Typographia, 1921 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1921-04-08 / 14. szám
'Aprilis 8 TYPOdRAPHIA 1921 Bangha páter könyvet irt, Magyarország újjáépítése és a kereszténység címen. Csak természetes, hogy Magyarország újjáépítésével foglalkozva, a munkásságról és a szociáldemokráciáról is esik benne szó, persze olyan módon, ami csekély hozzáértésről és elfogultságról tesz tanúbizonyságot A tudós páter könyvére tehát nem volna érdemes papirost vesztegetni, hogy mégis megtesszük, azt Matlekovits Sándornak e könyvről irt kritikája teszi indokolttá Alapos és tárgyilagos fölszólalása a liberalizmus védelmére történt ugyan, de a szocialista párt közelmúlttevékenységének és magatartásának megvilágítása is elismerésire méltó munka benne. Minket főként ez a rész érdekelt A Budapesti Szemlében (1921 január—februári szám) jelent meg és mi onnét szakítjuk ki a bennünket érdeklő egész közleményt. Nézzük elébb, miként vélekedik rólunk Bangha páter az ő könyvében. Lesz-e okulás? cím alatt szerző azt a nézetet vallja, hogy „marxizmus és bolsevizmus nem különböző dolgok, hanem egy és ugyanazon elvnek és taktikának legföljebb két különböző stádiuma, vagy külső megjelenése“. „A bolsevizmus vandál nemzetpusztítása tanítson meg arra, hogy a Marx- és a Népszava-féle szociáldemokráciát megtűrnünk, azzal kacérkodnunk, azt komoly politikai akcióként elismernünk nem szabad; annak tudatos szitáival épp oly szigorúan kell elbánnunk, mint háború idején a kombtácsikkal vagy kémekkel, vagy általában a felségsértőkkel elbántünk, vagy ahogy minden élni akaró nemzet a hazaárulókkal, a bombavetőkkel elbánik. A merő összeesküvésnek a nemzet és a társadalom létalapjai ellen nincs létjogosultsága s nem lehet sem sajtó-, sem gyülekezési szabadságra igényel. törekvéseit, az osztályharcot és osztályizgatást, valamint az egész forradalmi terminológia használatát, mint büntetendő cselekményt, a legéberebben s legszigorúbban kell üldözni, valamint üldözni kell azt a brutális hangot is, azt a minden erkölcsi rend, vallás és egyház ellen acsarkodó bandita hangnemet, amelyet a szociáldemokrácia már évekkel a forradalom előtt oly büntetlenül és akadálytalanul használt. A jövőt tekintve, a munkásmozgalmak reformjánál föl akarja használni azt az erőt mely a szakszervezetekben van. Ámde „a szakszervezeteknek csak mint a szociális önvédelem eszközeinek van létjogosultságuk, s ha megengedhetjük is, hogy a munkásegyesületek s pártok mellett maguk az eredetileg nem politikai célzatú szakszervezetek a saját gazdasági érdekükben politizáljanak is, lehetetlen megtűrnünk azt, hogy ez a politizálás a szakszervezetek sajátlagos erejét az állam és társadalom létének megingatására használhassa föl. A sztrájk például csak ott lehet helyén, ahol a munkásosztály vagy valamely része a törvényes vagy szerződésileg biztosított bért vagy oltalmat, vagy jogot nem kapja meg..... a jövő államéletben a politikai sztrájk, mint a kisebbség diktatúrájának terrorisztikus eszköze, föltétlenül lehetetlenné teendő is mint politikai bűntény a legszigorúbban üldözendő“. „Az államnak jövőben sokkal elevenebb részt kell vennie a munkásszervezeti mozgalmak felügyeletében és irányításában, mint eddig, bele kell nyúlnia a munkás- és szakszervezeti mozgalmak velejébe, azok tevékeny személyi, tárgyi és gazdasági intézésébe. A munkásjóléti intézmények, munkásbiztosítás, betegsegélyző s hasonló pénztárak az egész vonalon szigorúan roramasítandók, mégpedig úgy, hogy azok vezetése ne pártdominium legyen, hanem állami hivatal, bárha a kinevezésbe a munkásság maga is befolyhat. Hangsúlyozzuk a munkásság, de nem a szociáldemokrácia.