Typographia, 1923 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1923-01-05 / 1. szám

Január 5 # TYPOGRAPHXÂ 1923 sza­k­értelemmel és becsületesen dolgozó tiszt­viselőket, hogy semmi se állja útját az intéz­mény anyagi és erkölcsi tönkretevéséne­k. Nyilvános jelentés, zárszámadás három esz­tendő óta nem látott napvilágot, az intézmény közös fentartói: sem a munkásság, sem a mun­káltatók annak adminisztrációja fölött ellen­őrzésit nem gyakorolhattak. Egyre azzal áltatták az ellenőrzés lehetőségétől is elütött munkás- és munkáltatóérdekeltségeket, hogy milliós fölös­leget hozott „álláísdás“ működésük, míg, véjgre aztán kiderült, hogy fölösleg helyett a pénztárt teljesen pénzügyi csődbe vitték. Ez a politika a dolgozó géposztály, a bizto­sításra kötelezettek egészségére, életére megy. Elérkezett az ideje annak, hogy végre a nyom­dai munkásság is fölemelje tiltakozó szavát és joegállj­t kiáltson a rombolók felé, akik a dol­gozók legsajátabb alkotását sodorják a vég­­pusztulás felé. A nyomdai munkásságnak sem lehet közömbös, hogy a munkásbizto­sítás intéz­ménye, amelynek megalapozásához, felépítésé­hez és föntartásához anyagi és erkölcsi áldoza­tokkal szintén hozzájárult, meddig lesz még Csáky szalmája. Nem lehet közömbös előttünk, hogy a fajvédő urak hogyan gazdálkodtak a munkások nehéz munkája árán kiizzadott járu­lékokkal, hová, mire fordították a munkáltatók által is tisztán egészségügyi célokra befizetett összegeket .­­ Legveszedelmesebb ellenségünk: a tüdővész ellem folytatott eredményes működést a mun­­kásbiztosító pénztár és jellemző, hogy ugyan­akkor, amikor mi, biztosításra kötelezett mun­kások, vissza­követeljük elbirtokolt pénztárain­kat, hangzik el egy semleges tudósnak ama megdöbbentő vádja a mai Magyarország egész­ségügyi gondozása ellen, hogy: — Budapesten minden száz gyermek közül 31 héberkulózis­sal fertőzött és a halálozási arány Magyarországon magasabb, mint Európa bár­mely más államában. A szervezett munkásság megelégelte azt a veszélyes játékot, amely egyenesen egészsége, testi épsége ellen folyik az elidegenített pénz­tárakban, és hatalmas gyűléseken követelte vissza a pénztár önkormányzatának visszaállí­­tását, hogy végre a munkásbiztosítás vissza­­adassék eredeti rendeltetésének. A megtartott gyűlések hatása alatt meg­szólalt Vaes József népjóléti miniszter úr is, a következőket mondván: „A munkásság nyitott ajtókat dönget, amikor az autonómia vissza­­állítását kívánja, mert már hivatali elődöm is tervbe vette az autonómia­­ restaurálásán és a jövő hónap derekán benyújtom az erre vonat­kozó törvényjavaslatot.“ ígéretekkel azonban nem idlik be a­ súlyosan megkárosított szervezett munkások, így a nyom­dai munkások sem. Mi is visszaköveteljük ki­sajátított intézményeinket A kurzus kétes értékű resta­u­rációjából azonban nem kérünk. A nyomdai munkásságnak követelése az auto­nómia teljes visszaállítása, amit az 1907. évi XIX. tc. biztosit a munkásbiztositó pénztá­raknak. C------e. Öntudat. Ez a szó nagyon sokféle megnyilatkozásban részesül, nem csoda hát, ha sokféleképen magya­rázzák. Ha valaki megkérdezné, hogy az ön­tudat alatt mit értek, körülbelül a következő feleletet adnám: „Az az ember, aki előzetes meggondolás után — és nem a mások hatása alatt — hajtja végre cselekedetét: öntudatos. Az önálló gondolkozás és cselekedet adja bár az öntudatot, mégsem lehet mondani, hogy ha az egyén egyes dolgokban a mások véleményét kikéri, avagy ahhoz szabja cselekvésének irá­nyát — ez esetben öntudatlan. Önérzet — ön­tudat: rokon-, sőt ennél is több, testvérfogalom. Amint nem lehet önérzetes az, akit bizonyos sértegetés hidegen hagy, avagy cselekvéseivel nem törődik, hogy azok milyen hatással van­nak a közre és személyére, éppen úgy nem lehet öntudatról beszélni ott, ahol a cselekvést — noha talán helyes irányt mutat is — mások irányítják s azok az előzetes elgondolást teljes mértékben nélkülözik.