Typographia, 1923 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1923-03-23 / 12. szám

Március 23 _______________ TYPOGRAPHIÄ ____________________1923, Ä 72 pontról irt cikkemet az a megtiszteltetés érte,_ hogy a Nyomda- és Rokonipar vezető helyen foglalko­zik vele. Álmomban sem mertem volna hinni, hogy cikkemet, amely igen tárgyilagos volt, főnöki részről ennyire félremagyarázzák. Jól mondom. Nem félreértésről van itt szó, hanem tudatos félremagyarázásról. Ki ne emlékeznek még a bárányról és a farkasról szóló kis Lafon­­taine-mesére? Mondhatott a bárány akármit, a farkas már előre fölfalásra ítélte. Az idők fo­lyamán sok csűrés-csavarást szokhattunk már meg ettől a cikkezőtől, de amit most nyújtott, az túltesz minden eddigin is. Ez etwas noch nie Dagewesenes. Mi a célja a cikkírónak a rágalmazással és a ferdítéssel? Az, hogy a Typographia szerkesztő­ségét a főnököknek nem tetsző cikkek vissza­utasítására bírja. Bizonyíték. A cikkező célza­tosan aláhúzza, tehát kétségbe vonja, hogy cik­kem magánvélemény. Az ilyen cikkekért — mint már megtették — a szervezet vezetőséget akarják felelősségre vonni. Ezzel akarván ki­erőszakolni, hogy a Typographia csak a főnök­ség magas hozzájárulásával megpecsételt cik­keket közöljön. A Typographia a nyomdai munkások lapja és csak az ő érdekeikért hiva­tott küzdeni. Mindamellett számtalanszor volt a főnökök érdekeinek szószólója is. Inkriminált cikkemet is közös érdekből írtam. Jóakarattal tanácsoltam a főnököknek, hogy ne legyenek szű­kkeblűek, tegyék lehetővé a demokratikus módon való megegyezést és ne nyugtalanítsák a munkásokat, mert ez könnyen befolyásolhatja a­­ munkakedvet. Már­pedig a nyomdásziparban a termelés a munkakedvtől függ. És ezt olyan érvekkel támogattam, amelyek egynémelyek az elevenére tapintottak. Nem hogy ezt a tanácsot a munkaadók megfogadnák, egyikük azt fogja rám, hogy ezzel burkoltan azt tanácsolom munkástársaimnak, hogy ne legyen, munkaked­vül­. Ezt a legudvariasabban, de határozottan visszau­tasítom. Ezt ő sem hiszi el rólam. Annál elitélendőbb a cselekedete. De én vagyok olyan előzékeny és elhiszem, hogy az ő gyanusítgató cikke magánvélemény. Nem is tudnám elkép­zelni, hogy a főnökség egyeteme azonosítja magát azzal az uszítással, amely a cikkből kirí Legföljebb egy-két hasonló érzésű ért ilyesmi­vel egyet. Szinte kiütközik a cikknek minden sorából, hogy írója csak alkalomra várt, hogy fenyegetéseit és a bögyében összegyülemlett munkásgyűlöletét szabadjára engedje. Ha időn­ként ilyen fizikai szükségletei vannak, ám tegye azt meg férfiasan, egyenes után, anélkül, hogy a maga sötét gondolatait mások világos sza­vaiba magyarázza bele. Mialatt munkaadói részről — meg vagyok­­ róla győződve, hogy nem a jóindulatú részé­ről — rossz tanácsok adásával vádolnak, azalatt munkásrészről azért támadtak, mert a 72 pont tekintetében engedékenységet hirdettem. Me­lyik résznek van igaza? Egyiknek sem. Megint bizonyítok. Ezt írtam március 9-én: „Viszont a munkásoknak ezután is lelkiismeretesen­­ kell kö­telességüket teljesíteniük.“ És még egyéb ehhez hasonlókat. Szaktársaim támadására azt mon­dom: Nincs olyan megállapodás, amelyben az egyik fél semmit se engedne. Mind a két félnek kell engednie is, hogy ezzel szemben kapjon is. Aki engem megismert, tudja, hogy becsületesen megírom, amit akarok. Nincs szükségem kerte­lésre, burkolásra, de nem is rágalmazok. Azon­ban én a vesékbe látok. Az egész negyedfél­­­ hasábos cikk csak azért íródott, hogy elterelje­­ a nyomdai munkások figyelmét arról, hogy az elviselhetetlen drágasággal arányos fizetéseme­lés máris elkésett. Kárbaveszett fáradság. Ha a kenyérből, zsírból kevesebb jut a munkás szer­vezetébe, mint eddig, akkor hiába prédikálok én is, más is munkakedvet, a munkás nem tud többet produkálni. Igenis, „naiv“, de valami más is, aki azt hiszi, hogy még kevesebb táplá­lékkal több ereje és jobb kedve van az ember­nek a munkához. Akkor ám „torolják meg“, „küldjék télen is nyaralni“ azokat, akik nem tudnak többet dolgozni. Ez sem fog használni. A cikkíró észre sem veszi, mennyire támo­gatja az én „munkakedvelméletemet“. Megem­líti, hogy teljesen új szedőgépeken sem szállít­ják a bér­szabályzatban meghatározott men­­­nyiséget és ezt írja: „Ennek is csak a munka­kedv hiánya az oka.