“ „Magát a szakszervezeti mozgalmat is bizonyos fokig államosítani kell. A szakszervezet lényegében gazdasági s munkáisvédő intézmény s azért mint munkásvédelem elsőrendű államfeladat is“, „csak azt a föltétlenül jogos és igaz elvet kell hangsúlyoznunk, hogy a szakszervezkedés minden pártállású munkásnak egyenlőkép joga s hogy azt nem lehet egyetlen politikai párt vagy világnézet domíniumává tenni, annak minden azonos iszáktmájú munkás lehessen és legyen tagja, akár marxista, akár nem; akár szociáldemokrata, akár kisgazda — vagy keresztény egyesüléspárti“, „az egészhez nem kell egyéb, mint a szakszervezeteiknek — vagyonukkal együtt való kivonása a pártdominium alól olykép, hogy az állam meghagyja s biztosítja Ugyan a szakszervezetek autonómiáját de azt állalmi felügyelet alá helyezi“, „ez a felügyelet csak arra szorítkozik, hogy a szakszervezetek pártközi jellegén csorba ne essék“, az állam célját még tökéletesebben éri el, „ha az egységes szervezkedést minden azonos szakú munkásra nézve, pártkülönbség nélkül kötelezővé teszi“. „Az általános kötelezés minden foglalkozási ágon, tehát a szellemi munka terén is, keresztülvitt szervezkedés mellett, a munkásság politikai érvényesülése nemcsak szabadabb, függetlenebb és őszintébb lesz, hanem értékben lés erőben is növekedni fog.“ Az állam feladata mindazáltal nem merül ki a szakszervezetek rendezésében, egészséges szociálpolitikát is kell frigyetnie; „a kormány,, országgyűlés, sajtó és társadalom dolgozzanak minden erejükkel azon, hogy a szociális igazságtalanságok megszűnjenek, hogy minden becsületes, szellemileg vagy fizikailag dolgozó hazafi találja meg az anyagi és lelki egyensúly föltételeit; érjen véget az önhibára nem vezethető nyomor, s a szegénysorsú munkásság és középosztály nőjjön ki szerény, de biztos megélhetésű középvagyonos osztállyá. E kívánságokból és az untalan észlelhető törekvésekből és cselekedetekből kitűnik, hogy ezek a csodabogarak már nem csupán egyéni vélemények, mert az államhatalom képviselőinek idevágó nyilatkozatai teljesen fedik e fölfogást, mintha csak egy közös forrásból erednének. Ám lássuk, mit mond Matlekovits. Téves az a nézet, hogy a magyar szociáldemokrata párt előkészített talap volt a bolsevizmus kitörésére. A magyar szociáldemokraták erős ellenségei voltak az Oroszországból hazatért és bolsevizmustól átitatott katonatisztekből és mindenféle züllött elemekből álló bolsevista pénzzel működő kis kommunista csoportnak; ezzel a csoporttal fölvették a harcot, terveit ellenezték. Vörös Újságával állandóan küzdöttek. Emlékezzünk csak vissza, hogy amikor ez a csoport az 1919. évi februári bázbérnegyed közeledtekor a házak kommunizálása céljából a bérlőket fölhívta, ne fizessenek házbért, a Népszava magyarázta a munkásoknak a javaslat helytelenségét és a bérnek fizetését kötelességnek jelentette ki. . Emlékezzünk vissza, hogy a Pesti Hírlap épületének romboló megtámadása és a Népszava szerkesztőségében történő erőszakoskodások az akkor már mindinkább előre jutott kommunisták műve volt, melyet a szociáldemokraták nemcsak, mint a Károlyi-kormány tagjai, de a Szakszervezeti Tanács is határozottan rosszai, sőt az a vezető kommunisták elfogatására is vezetett Emlékezzünk vissza, hogy Károlyi és kebelbarátjai voltak azok, akik a Vyx-féle határok megszabásakor és az ország eldarabolásakor állítólag abban a Minemben, hogy az antanthatalmaikkal szemben a bolsevizmus terjedése talán módozatul kínálkozik, kedvezőbb békeföltételek kinyerésére, a fogságban lévő kommunistákkal, Kunnal egyezkedtek a kormány átvételére. A bolsevizmus ezek szerint nem a magyar szociáldemokrata párt kebeléből fejlődött, hanem Oroszországból származott és egy fanatikus államférfi, aki szerencsétlenségünkre az ország élén állt, téves elhatározása folytán jutott uralomra. Igaz, a