Typographia, 1921 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1921-01-07 / 1. szám

Budapest, 1921 január 7 ötvenharmadik évfolyam (I.c. 351 02 1. szám A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK EGYESÜLETEINEK HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden héten pénteken. Előfizetési ár egész évre 86 korona. Egyes szám ára 2 korona. Telefon: József 1-33 SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, VIH, BÉRKOCSIS UTCA 1. SZÁM, FÉLEMELET, 4. AJTÓ, GUTENBERG-OTTHON Kéziratok nem adatnak vissza. Hirdetések nonpareiie-soronként megállapodás szerint számíttatnak és előre fizetendők Az uj árszabály, m. Amikor most már rátérünk az uj árszabály ama pontjainak a megbeszélésére, amelyek újak vagy pedig módosultak, természetesnek fogják olvasóink tartani, hogy nem az összes megváltozott pontokról lehet itt szó, hanem csak azokról, amelyek magyarázatra, megvilágításra szorulnak. Ezek közül fölsoroljuk elsősorban azokat, amelyek terhünkre esnek. _ Itt van az árszabály 10. §-a. Ez a pont, röviden szólva, a nyomdai munkásoknak a „belegelést“ hozta. Nem is új dolog ez. Azt jelenti, hogy a főnök, illetőleg helyettese, jogosítva van a munkást munkájában ellenőrizni. A főnöknek ezt a jogát sohasem kifogásoltuk. Csak az ellenőrzés módja ellen voltak aggályaink. Nem akartuk, hogy a munkások agyomhajszálják magukat. Ettől a múltban tartani kellett. Időközben a kollektív szerződés mindjobban fejlődött, miáltal nemcsak a munkások kötelességtudása, hanem a főnök belátása is nagyot haladt. Külföldön, Ausztriában, Németországban, Svájcban stb., mindenütt behatolt a „belegelés“ az árszabályba. Ez abból áll, hogy a végzett munkához a munkás, amellett, hogy kimutatást készít, meddig dolgozott a munkán, a házi korrektúrát mellékeli. Ha az ellenőrzésnek ez a módja a külföldi nyomdai munkások között semmi nagyobb bajt nem okozott és a budapesti és Magyarország vidéki nyomdatulajdonosai ezt a „belegelést“ nem fogják másra fölhasználni, mint arra, hogy ez megbízható alapot szolgáljon a végzett munka költségének a kiszámítására, akkor az ellenőrzésnek e módjával a mi mankástársaink is meg fognak barátkozni. Nincs cikünnk kételkedni abban, hogy ez így lesz. Hisz e pont utolsó bekezdése határozottan azt mondja, hogy „a munkás ellenőrzése azt célozza,hogy a normális termelést biztosítsa“. Ezt megakadályozni közülünk nem akarja senki. Tényleges megterheltetést jelentenek az új árszabály azon pontjai (109, 211 és 110, 212), amelyek a gépszedők szállítási mennyiségéről szólnak. A főnöki rész elérkezettnek találta az időt arra, hogy a szedőgépeken előállított munkamennyiség fokoztassék. Olyan időben, amikor a nyomdákban nincs munka. De a főnökök nemcsak ezt akarták, ők a szállítási mennyiséget, a szedőgépeken azzal is fokozni kívánták, hogy a számolási rendszert bevezessék. Erről persze szó sem lehetett, mert a munkások képviselői kénytelenek lettek volna ebből easue bellit csinálni. A számolás a szedőgépen tehát jámbor óhaj maradt — reméljük egyszer s mindenkorra. Ellenben a szállítási mennyiség aránylagos fölemelése elől nem lehetett elzárkózni. A főnökök érvei ennél a kérdésnél nem voltak teljesen alaptalanok. Nem lehet tagadni, hogy mi még mindig annál a szállítási mennyiségnél tartunk, amelyet megállapítottunk akkor, amikor a szedőgépeket Magyarországon bevezették és nekünk természetesen gyakorolt gépszedőink még nem voltak. Azóta több mint húsz esztendő múlt el. A mi 4500 Z?