“ Minden tudományos alap nélkül való vélemé­nyem ez, amit tisztán megfigyeléseimmel és lelkiismeretem súgta érzéseimmel támasztok alá. Hogy ennyire konkretizálom egyéni vélemé­nyemet, annak az a magyarázata, hogy részben olvasok, részben hallok olyan megnyilatkozáso­kat az öntudatról, amelyek mosolyra késztet­nek. Példát hozhatnék föl igen sokat, amelyek az öntudatot csak bizonyos dolgokban keresik és óhajtják is föltalálni. Egyik kedves, jó kollégám, fölhevült állapo­tában, mert egy vitás ügyben nem stimmelt a véleményünk, hamarosan rámkiáltotta, hogy öntudatosságomat kétségbe vonja. Nem célom, hogy itt feléje kiáltsam az ellenkezőjét, de mert gyakori jelenség ez a mi életünkben, általános érdekeket szem előtt tartva, óhajtom megvilá­gítani. Magánbeszélgetéseken, személyzeti értekezle­teken, gyűléseken gyakran halljuk a vitatkozó felektől, hogy öntudatos munkás nem mond ilyet, nem tesz így, stb. Sok esetben a meggyő­zőbb érvelést pótolni — beszéljünk őszintén —, a másfajta véleményt elnyomni, elhallgattatni, szolgálják emez önkényes, könnyelmű megálla­pítások. Kétségtelenül elismerem, hogy az öntudatra­­hivatkozás olykor azért is történik, hogy az egyének bizonyos elvi, avagy humánus cél szol­­gálására könnyen megkaphatók legyenek. Ennek hatása alatt sokan rónak le kötelességet tisztán azért, nehogy az öntudatlanok kategó­riájába soroztassanak. Tény az, hogy az agi­­tációképesség ilynemű megnyilatkozása az ön­­tudatra ébresztést is magában hordja; azt azon­ban tagadom, hogy egy-egy ilyen kérdés sze­rencsés megoldása az öntudat fokmérője egy­úttal. Nézzünk tehát közelebbről a szemébe ezeknek a rideg kitételeknek. Öntudatos-e az, aki előfizet a pártlapra, elmegy rendesen a gyű­lésre, szövetkezeti részvényt jegyez. Erre a kérdésre, csodálatosan, kétféle feleletet lehetne adni, mert hiszen csak nem mondhatjuk, hogy­ mindazok, akik ezen kívánalmaknak nem tesz­nek eleget, valamennyien öntudatlanok. Inkább lelkiismereti kérdésről lehet itt szó. Ha valamelyik munkás egy lapra előfizet, avagy szövetkezeti részvényt jegyez, lelkiisme­­retének tartozik azzal, hogy olyan lapra fizes­sen elő, amelyik az ő érdekeit szolgálja elsősor­ban, és olyan szövetkezetnél jegyezzen rész­vényt, amelyik főleg a fogyasztó tisztességes kielégítését és nem a magas üzleti hasznot tartja szem előtt. Végül pedig érdekeinek lelki­­ismeretes szolgálásához tartozik a gyűlések rendes látogatása is. Vannak, akik magukat kompetenseknek tart­ják arra — s szinte kéjelegnek benne —, hogy, ők a szocializmus fölkent ajkú bajnokai. Meg­állapításaikat olyan értelemben teszik, mintha azok ellen apelláta nem is lehetne és ezeket a szocializmus szerves tartozékainak tekintik. A szocializmusnak nagyon sokat ártott és árt az egyéni belemagyarázás. Hallunk olyan véle­ményt is egymás között, amely a legszenvedé­lyesebb vita tárgyát szolgáltatja, pedig egyelvű­­ségünknek kétségtelen bizonyítékai vannak. Vannak számosan, akik a haza­i fogalmát hevesen tagadják s szinte ezzel kívánják ma­gukra irányítani a figyelmet. Amellett, hogy szocialistának érzem magamat testben, lélekben, nem röstelem soha kimondani, hogy magyar vagyok és ezt az országot