Typographia, 1923 (55. évfolyam, 1-52. szám)
1923-01-05 / 1. szám
Január 5 # TYPOGRAPHXÂ 1923 szakértelemmel és becsületesen dolgozó tisztviselőket, hogy semmi se állja útját az intézmény anyagi és erkölcsi tönkretevésének. Nyilvános jelentés, zárszámadás három esztendő óta nem látott napvilágot, az intézmény közös fentartói: sem a munkásság, sem a munkáltatók annak adminisztrációja fölött ellenőrzésit nem gyakorolhattak. Egyre azzal áltatták az ellenőrzés lehetőségétől is elütött munkás- és munkáltatóérdekeltségeket, hogy milliós fölösleget hozott „álláísdás“ működésük, míg, véjgre aztán kiderült, hogy fölösleg helyett a pénztárt teljesen pénzügyi csődbe vitték. Ez a politika a dolgozó géposztály, a biztosításra kötelezettek egészségére, életére megy. Elérkezett az ideje annak, hogy végre a nyomdai munkásság is fölemelje tiltakozó szavát és joegálljt kiáltson a rombolók felé, akik a dolgozók legsajátabb alkotását sodorják a végpusztulás felé. A nyomdai munkásságnak sem lehet közömbös, hogy a munkásbiztosítás intézménye, amelynek megalapozásához, felépítéséhez és föntartásához anyagi és erkölcsi áldozatokkal szintén hozzájárult, meddig lesz még Csáky szalmája. Nem lehet közömbös előttünk, hogy a fajvédő urak hogyan gazdálkodtak a munkások nehéz munkája árán kiizzadott járulékokkal, hová, mire fordították a munkáltatók által is tisztán egészségügyi célokra befizetett összegeket . Legveszedelmesebb ellenségünk: a tüdővész ellem folytatott eredményes működést a munkásbiztosító pénztár és jellemző, hogy ugyanakkor, amikor mi, biztosításra kötelezett munkások, visszaköveteljük elbirtokolt pénztárainkat, hangzik el egy semleges tudósnak ama megdöbbentő vádja a mai Magyarország egészségügyi gondozása ellen, hogy: — Budapesten minden száz gyermek közül 31 héberkulózissal fertőzött és a halálozási arány Magyarországon magasabb, mint Európa bármely más államában. A szervezett munkásság megelégelte azt a veszélyes játékot, amely egyenesen egészsége, testi épsége ellen folyik az elidegenített pénztárakban, és hatalmas gyűléseken követelte vissza a pénztár önkormányzatának visszaállítását, hogy végre a munkásbiztosítás visszaadassék eredeti rendeltetésének. A megtartott gyűlések hatása alatt megszólalt Vaes József népjóléti miniszter úr is, a következőket mondván: „A munkásság nyitott ajtókat dönget, amikor az autonómia visszaállítását kívánja, mert már hivatali elődöm is tervbe vette az autonómia restaurálásán és a jövő hónap derekán benyújtom az erre vonatkozó törvényjavaslatot.“ ígéretekkel azonban nem idlik be a súlyosan megkárosított szervezett munkások, így a nyomdai munkások sem. Mi is visszaköveteljük kisajátított intézményeinket A kurzus kétes értékű restaurációjából azonban nem kérünk. A nyomdai munkásságnak követelése az autonómia teljes visszaállítása, amit az 1907. évi XIX. tc. biztosit a munkásbiztositó pénztáraknak. C------e. Öntudat. Ez a szó nagyon sokféle megnyilatkozásban részesül, nem csoda hát, ha sokféleképen magyarázzák. Ha valaki megkérdezné, hogy az öntudat alatt mit értek, körülbelül a következő feleletet adnám: „Az az ember, aki előzetes meggondolás után — és nem a mások hatása alatt — hajtja végre cselekedetét: öntudatos. Az önálló gondolkozás és cselekedet adja bár az öntudatot, mégsem lehet mondani, hogy ha az egyén egyes dolgokban a mások véleményét kikéri, avagy ahhoz szabja cselekvésének irányát — ez esetben öntudatlan. Önérzet — öntudat: rokon-, sőt ennél is több, testvérfogalom. Amint nem lehet önérzetes az, akit bizonyos sértegetés hidegen hagy, avagy cselekvéseivel nem törődik, hogy azok milyen hatással vannak a közre és személyére, éppen úgy nem lehet öntudatról beszélni ott, ahol a cselekvést — noha talán helyes irányt mutat is — mások irányítják s azok az előzetes elgondolást teljes mértékben nélkülözik.