatás nem ért az élelmezési kérdésekhez! Ezt nemcsak mi mondjuk, hárult feladatot — szervezetünk megmentését és épségben tartását — pontosan és sikeresen teljesitik. Csak tartsatok ki és ha majd mi ismét köztetek lehetünk, fáradozástokért és kitartástokért valamennyien hálásak leszünk. Üdvözletét küldi: Forgács József. * ......, 1915 december 15. Tisztelt Szerkesztő szaktárs! A 156-os postára küldött „Typographia“ 47., 48. és 49. számát ma egyszerre kaptam meg, — aminek címváltozás az oka —, de bármily későn is jön, mindig nagy örömet okoz nekem. A nagy tisztogatást (Varga) jól esett olvasnom. Szervezetünkben való erős hitem sohasem ingott meg, mert hisz a reánkszakadt nagy szerencsétlenség dacára is jó kezekben hagytuk otthon. Szívességüket megköszönve, kérem a lapot ezután új címemre küldeni. * Frei Dávid.* T. Szerkesztő kolléga! Dacára annak, hogy részünkre több olvasnivaló áll rendelkezésre, mégis a legnagyobb öröm a vasárnap, amikor a „Typographia“ megjön. De nemcsak én örülök, aki a saját szakegylete életéről nyer betekintést, hanem a más szakmákból is. Olvassák és jár kézről-kézre kedves és sokat érő szaklapunk. Múlt heti számban megjelent „Követendő példa“ című kis közlemény arra indított, hogy habár katona vagyok, az árváinkat segélyező intézményhez egy csekély összeggel hozzájáruljak és igy a tegnapi postával 6 koronát feladtam. A „Typographiá“-t megköszönve, maradok szaktársi üdvözlettel Weisz Rudolf. * Olasz front, 1915 december 10. Kedves Szerkesztő szaktárs! Mindenekelőtt nagyon köszönöm a „Typographiá“-t, melyet most már másodszor egymásután volt szives számomra megküldeni. Én a háború Schweihert Antal,* Oroszország, 1915 december 13. T. Kollégák! Nem mulaszthatom el köszönetemet kifejezni azon jóleső előzékenységükért, hogy a „Typographiá“-t oly pontosan megküldik címemre. Örömmel konstatálom, hogy otthon levő kollégáink a mi távozásunk következtében reájuk Szaktársi üdvözlettel Schuller Károly. A karácsonyi ünnepek és az évforduló alkalmából üdvözletüket küldik az ismerős szaktársaknak: Weinberger Imre, Halász Emil, Pollák Aurél, Halasi István, Mikus András, Dandy Ferenc, Goldberger József, Bródy Henrik II, Somody Géza, Varga Tihamér, Velansics Gyula, Bihari Lajos, Takách Ernő, Végh Dezső, Redlinger Adolf, Szőllősy János, Dirbeck György, Toplánszky Béla, Gottlieb Béla, Török Jenő, Krausz Mihály, Kunst Péter, Biró Elek, Herzog Salamon, Schwartz Árpád, Folticska László, Schwartz Izidor, Mausz Rezső, Weisz Márton III, Sós Gyula, Holl Rezső, Somogyi Iván, Szilágyi József, Lusztig Ferenc, Sándor Sámuel, Steiner Samu, Sepsi István, Ungerleider Nándor, Freier Sándor, Altschul Béla, Szeley Ferenc, Trunkó Barnabás;