igaz szívvel szere­tem is. Lelki szemeim, amikor e szavakat leírtam, szinte látják, hogyan savany­odnak el egyes arcok eme szavak hallatára; viszont látok, sok, sok megértő arcot is, amelyekről hasonló ki­fejezések sugároznak felém. Röviden a hazáról még csak ennyit: Itt szü­lettem, magyar a nyelvem, magyar nyomdász vagyok. Ez a haza az, amelyben a keserves nyo­morúságok között boldogságomat föltalálni sze­retném. Hogy ez mind így van, hogy e nyomodtól roskadozó élet láncolatának végére talán soha nem juthatok el, ezért nem az a minden oldalról körülvagdalt, szerencsétlen ország, hanem a benne uralkodó igazságtalan berendezkedés a felelős.­­ Ezzel a fejtegetésemmel, most veszem észre, ismét elmondtam egy dolgot, amelyről ítélve, ismét felém kiálthatják öntudatlanságomat. Vi­gasztalni fog azonban az, hogy mindez nem egy külső tetszelgésre alapítva, hanem belső érzé­sektől sugalmazva történt. E. K. Rácz Gyula január 14-én, vasárnap délelőtt fél 11 órakor előadást tart a Budapesti Korrek­torok és Revizorok Köre és a Hirlapszedőkör rendezésében. Az előadást a Kölcsey­ utcai nagy­teremben tartják, amelynek címe: A jövő tech­nikája. Az előadás tárgya és az előadó előnyö­sen ismert személye egyaránt megérdemli az érdeklődők figyelmét, amelyet már előre is rá­irányítunk a tanulságosnak és értékesnek ígér­kező értekezésre. 1 Könyvnyomtatók: Meggyújtom az emlékezés fáklyáját és be­világítok a múlt és jelen nyomdászai közé, úgyszólván retrospektív képet adok a jelennek és utókornak, hogy így is megismerjék a letűnt kor könyvnyomtató embereit és a még köztünk élőket, az új generáció is kedvet kapjon majd megörökíteni a kortársai bondomiáit és igy örökítse meg a jövő nemzedék számára­ a múlt eltűnt, elfeledett könyvnyomtatóit. Halottaiból senkit sem lehet föltámasztani, de az emléket föntartani lehet, mert hiszen csak azok haltak meg, akiket elfeledtek. Ne hagyjuk hát elfeledni azokat, akik köztünk éltek, küzdöttek, barátaink, kenyerestársaink voltak és adjuk át őket a jövőnek víg vagy­ szomorú tetteikkel és mosolyra derítő vagy könnyet facsaró cselekedeteikkel. A mai kor emberei közül sokat már nem ismer majd azok közül senki, akik itt föl fog­nak támadni, de emlékük mellett cselekedetei­ket, ha rövid időre is, ébren fogja tartani és így föltámasztván őket halottaikból, élővé va­rázsolja és a lég hullámain át fogja vissza­küldeni őket oda, ahonnan jöttek: a semmi­ségbe. * És ha megrezeg körülöttünk a lég, szellemhez nyúl majd jobbunk után, hogy istenhozottat mondjon nekünk, még ittlévőknek, akik közül sokan vágynak már csöndre, pihenésre, a meg­semmisülés ölébe. Szegény Aigner Pepi bátyánk jóságos szelleme rohan felém, amint földi bolyongásai­ban is mindenütt jelen akart lenni és minde­nütt az első, vagy elsők közt, úgy most is oda­­kívánkozik a halhatatlanjaink közé sereg­hajtónak. Kicsiny, vézna alakja keresztültöri az aka­dályokat és ott­ terem­t [UNK] éppen jubileumi aktus­ról lévén szó a tollam hegyén. Talán éppen most van pont harminc éve, amikor egy vig társaság közepette ünnepelték az ó év eltűnését és az új év beköszönését. Szilveszter-este­ volt. A társaság, mely vig hangulatban várta az új évet, kedvderitő nótákba fogott, ahol Rezes barátunk (vulgo: František Hrvt, mint ajiggy, őt, a esettek Pil­senben vak­olás közben nevezték), a tenort Filaeh (Mungó), a mély basszust Sarlay Guszti (a kimondhatatlan melléknevü) volt a buffó­­szereplő, Vecsery Lajos a Mefisztó, aki rende­sen könnyűszerrel ugratta be a békákat a tóba, azaz hogy a tizenhárompróbás „anti­alkoholistákat“ a Bacchng-Gambrinus templo­mába, Gyarmathy Perkó, a kákán is csomót kereső volt a „jó útra“ terelő, Csáky Lajos, a szépszavu, volt a „jó útról“ leterelő, Paukert, a „tizenhárom lityiig meg nem állunk“ jelszava, volt a banda­vezető, Pepi barátunk meg a kar­mester szerepét vitte, persze Rézi néni előtt fújva, túlharsogó hanggal a Tizenhat-ODI lityi bor, lityi bor O­sti előttünk újévkor, újévkor. A­ torkunkon leszalad, leszalad Ez, a SEOTonosétten had, eeétlen h­ad. És apró lépéseit megkettőzve, harsogta aka­dozó hangjait tovább: Tizenhárom lityi bor, lityi bor, Lesz még nálunk disznótor, disznótor. Holnap reggelre kelve, re kelve. Megérkezik újévre, újévre. És fújta a díszes ismert és ismeretlen társa­ság a Tisza Kálmán­ tér egyik sarokvendéglő­jében, a Linkben, majd körnóta következett, amelynek kötelező ereje volt a fenékig való pohárürítés, amely dicső aktusnál elismerésre méltó módon kitett mindenki magáért, nehogy a büntetést, egy lityit, meg kelljen fizetnie, amely közüzemi költség igen rosszul esett volna régi könyvnyomtatóknak is. A nóta lelkes hanginak messze való csengése valamelyes malacbanda néhány tagú marad­ványát terelte a Tisza Kálmán­ téri asztériába, akik már az ajtóban rázendítettek a „Sose halunk meg“ jelszóval kezdődő nótára: Egyszeregy az egy- Sose halunk meg, E­gy lityivel több. Az már egyre megy. S jön erre olyan ricsaj, mintha az afrikai botokndok vad üvöltéssel harci táncukba kezd­tek volna. Pepi bátyánk türelmetlenül leste az óra­mutató járását, amely igen lassan látszott mo­­zogni­, avagy, hogy,­­Pepinek az idegzete volt igen türelmetlen, mivelhogy igen szerette volna már hallani az óra éjféli ütését, mert hogy ekkor lett volna föltálalandó a közkölt­ségen beszerzett „Spanferki“, amely tudvalevő­leg bezárja az embereket a boldogság szférá­jába, az uj évbe, mivelhogy Pepi bátyánknak igen jó étvágya vala, most pedig ez az étvágy megkétszereződött, mivelhogy az újévi malac beszerzésénél az ő pénze is devalválódott húsz fillér erejéig. Ez pedig nagy szó volt még har­minc évnek előtte. Rézi néni meg Mungó barátunk észrevették a ravasz Pepi türelmetlenségének okát, titok­ban kisomfordáltak a konyhába, és előljáró­­beszédképen szépelegve a Julcsa nevű konyha­­tündérnek, kieszkamotálták a tepsiből a malac­nak egyik szégyentől piruló földi maradványát és telt szájjal habzsolták be és úgy térve vissza a hűtlenül elhagyott társakhoz, rögtön, a szom­jas ember szokásaképen „Rundtrunkot“ propo­náltak Pauker és Csáky legnagyobb örömére. Mungó barátunknak azonban szája szélén meglátszott a kicsent malac zsírjának lefolyó­­ része, amit Pepi észrevett és indignálódva, mint egy rövidséget szenvedő éhes ember, föl­kiáltott: — Á, das geht aba net! Es îrists in die Küche euch an! De Rézi néni és Mungó barátunk szatiri mo­sollyal feleltek csak Pepi féltékeny kitöréseire, aki máris szedte rövid tizenegyeseit és uccit, egyben a konyhában terem és magából kikelve, Julcsa felé fordulva, mondja? — Das geht aba net, Julchen, daß Sie lass’n unsa Spanferkl wegschlepp’n — és ezzel a süs­­törgő kasztosból kikapja az áldozati malac egyik piruló darabját és jóízűen falatozva, visszamegy a jókedvű társasághoz, akik éppen azon tűnődtek, hogy a ravasz Pepi n­em ment-e a konyhába, és ha igen, vájjon milyen vandál pusztítást fog végezni a közös szerzeményű malacban. Épp ebben a pillanatban üti az óra a tizen­kettőt. Óriási ricsaj. Hangokat lehet hallani, de ér­telmet nem és csak poharak egymáshozütő­dé­­sét, kipirult arcok közepette. ~'r

Next