-einkkel szemben, amelyeket eddig a Lliptype-on szedtünk, Németországban és Svájcban 6000, Ausztriában, pedig 6400 betűt szednek. A munkásérdekeltség súlyos ellenérvei abban csúcsosodtak ki, hogy a mai idők nem alkalmasak arra, hogy a szállítási mennyiség a szedőgépeken fölemeltessék. Nem pedig azért, mert a munkások hiányos táplálkozása egyrészt megakadályozza őket nagyobb energia kifejtésében, másrészt pedig a gépek ezidő szerinti állapota ezt lehetetlenné teszi. Az összehasonlításit a külfölddel nem fogadhattuk el, mert szaktársaink ott német klaviatúrán kopognak, magyar klaviatúra azonban nincs. A mi gépszedőink idegen klaviatúrán dolgoznak és a magyar betűk helytelen elhelyezése által munkájukban lassúbb haladásra vannak kényszerítve. Mindennek dacára a munkások képviselői engedtek a főnökök kívánságának és a szállítási mennyiség mérsékelt fölemelésébe, 4500-ról 5000-re, illetőleg 5100-ra, belementek. Az emelés tehát a Linotype-on és a Typograph-on 500, a Monotype-on 6000-et jelent. Hogy ezt a megterheltetést azonban némikép ellensúilyozzuk, a keskeny alakot sikerül egy kissé tágítani azáltal, hogy ez ezentúl már 41 w-nél kezdődik, holott eddig 35 n volt megállapítva. Egy további ütközőpont volt az árszabály 74. §-a. Ez a pont arról szól, hogy minden gépmester köteles egy második gépet is kezelni. Ez eddig is így volt Itt azonban a főnöki rész a kis nyomdatulajdonosok érdekében azon fáradozott, hogy ezt a korlátot valahogy meglazítsa. A munkások képviselői ellenben semmi áron nem akartak abba belemenni, hogy nyomda és nyomda közötti különbség tétessék. A munkaadó urak ennél a pontnál nem kívántak egyebet, mint hogy Budapesten a gépmesternek lehessen három gépet is kezelni. Tudniillik egy gyorssajtót és két tégelyt. Ezt a veszedelmet sikerült elhárítani. A főnöki rész belátta, hogy neki sem szabad a mostani időkben harcot provokálni. Tehát engedtek eredeti álláspontjukból. Ami ebből megmaradt, azt a viszonyok megkívánták tőlünk, hogy elismerjük, hogy olyan üzemben, amely csak egy gyorssajtóval és két tégellyel rendelkezik, ha ezek 31X41 cm-nél nem nagyobb nyomófelületű Gallyrendszernek, a gépmester köteles a gyorssajtón kívül a két tégelyen is dolgozni. Ilyen üzem Budapesten összesen 14 van. Ezek egyikében sem dolgozott eddig két gépmester, mert az üzem ezt nem bírta el. Vagy tanoncot tartottak, vagy pedig kárpótlás mellett dolgozott, az egyedülálló gépmester a második tégelyen árszabályellenesen. Ilyen körülmények között helyesebb az új helyzet. Azok a változások, amelyek a gépmesterek részére az árszabály 80. és 230. darbim eszközöl tettek, nem jelentenek újabb terhet, mivel a 80. pont csak bővebben magyarázza, hogy mikor helyénvaló a gépmesterek összedolgozása, a 236. pontból pedig olyasmit hagytunk ki, ami a gyakorlatban amúgy sincs meg. Nappal előálított napilap nyomása nem nyúlik ki este 7 óra utánig. Hasonló megterhelés érte a hirdetésszedőket is. Itt a munkások képviselői nem térhettek ki az elől, hogy a rendes munkaidő befejezése 8 órától este 9 órára kitolassék. Erre ma, amikor a lapoknak alig van hirdetésük, nem volna szükség. És nem hisszük, hogy ez idő szerint valamelyik napilapnál ilyen munkaidőbeosztás mellett dolgoznának azért, mert erre szükség volna. Ennek a szükségnek a beálltával már egész biztosan újabb árszabály fog intézkedni. A munkásnőket, a segédmunkásokat is megterheli az új árszabály, de ez inkább csak szabályozását jelenti a munkarendnek, amelyet a megváltozott viszonyok igényelnek. A munkásnők meg fogják érteni azt, hogy addig, amíg a viszonyok olyanok a nyomdákban, mint amilyenek ez idő szerint, nem lehet minden esetben ragaszkodni ahhoz, hogy nem mennek más gépre berakni, akármeddig nem jut munka annak a gépnek, amelyhez egyszer beosztattak. Ugyanúgy véljük, hogy nem lehet a mai viszonyok között megtagadni az asztali munkát, ha a gép mellett abszolúte munka nincs. Hogy a segédmunkások bármely gépnél kötelesek dolgozni és minden az üzemhez tartozó munkát (a nyomdában és azon kívül) kell hogy elvégezzenek, ezt kötelességtudó segédmunkásaink nem vehetik rossz néven. Éppúgy azt sem, hogy szervezett munkásokhoz illő magatartást tanúsítsanak. Az elmúlt esztendő. Az 1920. év mérlegét a nyomdai munkásság szempontjából röviden e szavakkal foglalhatjuk össze: életszínvonalunk még lejebb sülyedt és szenvedéseink hihetetlen mértékben fokozódtak. Emberfölötti terheket kellett kibírnunk. Az év elején még az 1919 