“ No nézd csak! ő máris megállapítja a munkakedv hiányát, amit én csak bizonyos föltételek esetén jósoltam meg. Ha ez így van — bár nem muszáj neki mindent elhinni —, akkor miért nem küldik „pár hétre üdülni“ azokat a munkásokat? Valószínűleg nem azért, mintha nagyon szeretnék­ őket, ha­­nem azért, mert az illető főnök is látja, hogy a m­ai fizikai lerongyoltságban a munkás nem tíd többet produkálni. Hiszen éppen ennek a baj­nak általános tünetté válását akartam cikkei­­mmel megelőzni. Ha a baj megvan, nem használ m­ár a kilátásba helyezett kizárás sem. Túlkapásnak mondja­ a cikkíró, ha a munkás a teljes értékben áruba bocsátott munkaerejét „megfosztja“ annak igen értékes alkotóelemé­től, a munkakedvtől. A válasz erre csak az le­het, hogy a teljes értékben áruba bocsátott munkaerőt teljes értékben is kell megfizetni, hogy azt ne lehessen „megfosztani“ a munka­kedvtől. De m­egfizetik-e? Nos hát, mit akar­­­­nak? Nem teljesítik-e mindamellett lelkiisme­retesen kötelességüket a munkások? Azt mon­dom: igen. Én, aki olvasom a külföldi lapokat, tudom, hogy Németországban például, ahol nagy a munkahiány, csak heti 150—200 márkás differenciák vannak a fizetés és a megélhetés összege között. És ezt a különbözetet is folyton csökkentik. Ausztriában heti 11—12.000 magyar koronát keresnek szaktársaink és emellett aránylag olcsóbb ott a megélhetés. Szándéko­san szóltam csak a levert államok nyomdai munkásairól. Nálunk legalább 100%-os külön­bözetek vannak a munkaerőnk, egészségünk, gyermekeink kárára. Sokat tudnék mesélni arról, hogy mily módon rontják egyes üzemek — saját kárukra is! — munkásaik munkakedvét. De látom, ilyesmire nem kiváncsiak. Pedig hálásak lehetnének az efféle fölvilágosításokért. A munkakedv olyan nélkülözhetetlen tartozéka az üzemnek, mint a betű, a gép: kímélni és ápolni kell. A munka­kedvre fordított költség okos befektetés. Aki ehhez nem ért, gyanusítgasson és rágalmazzon tovább is, ha azt hiszi, hogy ezzel pótolja a „ta­pasztalatlanságát“ Herzog Salamon. Meg vagyunk győződve arról, hogy H. S. kol­légánk nem olyan célzattal írta cikkét, mint amit a túloldalon belemagyarázni igyekeznek. Nem tett egyebet, mint rámutatott arra az igaz­ságra, hogy eredményes termelés csak kielégí­tett munkásokkal végezhető. Hogy a t. túloldal­ból más gondolatokat váltott ki? Hát uramfia, rosszul ismerik H. S.-t. Mert­ arra a „Wie der Schelm ist...“ kezdetű német közmondásra nem gondolhatunk. A szerk. rm mr ini ra~iirii-rnn r ~>~i------------- ~ ~ ‘ —— - ■ - - Az ember magasabbrendűségébe vetett hit sohasem­ volt annyira kompromittálva, mint a humanizmus századának csúfolt mostani időkben. A civili­­­­záció kezdetén, a kellős közepén és az úgyne­vezett csúcspontján egyaránt találkozunk a legszörnyűbb és legégbekiáltóbb emberi bestia­­litásokkal. Az emberek viszonylag igen nagy műveltsége mintha csak azt a célt szolgálná, hogy kendőzni lehessen vele a legközönsége­sebb értelmezésű darwini származást. Az em­berek már évezredek óta tisztában vannak vele, hogy az emberölés bűn és hogy az emberek kínzása és gyötrése barbár tempó, amely nem­csak haszontalan és állatias cselekedet, hanem­­ a különféle istenek előtt sem kedves. Micsoda aljas képmutatás kellett tehát hozzá, hogy a történelem különféle korszakaiban úgynevezett nyugodt lelkiismerettel, sőt büszkén térjenek nyugovóra olyan emberek, akik más emberek­nek a vérében gázoltak, vagy akik részvét nél­kül, állatias érzéketlenséggel, igen sokszor pe­dig egyenesen gyönyörrel gyötörték és