Typographia, 1920 (52. évfolyam, 1-53. szám)

1920-11-26 / 48. szám

Budapest, 1920 november 26 ötvenkettedik 'évfolyam mxixwrxscs,m* 'miwff A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK EGYESÜLETEINEK HIVATALOS KÖZLÖNYE . 41 SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: tmc^igÎgnik minden héten penteken. Elő* 'dttt'í a PhPTrAiOCTQ iTnnr^ a 1 cifi a t/t Kéziratok nem adatnak vissza. HirdGiG* fizetési ár egész évre 96 korona. Egyes 13-J1, Y 111, lbiIiniUtala.U ILA I. SAAJH, sok nonpareille-soronként megállapodás számára 2 korona. Telefon: József 1*33 FÉLEMELET, 4. AJTÓ, GUTENBERG-OTTHON szerint számíttatnak és előre fizetendők '48. szám Közgyűlés után i. Mögöttünk vn az a munka, amelyet közgyűlésünkkel óhajtottunk elvégeztetni. Építőmunka volt. Új és egységes alapot létesítettünk a két nyomdász egyesület egybeolvadása által, hogy a jövőben a Magyarországi Könyvnyomdai Munkások Egyesülete, amelynek védőszárnyai nemcsak a szakmunkásokra, hanem a munkásnőkre és segédmunkásokra is kiterjednek, még hathatósabban teljesítie feladatát: a szorult helyzetben lévő tagok támogatását. Ez a kérdés már annyira érett, az egyesület , egészséges továbbfejlődése érdekében annyira szükséges volt, hogy a közgyűlés az egyhangú határozatot vita nélkül hozta meg. Reméljük, hogy az illetékes hatóság, a belügyminisztérium, ugyanoly megértéssel fogja kezelni hatvanéves egyesületünket, amely, e hosszú időn keresztül sok oly terhet is viselt, amit viselni az államnak kellett volna és így nemcsak a tagoknak, hanem az államnak is nagy szolgálatot tett Tudniillik köztudomású, hogy Magyarországon nem elegendő az, hogy valamely alapszabályok az egyesület alakításakor jóváhagyassanak, hanem azok minden természetű módosítása újabb miniszteri jóváhagyást igényel, így azután megtörténik az, miután az egyesületek a minisztereket túlélik, hogy az eszközölt módosítást az éppen hivatalban lévő kegyelmes úr tudomásul veszi, azonban az alapszabályoknak egy régi pontját, amely a gyakorlatban az államnak semmi bajt nem okozott, kifogásol és ezáltal az illető egyesület létét esetleg veszélyezteti. Magyarországon tehát, ha csak lehet, alapszabálymódosítást kerülni kell. Ez persze az egyesületek fejlődésének a rovására megy. Az a módosítás, amelyet közgyűlésünk az alapszabályokon eszközölt és amelyet az új választmány illetékes helyre fog juttatni, oly természetes, hogy annak helybenhagyásához kétség nem fér. Miről is van szó? Arról, hogy két egyesület, a Magyarországi nyomdászok segélyző-egyesülete és a Magyarországi nyomdászok szakegyesülete, egybeolvadjon. Tisztán , célszerűségi szempontokból. Mind a két egyesületnek megvannak külön-külön jóváhagyott alapszabályai. Valamikor erre így szükség volt. Abban, az időben, amikor a munkásunkat és segédmunkásokat még nem vehettük föl a segélyző-egyesület keretébe, mert a viszonyok még nem érlelték meg ezt a kérdést. Ma azonban a helyzet más. A munkásnők is, a segédmunkások is egyenjogú, tagjai kívánnak lenni szakszervezetünknek. Ez ellen még a hatóságnak sem lehet kifogása. Türelmetlenségre azonban ennek a munkáskategóriának nincsen oka. A közgyűlésen elhangzott ama óhajunk, hogy illetékeiket a rokkantpénztárba is befizethessék, ez időszerint még nem volt teljesíthető. Ami nem jelenti azt, hogy nem érkezik el majd az az idő is, amikor nem lesz annak már semmi akadálya, hogy minden egyesületi tag a rokkantpénztár tagja is lehessen. Visszatérve az egybeolvadás célszerűségi szempontjaira, föl kell említenünk mindenekelőtt az adminisztrációs költségeknél beálló megtakarítást, amely például azáltal mutatkozna, hogy a tagok létszámáról csak egy törzskönyvet vezetnénk, holott eddig külön a Szakegyesület, külön a Segélyző Egyesület gyakorolta ezt a fontos, de drága mulatságot. Hogy egy egyesületnek kevesebb hivatalnokra van szüksége, mint kettőnek, az csak természetes. Folytathatnánk