március 21-én kötött és ugyanazon évben augusztus 22-én újra érvényesített megállapodás volt érvényben, amely a budapesti nyomdai szakmunkásoknak heti 260 koronás minimumot, biztosított. Ezzel szemben az élelmiszerek árai úgyszólván óráról órára nőttek. Ilyen körülmények között természetes, hogy a Typographiában a drágasággal kapcsolatosan a cikkek özöne jelent meg. A cikkeknek és a szaktársak mozgolódásának február 3-án lett meg az az eredménye, hogy a, főnökökkel történt megegyezés alapján a szakmunkások bérei heti 40-—50 koronával emelkedtek. Ámde a drágaságot kiegyenlíteni és a nyomdai munkásság megélhetését elviselhetőbbé tenni ezzel sem lehetett. Az árak további emelkedését tudvalévően csak az országos termelési fokozása, az általános viszonyok konszolidációja akadályozhatta volna meg. Minthogy azonban e tekintetben meglehető, nagy nehézségek merültek föl, a drágaság haladt a maga útján előre és mi az időközönként nagy óvatossággal fölemelt munkabéreinkkel kullogtunk messze • elmaradozva — mögötte. A drágasággal kapcsolatos cikkrohamok és • a pótlékok fölemelése tárgyában tartott közös tanácskozások tehát az elmúlt évben megismétlődtek néhányszor és eredményezték — mindig nappali szakmunkásokat értve — az áprilisi 16 koronás, valamint ezzel kapcsolatosan a májusi 25 koronás, a szeptemberi 60 koronás és végül az árszabályrevízióval összefüggő 100 koronás bérjavításokat Az év elején érvényben volt 260 koronás minimum az év végéig ilyenképen 285 koronával emelkedett, ami 110%-nak felel meg. Ez volna tehát, a mérleg nagy küzdelmek és fáradozások árán elért anyagi eredménye, amit a nyomdai munkásság — ezt hangsúlyozni kell — félszázados szervezete és egysége révén ért el. Nincs okunk arra, hogy az eredmény láttán mellünket veregessük és munkabéreinkkel, dicsekedjünk, azonban mégis azt kell mondanunk, hogy kútmérgező és konkolyhintő az, aki állítani meri, hogy szervezeti hűség és egység nélkül még ilyen eredményeket is el lehetett volna érni. . Az elmúlt év az anyagi gondokon kívül sem egyéb súlyos terhet és pótolhatatlan veszteséget rótt a nyomdai munkásságra. Erről szólva, első helyen kell megemlékezni a vesztett háború következményéről, a trianoni békeszerződésről, amely Magyarország földarabolásával jelentős vidéki nyomdavárosokat és ezzel sok száz tagot szakított el tőlünk. A legutolsó Nyomdászévkönyv és Útikalauz adatai szerint 399 nyomdaváros és 2580 nyomdai munkás vak az elszakított területekre. Ez óriási veszteség nemcsak a magyar nyomdaipar, hanem a nyomdai munkásság szempontjából is, amely tevékenységünket a jövőre nézve kétségkívül nagy mértékben befolyásolja. A mérlegnek ezt a részét helyrehozni semmiképen, csupán a nyugati államok kultúr- és szociálpolitikájához igazodó kormányzattal enyhíteni lehet Ezt különben belátják az ország vezetésére hivatott „nagy“ államférfiaink is, akik nem egyszer tettek ilyértelmű nyilatkozatot. Az elmúlt évnek egy nagyon érdekes jelenségeként megemlékezhetünk itt mindjárt a kontrátok szervezkedési kísérletéről és egyesületünk felfüggesztéséről is. Állítólag vannak Magyarországon olyan nyomdai munkások is, akik az eddigi tisztán gazdasági szempontoktól eltérően vallási és nemzeti alapon kívánnak tömörülni. Ha ilyenek vannak, eddig senki sem akadályozta őket meg abban, hogy ilyirányú szükségletüket kielégítsék. Ámbár azt kell mondanunk, hogy a magyarországi nyomdai munkásságot mi képviseljük és így kacagni kell azon, ha valaki azt mondja, hogy mi nem állunk nemzeti alapon. Boldoguljon azonban mindenki kedve szerint. Nem törődünk azzal, hogy tőlünk távol állók mit csinálnak, de ezt megköveteljük a magunk részére is. A nyomdai munkásság nem engedheti meg, hogy néhány átvedlett és kompromittált egyén bűnös bujkálása miatt félszázados szervezetét megbolygassák és ok nélkül zaklassák. A nyomdai munkásság öntudatos és ezért türelmes és nyugodtan végzi a munkáját, azonban türelmével és nyugalmával ne éljen vissza senki sem.