bolsevizmus uralma alatt a szociáldemokrata párt atommunizmus útjára tért, de a Szakszervezeti Tanács mindig ellenszenvvel követte a dolgok fejleményét és a szociáldemokrácia vezérférfiai voltak azok, akik a bolsevista rendszert megbuktatták és az egyéni tulajdonon alapuló társadalmi rendet visszaállították. További téves nézet az, amelyet szerzőnk Marxról, mint a bolsevista irányzat kútfejéről vall. Szerzőnk is abba a hibába esik, amelyben most igen sok szó van, midőn a marxismust a bolsevizmussal azonosítja. Igaz, a bolsevisták szeretik Marxot bibliájukul föltüntetni és mert Marx manifesztumában azt hirdette: „Világ proletárjai, egyesüljetek!“ és a „proletárdiktatúrádról szólt:— a bolsevisták hasonló jelszavát és intézkedéseit Marx tana következményeinek szeretik föltüntetni. Ámde Marx közgazdasági elvei nem az erőszak revolúciójában, hanem a közgazdaság evolúciója jelében látják a jövő fejlődését és annak föltételéül a tőkehatalomnak oly kevés kézben leendő összegyűlését helyezi kilátásba, hogy az „expropriálók expropriálása“ mintegy természetes következmény álland be és a tőke, mint termelési tényező magánosok kezéből a köz, az állam hatalmába megy át. Márpedig Oroszország, sőt maga Magyarország, még nagyon is messze állt a kapitalizmus oly fokú fejlődésétől, amilyent Marx az átalakulás alapjául föltételezi Sőt Marx követői közül egy nagy csoport, a revizionisták, tudományosan kifejtették, hogy az evolúció elmélete nem felel meg a valóságban történőknek; a közgazdaság fejlődéséiben a tőke mindig több és több kézben oszlik meg és igy a Marx jövendölte evolúció nem valószínű. Bernstein Ede mondja: „A gazdasági viszonyok kihegyeződése nem fejlődött ki oly módon, amint azt a manifesztum vázolja. Nemcsak hasztalan, de a legnagyobb esztelenség is ezt titkolni. A vagyonosok szárma nem lett kisebb, hanem nagyobb. A gazdasági vagyon óriási szaporodásában nem a tőkemágnások összezsugorodó száma, hanem mindenrangú tőkebirtokosok folyton növekedő száma vesz részt.“ A tények ezen állapota mellett Marx követőinek nagy része Marx rendszerének alapgondolatát, „azt hogy a termelésre szükséges tőke az egyéni tulajdonból a köztulajdonba jusson“, nem erőszak útján — tehát nem a bolsevizmus rendszere szerint — kívánja érvényesíteni. Ez okból Marx elveit — főkép a tőkének lassanként a közönség számára való megszerzését és a termelés helyesebb megosztását — föntartva, az osztályharcnak fejlesztését akkop, hogy a 4-ik osztály politikai hatalma a szocializmus valósitására nagyobbodjék, szükségesnek tartják ugyan, de az erőszak politikáját nem ajánlják. A bolsevizmus különféle — a Marxiból is vett — szocialista és kommunista jelszavak fölhasználáséival egyszerűen az erőszak politikája, amely minden vagyont fölemészt és helyette újat nem teremt; amely dúl, de nem épít, amely addig, amíg talál fogyasztaná valót, dőzsölés só jövővel nem törődik. Egy további megjegyzésünk szerzőnk azon nézetére vonatkozik, hogy jövőben a szakszervezetek politikával nem foglalkozhatnak, azaz jövőre a munkások gazdasági ügyei a szakszervezetekben, politikai viszonyai politikai egyleteikben tárgyaltassanak és kezeltessenek, sőt a szakszervezetekben minden munkásnak kötelessége részt venni. Ez az eszme és politikai irány gondolatnak és papíron elmondva, tetszetős, de a gyakorlatban miihetetlen. Először is kényszer-szakszervezet nem kell a munkásnak. Másodszor: hiába választjuk el a politikát a szakszervezettől, a munkás szakszervezetében mindig politikát is fog keresni. Minél jobban akarja az állam, akarja a kormány a szakszervezeteket korlátozni, minél jobban kívánja a szakszervezetekből a politikát száműzni, annál erősebben fejlődik, ki a munkáspolitika, mégpedig ellenzéki irányban. Ezt igazolja Németország a császármerényletek után meghonosított kivételes intézkedéseivel. 