“ Minden tudományos alap nélkül való véleményem ez, amit tisztán megfigyeléseimmel és lelkiismeretem súgta érzéseimmel támasztok alá. Hogy ennyire konkretizálom egyéni véleményemet, annak az a magyarázata, hogy részben olvasok, részben hallok olyan megnyilatkozásokat az öntudatról, amelyek mosolyra késztetnek. Példát hozhatnék föl igen sokat, amelyek az öntudatot csak bizonyos dolgokban keresik és óhajtják is föltalálni. Egyik kedves, jó kollégám, fölhevült állapotában, mert egy vitás ügyben nem stimmelt a véleményünk, hamarosan rámkiáltotta, hogy öntudatosságomat kétségbe vonja. Nem célom, hogy itt feléje kiáltsam az ellenkezőjét, de mert gyakori jelenség ez a mi életünkben, általános érdekeket szem előtt tartva, óhajtom megvilágítani. Magánbeszélgetéseken, személyzeti értekezleteken, gyűléseken gyakran halljuk a vitatkozó felektől, hogy öntudatos munkás nem mond ilyet, nem tesz így, stb. Sok esetben a meggyőzőbb érvelést pótolni — beszéljünk őszintén —, a másfajta véleményt elnyomni, elhallgattatni, szolgálják emez önkényes, könnyelmű megállapítások. Kétségtelenül elismerem, hogy az öntudatrahivatkozás olykor azért is történik, hogy az egyének bizonyos elvi, avagy humánus cél szolgálására könnyen megkaphatók legyenek. Ennek hatása alatt sokan rónak le kötelességet tisztán azért, nehogy az öntudatlanok kategóriájába soroztassanak. Tény az, hogy az agitációképesség ilynemű megnyilatkozása az öntudatra ébresztést is magában hordja; azt azonban tagadom, hogy egy-egy ilyen kérdés szerencsés megoldása az öntudat fokmérője egyúttal. Nézzünk tehát közelebbről a szemébe ezeknek a rideg kitételeknek. Öntudatos-e az, aki előfizet a pártlapra, elmegy rendesen a gyűlésre, szövetkezeti részvényt jegyez. Erre a kérdésre, csodálatosan, kétféle feleletet lehetne adni, mert hiszen csak nem mondhatjuk, hogy mindazok, akik ezen kívánalmaknak nem tesznek eleget, valamennyien öntudatlanok. Inkább lelkiismereti kérdésről lehet itt szó. Ha valamelyik munkás egy lapra előfizet, avagy szövetkezeti részvényt jegyez, lelkiismeretének tartozik azzal, hogy olyan lapra fizessen elő, amelyik az ő érdekeit szolgálja elsősorban, és olyan szövetkezetnél jegyezzen részvényt, amelyik főleg a fogyasztó tisztességes kielégítését és nem a magas üzleti hasznot tartja szem előtt. Végül pedig érdekeinek lelkiismeretes szolgálásához tartozik a gyűlések rendes látogatása is. Vannak, akik magukat kompetenseknek tartják arra — s szinte kéjelegnek benne —, hogy, ők a szocializmus fölkent ajkú bajnokai. Megállapításaikat olyan értelemben teszik, mintha azok ellen apelláta nem is lehetne és ezeket a szocializmus szerves tartozékainak tekintik. A szocializmusnak nagyon sokat ártott és árt az egyéni belemagyarázás. Hallunk olyan véleményt is egymás között, amely a legszenvedélyesebb vita tárgyát szolgáltatja, pedig egyelvűségünknek kétségtelen bizonyítékai vannak. Vannak számosan, akik a hazai fogalmát hevesen tagadják s szinte ezzel kívánják magukra irányítani a figyelmet. Amellett, hogy szocialistának érzem magamat testben, lélekben, nem röstelem soha kimondani, hogy magyar vagyok és ezt az országot igaz szívvel