kínoz­ták embertársaikat! Hagyjuk a fáraók és cé­zárok tobzódását, akiknek a működése térben és időben is meglehetősen messze esik tőlünk. De beszélhetünk Batu kán vitéz csapatairól, amelyek a tatárjáráskor harminc szekérre való jobb fület vittek ki Magyarországból. Az euró­pai civilizáció erre azt mondja, hogy „ázsiai hordák“ követték el, akiknek allelkét nem ne­mesíthették meg a kereszténység tanai. Ámde vannak sokkal közelebb eső példák is, amelyek­nél nem használnak az ilyen szemforgatásos európai képm­utatások. Dózsa Györgyöt, a pa­rasztlázadás vezérét izzó vasszékbe ültették, a fejére pedig tüzes vaskoronát tettek, miközben halálra gyötört és kiéheztetett társait arra kényszerítették, hogy a parasztvezér­ húsát csipővasakkal szakítgassák ki a törzséből, és azzal táplálkozzanak. Vagy mit szóljunk a Ber­­talan-éjszakához, amikor több mint­­ harminc­ezer embert öltek meg? Az inkvizíció is egye­nesen a keresztény eszmék örve alatt kínozta és gyötörte halálra az ártatlan embereket. Mi­kor pedig Robespierre a vérpadra lépett, a hó­hér olyan állatias kíméletlenséggel tépte le se­besült fejéről a rászáradt kötést, hogy a halálraítélt a szörnyű fájdalomtól hátborzon­gató jajkiáltásban tört ki. Ugorjuk át a milliók éheztetésével, a legraffináltabb öldöklőeszkö­zökkel és gázbombákkal dolgozó világháborút, amely különben is páratlan az egyetemes történelemben. Ennek az őspogány tempóval véghezvitt bajvívásnak csak egyetlen utójáté­kával foglalkozzunk: a Ruhr-vidék franciáival, akik a németeket a háború előtt, alatt és után is barbároknak nevezték. A francia megszálló­­csapatok parancsnokai (tehát nem műveletlen és bárdolatban tuskók) úgy intézkedtek, hogy a német embereknek — férfiaknak, nőknek és gyermekeknek — nem szabad a járdákon men­­niök, hanem csak a kocsmánkon, a karjukat fe­szesen nyitott tenyerükkel lóbálniok kell, még­­pedig úgy, hogy a tenyér két oldalt látható le­yen éppen olyan határozottan, mint például a­­z arcfej... Talán nem is kellene közelebb eső példákra hivatkoznunk, hogy a változatlan emberi bestia­­litás és gonoszság szakadatlanul tartó dühön­gése leplezetlenül álljon előttünk a maga szo­morú kétségtelenségében. De egy ilyen egészen közel eső példát mégsem hallgathatunk el. Min­den tisztességes ember, aki nem a vagyonából, vagy nem lopásból és nem csalásból, hanem a munkájából él, tudja, hogy ez milyen keményen gyötresztő feladat. Régen túl vagyunk azokon az időkön, amikor az emberek azt hitték, hogy a szegény és a gazdag ember között valami természet­fölöttiséggel magyarázható különbség van. Mi nagyon jól tudjuk, hogy a munkaadók sem isteni eredetűek. Nekik is enniük és inniuk kell, hogy a fizikai létüket biztosíthassák. N­ekik is van két kezük és lábuk és öt érzékük, éppen csak úgy, mint nekünk. Ők is tudják, hogy a rongyok viselése megalázó és egészségtelen, a hiányos táplálkozás vagy a koplalás pedig egy­szerűen olyan emberkínzás, amely tökéletesen egyenlő a részletekben végrehajtott öngyilkos­sággal. A munkaadók között egyetlen Rip van Winkle sincsen, aki ne tudná, hogy ebben az országban mit kell szenvednie és nélkülöznie annak, aki a két keze munkájára van utalva. És mégis megtörtént, hogy akik éppen úgy két lábon járnak, mint mi, akik éppen úgy esznek és isznak­­— ha jobbat és többet is —, mint mi, és akiknél még az anyagkiválasztódás maga is csak olyan közönséges módon történik, mint nálunk, hogy munkaadó emberek kizártak a a munkából tízezerszámra olyan embereket, akikről tudva tudják és látják, hogy csontra­­bőrre fogytak a koplalástól, és akiknek a fölső ruháik alól” már nem is a szennyes alsó gön­ceik, hrnsz egyenesen a meztelen testük lát­szik ki. És még nem is abban van a perverz embertelenség, hogy ez megtörtént, hanem­ abban, hogy egyrészt nemcsak­ a kizártakat kínozzák meg, hanem a hozzátartozóikat is, másrészt pedig éppen a csontra-bőrre nyomo­­rodottak