12 éven át hiába volt minden nyomás, hiába volt a munkásvédelmi törvényekkel való komoly törekvés: — a gyülekezési jog megtiltása, a szakszervezetek üdözése, a vezérférfiak száműzése, letartóztatása, büntetése, a nyomtatványok elkobzása ellenére — a munkások politikája győzött, a szociáldemokrata párt hatalma megerősödött és fejlődött. És hogyan képzeli szerzőnk azt, hogy a szociáldemokrata munkás a keresztényszocialista munkással egy és ugyanazon szakszervezetben együtt fog gazdasági ügyeiben tanácskozni és eközben politikájukkal fölhagyva, arra nem is bederíteni. És mennyi gazdasági kérdés alakul át politikai kérdéssé, sőt az egész munkáskérdés nem elsőrangú politikai kérdés-e? Igen nagyon elterjedt nézet az, hogy szakszervezetek nem politizálhatnak, sőt a szakszervezet eddigi alapszabályaiban is benne lesz egy pont, amely politikai kérdések tárgyalását tiltja — ámde éppúgy, mint az eddigi gyakorlat ily kikötések hiábavalóságát mutatja, úgy tapasztalni fogjuk, hogy követelése e téren sikerre nem vezethet. A munkások a kapitalizmus korszakában a 4-ik rendet képezik, ennek a rendnek van politikai létjoga és így joga van politizálni. Teljesen igaza van a szerzőnek, amidőn a szociális igaztalanságok megszüntetését és helyes társadalmi politikát követel — csak azt szerette volna olvasni, mit tart erre alkalmasnak, mert így odaállítva, pium desiderium. A társadalmi békét vagy inkább a tőke és a munka közt a kapitalizmus természetéből keletkező ellentétes érdekek kellő összhangzásba hozatalát a közgazdasági pártok mindegyike elérni óhajtja. Ez az óhaj olyan általános, hogy ezt új dolognak föltüntetni nem kell. A társadalmi béke — mióta politikai küzdelmek vannak a világon — minden pártnak a célja, de még egyike sem találta meg létesítésének biztos eszközeit. Ugye szerénytelenség volna, ha ennek a világos látású bankembernek a gondolatait a magunkéval megtoldani akarnák? De ha már két nagy magyar szellemi termékét kiollóztuk, mert három a magyar igazság, kiássuk még egy harmadik, egy igen nagy magyarnak a gondolatait is. Beszél ő helyettünk is, ámbátor tárgya nincs Bangha könyvével^ szoros vonatkozásban. Ez a harmadik — Petőfi Sándor. Reméljük, a magyarsága ellen nem esik kifogás (nevét nem a Petőfi-utcáról nyerte!), habár a mai fölfogás szerint destruktiv volt is. Meg fogsz halni, vad, bitor tél! Addig ól csak minden zsarnok, Mig magok alattvalói Szabadságot nem akarnak, Hogyha egyszer a raboknak Akaratja ki van mondva, összeomlik börtön és lánc, S elenyészik hire-hamva. Aranyásó. A munkásellenőrzésről. A Le Gutenberg (a svájci nyomdászszövetség hivatalos lapja) ez évi 10. számából. Giolitti, a mai idők legügyesebb embere, a gyárakban létesítendő munkásellenőrzésről törvényjavaslatot terjesztett elő. Ez a törvényjavaslat az egyes iparágak szerint bizottságok kinevezését célozza. Mindegyik bizottság tizenkét személyből fog állami, akik közül kilencet a munkások, hármat pedig a mérnökök és munkavezetők fognak választani. Ennek a törvénytervezetnek az a célja, hogy a bérmunkásokat a termelés, az árucsere, a nyersanyagok, a nyereséghozam, a munkamódszer összes kérdéseivel megismertesse, vagyis a munkásnak a szemléleti módszer szerint való műszaki és kereskedelmi kiképzését abban az üzemben, amelyben dolgozik. Különös és érdekes ez a terv. A polgári körök bosszúsan tiltakoznak ellene, a szocialistákat pedig nem elégíti ki. Mindazonáltal el kell ismernünk a rendkívüli gondolkodásbeli különbséget az olasz és a más nemzetbeli miniszterelnökök között. Giolitti közeledni érzi a vihart Tudja, hogy nem lehet a tengerek dagályát vesszőcsapásokkal leapasz-