még ezeket a példákat, de azt hisszük, hogy már ezek is elegendők arra, hogy kimutassák gyakorlati üdvösségüket. Ha ezeket a megtakarított összegeket, amelyeket így az egyesületi pénztárnak megmenthetünk, a munkanélkülieknek, betegeknek, rokkantaknak juttathatjuk, akkor oly nemes célt szolgálunk, amelynek megakadályozása bárki részéről bűn volna. Éppen azért föltehetjük azt, hogy alapszabályaink ebbeli módosítása nem fog komolyabb nehézségekbe ütközni. Az a miniszter, aki hivatva lesz a módosítást bírálni és azt jóváhagyni, annak az alapszabályok tanulmányozása mellett csak egy pillantást kell vetni a legutóbbi évi jelentésünkbe, hogy megtudja, mire képes az öntudatos munkások áldozatkész, ha őket áldásos tevékenységükben meg nem zavarják. Az 1919. évben, amelyben tagjaiul egyharmad része — 2100 — munkanélküli volt és így a fizető tagok száma, 4400-ra apadt, nem kevesebbet, mint kerek 900.000 koronát fordítottunk a munkanélküliek segélyezésére. Bevétele volt az egyesületnek ebben az évben 1,681.208.59 korona, kiadása, pedig 1,897.775.79 korona. Igaz, hogy ez 216.567.20 korona hiányt jelent, de hol van ma az az intézmény, mely nem küzködne deficittel? Különösen akkor, ha a tagok egy jelentékeny része munkanélküliségük folytán nincsenek abban a helyzetben, hogy illetéket fizethessenek. De nemcsak a munkanélküli segély, a táppénz is abnormálisan szökött föl 1919-ben. 284.253.30 korona táppénzt folyósítottunk, holott 1918-ban csak S2.169.60 koronát. Ezenkívül nagy összegeket fizettünk ki rokkantaknak, özvegyeknek és árváknak. Sok nyomort enyhítettünk, könnyeket szárítottunk *,5 állata fejlesztő Elképzelhető, hogy ily egyesületnek — amelynek áldásos működését az ellenfeleknek is el kell ismerniök* — nem fogják megengedni, hogy alapszabályait úgy módosíthassa, ahogy azt az ügy megkívánja? Azt hisszük, hogy erről nem lehet szó. Ebben a meggyőződésben volt a közgyűlés is, amikor elhatározta az alap?szabályok módositásat hogy tovább épitsen ama hágyszerü alkotáson, amelyet oly előre látó elődeiül, megingathatatlan alapzatra leraktak. Árszabályrevizió. Mióta a küldöttgyűlés meg lett tartva, azóta az uj árszabályról egy szó sem esik. Mintha ez nem is lenne fontos életkérdés. Pedig ennek éppen az ellenkezője áll. A küldöttgyűlés előtt úgyszólván, az egész lap az új árszabályról írt, ez érthető is. De éppen most kellene kettőzött erővel serkenteni megbízottainkat az új árszabály megkötésénél elérendő -életszükségletek kivívására. Jelenleg a budapesti, főnökökkel tárgyalnak és ..bizony elég. hosszúra húzódik.,ez a tárgyalás. Pláne nekünk vidékieknek, hosszú ez az idő, mert csak a budapestiek tárgyalásának befejezése után jövünk mi, a vidékiek. Mi dolgozók nagyon nehezen, várjuk azt a bizonyos megállapodást. Mert mi ma a fő? Ugye a bérkérdés, És van, mindig előttünk ezzel a gondolattal kelünk és fekszünk, mert a mai fizetés igazán nem hogy kevés, hanem semmi. Hogy mire elég ez a mai fizetés, arra nem térek ki, mert hosszas lennék és ezt mindannyian tudjuk: a lassú, de biztos pusztuláshoz. Már több szaktárs statisztikai adatokkal szolgált lapunk hasábjain, hogy mire van szüksége egy nőtlen, egy nős és mire egy többgyermekes szaktársnak. Igaz, hogy a többgyermekes szaktársról jobb ma nem beszélni, mert annak az otthona valóságos nyomortanya. Ilyen állapotok között élve, már 4—5 hete tart a tárgyalás. Ez bizony nagyon hosszú idő jelenleg. Itt tenni kell valamit, mert már éppen a tizenkettedik óránál tartunk. Ha az új árszabály tárgyalása ily hosszú időt vesz igénybe, ki kell kapcsolni és a bérkérdést kell elsősorban elintézni, nem pedig utoljára hagyni. Erre gondolhattak volna azok a szaktársak, akik a tárgyaláson részt vegznek és minden tekintetben oda kellett volna hatniuk, hogy ezt keresztül is vigyék. Mert ma miránk ez a fontos amért élni akarunk, mert éhezünk, mert fázunk. Az árszabály többi részét pedig tárgyalhatták volna azután. Igaz, hogy a főnökök részéről nem ez a fontos, mert, mint a tapasztalat mutatja, ez mindig másodrendű kérdés volt. De attól lehet tartani, hogy ha soká így lesz, a szekrények szedők nélkül fognak maradni és a gépek megállanak, mert nem lesz annyi erőnk, hogy dolgozhassunk, ott esünk össze a szekrények és gépek mellett. Mindezen szomorú állapotokon elgondolkozva, eszembe jut az Athenaeum-nyomda egyik bizalmi férfi szaktársának azon kijelentése, hogy a 250 szakmunkás közül 100—150 szaktárs nem ebédel. Ezen a kijelentésen gondolkozhatunk. 