szeretem is. Lelki szemeim, amikor e szavakat leírtam, szinte látják, hogyan savanyodnak el egyes arcok eme szavak hallatára; viszont látok, sok, sok megértő arcot is, amelyekről hasonló kifejezések sugároznak felém. Röviden a hazáról még csak ennyit: Itt születtem, magyar a nyelvem, magyar nyomdász vagyok. Ez a haza az, amelyben a keserves nyomorúságok között boldogságomat föltalálni szeretném. Hogy ez mind így van, hogy e nyomodtól roskadozó élet láncolatának végére talán soha nem juthatok el, ezért nem az a minden oldalról körülvagdalt, szerencsétlen ország, hanem a benne uralkodó igazságtalan berendezkedés a felelős. Ezzel a fejtegetésemmel, most veszem észre, ismét elmondtam egy dolgot, amelyről ítélve, ismét felém kiálthatják öntudatlanságomat. Vigasztalni fog azonban az, hogy mindez nem egy külső tetszelgésre alapítva, hanem belső érzésektől sugalmazva történt. E. K. Rácz Gyula január 14-én, vasárnap délelőtt fél 11 órakor előadást tart a Budapesti Korrektorok és Revizorok Köre és a Hirlapszedőkör rendezésében. Az előadást a Kölcsey utcai nagyteremben tartják, amelynek címe: A jövő technikája. Az előadás tárgya és az előadó előnyösen ismert személye egyaránt megérdemli az érdeklődők figyelmét, amelyet már előre is ráirányítunk a tanulságosnak és értékesnek ígérkező értekezésre. 1 Könyvnyomtatók: Meggyújtom az emlékezés fáklyáját és bevilágítok a múlt és jelen nyomdászai közé, úgyszólván retrospektív képet adok a jelennek és utókornak, hogy így is megismerjék a letűnt kor könyvnyomtató embereit és a még köztünk élőket, az új generáció is kedvet kapjon majd megörökíteni a kortársai bondomiáit és igy örökítse meg a jövő nemzedék számára a múlt eltűnt, elfeledett könyvnyomtatóit. Halottaiból senkit sem lehet föltámasztani, de az emléket föntartani lehet, mert hiszen csak azok haltak meg, akiket elfeledtek. Ne hagyjuk hát elfeledni azokat, akik köztünk éltek, küzdöttek, barátaink, kenyerestársaink voltak és adjuk át őket a jövőnek víg vagy szomorú tetteikkel és mosolyra derítő vagy könnyet facsaró cselekedeteikkel. A mai kor emberei közül sokat már nem ismer majd azok közül senki, akik itt föl fognak támadni, de emlékük mellett cselekedeteiket, ha rövid időre is, ébren fogja tartani és így föltámasztván őket halottaikból, élővé varázsolja és a lég hullámain át fogja visszaküldeni őket oda, ahonnan jöttek: a semmiségbe. * És ha megrezeg körülöttünk a lég, szellemhez nyúl majd jobbunk után, hogy istenhozottat mondjon nekünk, még ittlévőknek, akik közül sokan vágynak már csöndre, pihenésre, a megsemmisülés ölébe. Szegény Aigner Pepi bátyánk jóságos szelleme rohan felém, amint földi bolyongásaiban is mindenütt jelen akart lenni és mindenütt az első, vagy elsők közt, úgy most is odakívánkozik a halhatatlanjaink közé sereghajtónak. Kicsiny, vézna alakja keresztültöri az akadályokat és ott teremt [UNK] éppen jubileumi aktusról lévén szó a tollam hegyén. Talán éppen most van pont harminc éve, amikor egy vig társaság közepette ünnepelték az ó év eltűnését és az új év beköszönését. Szilveszter-este volt. A társaság, mely vig hangulatban várta az új évet, kedvderitő nótákba fogott, ahol Rezes barátunk (vulgo: František Hrvt, mint ajiggy, őt, a esettek Pilsenben vakolás közben nevezték), a tenort Filaeh (Mungó), a mély basszust Sarlay Guszti (a kimondhatatlan melléknevü) volt a buffószereplő, Vecsery Lajos a Mefisztó, aki rendesen könnyűszerrel ugratta be a békákat a tóba, azaz hogy a tizenhárompróbás „antialkoholistákat“ a Bacchng-Gambrinus templomába, Gyarmathy Perkó, a kákán is csomót kereső volt a „jó útra“ terelő, Csáky Lajos, a szépszavu, volt a „jó útról“ leterelő, Paukert, a „tizenhárom lityiig meg nem állunk“ jelszava, volt a bandavezető, Pepi barátunk meg a karmester szerepét vitte, persze Rézi néni előtt fújva, túlharsogó hanggal a Tizenhat-ODI lityi bor, lityi bor Osti előttünk újévkor, újévkor. A torkunkon leszalad, leszalad Ez, a SEOTonosétten had, eeétlen had. És apró lépéseit megkettőzve, harsogta akadozó hangjait tovább: Tizenhárom lityi bor, lityi bor, Lesz még nálunk disznótor, disznótor. Holnap reggelre kelve, re kelve. Megérkezik újévre, újévre. És fújta a díszes ismert és ismeretlen társaság a Tisza Kálmán tér egyik sarokvendéglőjében, a Linkben, majd körnóta következett, amelynek kötelező ereje volt a fenékig való pohárürítés, amely dicső aktusnál elismerésre méltó módon kitett mindenki magáért, nehogy a büntetést, egy lityit, meg kelljen fizetnie, amely közüzemi költség igen rosszul esett volna régi könyvnyomtatóknak is. A nóta lelkes hanginak messze való csengése valamelyes malacbanda néhány tagú maradványát terelte a Tisza Kálmán téri asztériába, akik már az ajtóban rázendítettek a „Sose halunk meg“ jelszóval kezdődő nótára: Egyszeregy az egy- Sose halunk meg, Egy lityivel több. Az már egyre megy. S jön erre olyan ricsaj, mintha az afrikai botokndok vad üvöltéssel harci táncukba kezdtek volna. Pepi bátyánk türelmetlenül leste az óramutató járását, amely igen lassan látszott mozogni, avagy, hogy,Pepinek az idegzete volt igen türelmetlen, mivelhogy igen szerette volna már hallani az óra éjféli ütését, mert hogy ekkor lett volna föltálalandó a közköltségen beszerzett „Spanferki“, amely tudvalevőleg bezárja az embereket a boldogság szférájába, az uj évbe, mivelhogy Pepi bátyánknak igen jó étvágya vala, most pedig ez az étvágy megkétszereződött, mivelhogy az újévi malac beszerzésénél az ő pénze is devalválódott húsz fillér erejéig. Ez pedig nagy szó volt még harminc évnek előtte. Rézi néni meg Mungó barátunk észrevették a ravasz Pepi türelmetlenségének okát, titokban kisomfordáltak a konyhába, és előljáróbeszédképen szépelegve a Julcsa nevű konyhatündérnek, kieszkamotálták a tepsiből a malacnak egyik szégyentől piruló földi maradványát és telt szájjal habzsolták be és úgy térve vissza a hűtlenül elhagyott társakhoz, rögtön, a szomjas ember szokásaképen „Rundtrunkot“ proponáltak Pauker és Csáky legnagyobb örömére. Mungó barátunknak azonban szája szélén meglátszott a kicsent malac zsírjának lefolyó része, amit Pepi észrevett és indignálódva, mint egy rövidséget szenvedő éhes ember, fölkiáltott: — Á, das geht aba net! Es îrists in die Küche euch an! De Rézi néni és Mungó barátunk szatiri mosollyal feleltek csak Pepi féltékeny kitöréseire, aki máris szedte rövid tizenegyeseit és uccit, egyben a konyhában terem és magából kikelve, Julcsa felé fordulva, mondja? — Das geht aba net, Julchen, daß Sie lass’n unsa Spanferkl wegschlepp’n — és ezzel a süstörgő kasztosból kikapja az áldozati malac egyik piruló darabját és jóízűen falatozva, visszamegy a jókedvű társasághoz, akik éppen azon tűnődtek, hogy a ravasz Pepi nem ment-e a konyhába, és ha igen, vájjon milyen vandál pusztítást fog végezni a közös szerzeményű malacban. Épp ebben a pillanatban üti az óra a tizenkettőt. Óriási ricsaj. Hangokat lehet hallani, de értelmet nem és csak poharak egymáshozütődését, kipirult arcok közepette. ~'r