kétségbeesett helyzetére bazírozzák a kizárás sikerét. Ez tehát már nem természetes gazdasági erőpróba, amelyen fölvilágosodott szocialista sohasem csodálkozik, hanem annak az embertelen ősperverzitásnak a félreismerhe­tetlen megnyilatkozása, amely a harminc sze­kér jobb fülét, Dózsa György izzó vastronusát, Szent Bertalan éjszakáját, a keresztény inkvi­zíció pogány kegyetlenségeit és Robespierre durván lerántott sebkötését produkálta a tör­ténelem folyamán. De ha már ennyire közel jutottunk példák tekintetében, nézzünk körül egészen a közvet­len közelünkben is, és­­ szégyelljük magunkat. Mert nem vigasztalódhatunk meg azzal sem, hogy a mi szakmánk kivétel, és hogy a mi munkaadóink között egyetlenegy sem akad, aki képes volna az említett és jellemzett em­­berkínzásra. A Nyomda- és Rokonipar leg­­utolsó száma ugyanis olyan vezércikket közö­l, amely semmi kétséget sem támaszthat ben­nünk abban a tekintetben, hogy a leírhatatla­­nul bús és szomorú szenvedéseink nem kötele­zik kíméletre a közlemény íróját. Annyira nem szentimentális ez a cikk, hogy egyenesen és kifejezetten megfenyeget bennünket a ki­zárással, ha nem viseljük jól magunkat. Nyo­matékosan és külön hangsúlyozással­ adja tud­tunkra, hogy ha pedig talán elcsigázottaknak éreznők magunkat, amelynek következménye­­ként a munkakedvünk megcsappanna, hát akkor arról is tudnának gondoskodni, hogy ezt a megcsappant munkakedvet úgynevezett „téli nyár­altatásokkal“ visszanyerjük ... Meggyőződésem szerint egyetlen műveit munkaadó előtt sem kell igazolnunk, hogy az életünk már régen nem emberekhez méltó. Egyik jeles szocialista azt mondja valamelyik munkájában, hogy minden emberi szenvedés és nélkülözés és minden emberi kielégülés is, következésképen tehát minden emberi helyzet csak a többi embernek ugyanabban az időben adott helyzetével mérhető meg. Mi sohasem ragadtattuk magunkat annyira, hogy a munka­adóinkéhoz hasonló életet követeljünk a ma­gunk számára. Ha tettünk is összehasonlításo­kat, ez csak azért történt, hogy a nyomorúsá­gunkat érzékelhetőbbé tegyük. Senki sem ál­líthatja rólunk, hogy akár a szakszervezetben, akár a szakszervezet hivatalos lapjában illoja­­litásra neveljük vagy ösztökéljük a tagokat. Aki nyitott szemmel néz és lát, és akinek jó füle van, annak tudnia kell, hogy a vezetősé­günk úgyszólván állandó és szüntelen, eddig sohasem tapasztalt gyanusítgatásoknak, sőt sértéseknek a céltáblája a saját táborunkban, a munkaadók súlyosan érezhető ellentállása következtében. A Typographia októberben meg­jelent jubileumi számában pedig azt írtuk föl­tűnő helyen és föltűnő betűkkel, hogy „a szak­­szervezetnek nem az a jó tagja, aki mindunta­lan azzal kérkedik, hogy a munkaadók ellen­sége“. Most nemrégen meg éjjel kellett vezető­ségi tagjainknak az ágyaikból kiugrálniok, hogy a végképen elkeseredett munkásokat visszatereljék a munkahelyeikre. De a tömegek türelmetlensége ellen sem lehet sok panasz. Elszörnyedve és a legnagyobb kétségbeeséssel látjuk, hogy a múlt hónap statisztikai alapon kimutatott áremelkedését még most sem térí­tették meg, noha maholnap lepörög már a március is... Az Index felmondása után még azt sem biztosítottuk magunknak, hogy a ki­mutatott drágaságról mikor lehet beszélni! A helyzet most is bizonytalan. Megtörténhetik, hogy, vagy két hónap kimutatott drágaságáról kell majd tárgyalnunk, vagy pedig a megállapí­­tandott béremelés után rögtön kérhetjük az újabb javításokat. Az egészben pedig az a leg­fájdalmasabb, hogy mindenképen csak mi munkások járunk rosszul. Ha összevonjuk a két hónap áremelkedését, akkor egy hónappal máris megkárosodtunk, ha pedig a múlt hó­nap drágulását külön és gyorsan megtérítik, akkor közvetlenül utána kényszerítenek ben­nünket a márciusi áremelkedés előterjeszté­sére. Ez talán nem is volna a mi részünkről nagyon tragikus, ha nem tudnók már előre a főnökök­­ válaszát: »Hogyan? Hiszen csak most

Next