1920-ban egy nyomdász, aki egyszer, esetleg kétszer eszik egy nap. Ez nagyon szomorú megállapítás és mi lesz később, ha ez így fog tartani; csak az, hogy lassan, de biztosan elpusztulunk. És most meg itt a tél, egy kis melegítő is kellene. Talán jó volna elmenni Szolnokra, ott az egyik nyomdatulajdonos fát osztott a személyzete között. Ma egy métermázsa fa 200 korona és keresünk 420—450 koronát. Ezt már igazán lehetetlen elbírni. Arra kérem a tárgyalóbizottságot, hasson oda, hogy a bérkérdést intézze el azonnal és ha soká tart az uj árszabály elintézése, ezt vegye soronkívül tárgyalás alá — addig, amíg nem késő. Ha a budapesti árszabály megköttetett és a vidéki árszabály tárgyalása veszi kezdetét —■ határozott kívánság ez az összes Vidéki szaktársak részéről —, azon a vidékieknek is részt kell venniök, mert a vidékiek bajait jobban ismerik a vidéken dolgozók. Ezeket tartottam szükségesnek az új ársszabálytárgyalás -menete' meggyorsítása céljából a tárgyalóbizottság figyelmébe ajánlani. ’ Szívészi József. A cikluró szaktárs által fölvetett szempontok nem kerülték el az árszabály tárgyalóbizottság munkásmegbízottainak a figyelmét és a nyomdai munkásság megélhetése érdekében eddig is mindent megtett, ami módjában állott. Erről egyébként mindenkinek alkalma lesz meggyőződést szerezni a tárgyalások gyorsírói jegyzőkönyvéből. A szerk. Lássunk hozzá! Kezdjük meg! Ilyen ösztökélő cégérek kisérik a_Magyar Grafika két első cikkét. Mindegyik közlemény azzal foglalkozik, hogy a szakma fejlesztését ismét komolyan istápolnünk kell. Löwy Salamon „Grafikai Társaság“ megalakítását szorgalmazza, míg Walter Ernő „Gutenberg Szövetség“ megalapozását ajánlja. Nem tudjuk, puszta véletlenség-e a két cikk egybevágó akarása, vagy csak jóakarata, kedves kis ravaszkodásról van szó, amely úgy tünteti fel a dolgot, mintha telepatikus megérzéssel ma már végérvényesen elérkezettnek látnák az időt a szakmafejlesztés folytatására. Mindenesetre el kell ismernünk, hogy a két közlemény érvelése nem téveszti el a hatását. A mesterségünk iránti, szeretet kétségkívül élő valóság, amelyet még most sem tudtak letiprani a kor förtelmes megpróbáltatásai. Vannak még emberek, akik nem az idegesítő és piszmogó politikában akarják az életüket kiélni,hanem munkában. Nem kérdezik ők: monaronikius lesz-e jövendő államformánk, vagy republikánus. Nem firtatják a politikai kurzus célirányosságát. Sőt azon sem sopánkodnak: nem fenyegeti-e veszedelem az egész európai gazdasági rendet. Csak a munkával törődnek, mert annyi bizonyosságot mindegyik szírt már magába, hogy mi elsősorban munkások vagyunk, s végre is minda politikai változásnak az a végkonklúziója, hogy nekünk pedig dolgoznunk kell. Nem is kifogásoljuk az útjára indított mozgalmat, mert mi vagyunk az elsők, akik a legkeseségesebben honoráljuk Löwyék intencióit. Csak egyre figyelmeztetjük :mind a két cikkírót Noha bizonyos igaz, hogy „vannak még Hornyanszkyk, Kertészek, Korvinok, Biró Miklósok, Kner Imrék, Pollátk Simonok, Pápai Ernők, Weisz L. F.-ek, Kohlok stb., akik a szép nyomtatványért lelkesednek. Kun Mihályok, Wankók, Gondosok, Fuchs Zsigmondok, Löwyk, Janovitsok stb., akik írni, előadni tudnak“, de az is igaz, hogy ezek a régi Szak- Körben is éppen olyan áldásos tevékenységet tudnának kifejteni, mint Löwy Grafikai Tár-