Typographia, 1923 (55. évfolyam, 1-52. szám)
1923-03-23 / 12. szám
Március 23 _______________ TYPOGRAPHIÄ ____________________1923, Ä 72 pontról irt cikkemet az a megtiszteltetés érte,_ hogy a Nyomda- és Rokonipar vezető helyen foglalkozik vele. Álmomban sem mertem volna hinni, hogy cikkemet, amely igen tárgyilagos volt, főnöki részről ennyire félremagyarázzák. Jól mondom. Nem félreértésről van itt szó, hanem tudatos félremagyarázásról. Ki ne emlékeznek még a bárányról és a farkasról szóló kis Lafontaine-mesére? Mondhatott a bárány akármit, a farkas már előre fölfalásra ítélte. Az idők folyamán sok csűrés-csavarást szokhattunk már meg ettől a cikkezőtől, de amit most nyújtott, az túltesz minden eddigin is. Ez etwas noch nie Dagewesenes. Mi a célja a cikkírónak a rágalmazással és a ferdítéssel? Az, hogy a Typographia szerkesztőségét a főnököknek nem tetsző cikkek visszautasítására bírja. Bizonyíték. A cikkező célzatosan aláhúzza, tehát kétségbe vonja, hogy cikkem magánvélemény. Az ilyen cikkekért — mint már megtették — a szervezet vezetőséget akarják felelősségre vonni. Ezzel akarván kierőszakolni, hogy a Typographia csak a főnökség magas hozzájárulásával megpecsételt cikkeket közöljön. A Typographia a nyomdai munkások lapja és csak az ő érdekeikért hivatott küzdeni. Mindamellett számtalanszor volt a főnökök érdekeinek szószólója is. Inkriminált cikkemet is közös érdekből írtam. Jóakarattal tanácsoltam a főnököknek, hogy ne legyenek szűkkeblűek, tegyék lehetővé a demokratikus módon való megegyezést és ne nyugtalanítsák a munkásokat, mert ez könnyen befolyásolhatja a munkakedvet. Márpedig a nyomdásziparban a termelés a munkakedvtől függ. És ezt olyan érvekkel támogattam, amelyek egynémelyek az elevenére tapintottak. Nem hogy ezt a tanácsot a munkaadók megfogadnák, egyikük azt fogja rám, hogy ezzel burkoltan azt tanácsolom munkástársaimnak, hogy ne legyen, munkakedvül. Ezt a legudvariasabban, de határozottan visszautasítom. Ezt ő sem hiszi el rólam. Annál elitélendőbb a cselekedete. De én vagyok olyan előzékeny és elhiszem, hogy az ő gyanusítgató cikke magánvélemény. Nem is tudnám elképzelni, hogy a főnökség egyeteme azonosítja magát azzal az uszítással, amely a cikkből kirí Legföljebb egy-két hasonló érzésű ért ilyesmivel egyet. Szinte kiütközik a cikknek minden sorából, hogy írója csak alkalomra várt, hogy fenyegetéseit és a bögyében összegyülemlett munkásgyűlöletét szabadjára engedje. Ha időnként ilyen fizikai szükségletei vannak, ám tegye azt meg férfiasan, egyenes után, anélkül, hogy a maga sötét gondolatait mások világos szavaiba magyarázza bele. Mialatt munkaadói részről — meg vagyok róla győződve, hogy nem a jóindulatú részéről — rossz tanácsok adásával vádolnak, azalatt munkásrészről azért támadtak, mert a 72 pont tekintetében engedékenységet hirdettem. Melyik résznek van igaza? Egyiknek sem. Megint bizonyítok. Ezt írtam március 9-én: „Viszont a munkásoknak ezután is lelkiismeretesen kell kötelességüket teljesíteniük.“ És még egyéb ehhez hasonlókat. Szaktársaim támadására azt mondom: Nincs olyan megállapodás, amelyben az egyik fél semmit se engedne. Mind a két félnek kell engednie is, hogy ezzel szemben kapjon is. Aki engem megismert, tudja, hogy becsületesen megírom, amit akarok. Nincs szükségem kertelésre, burkolásra, de nem is rágalmazok. Azonban én a vesékbe látok. Az egész negyedfél hasábos cikk csak azért íródott, hogy elterelje a nyomdai munkások figyelmét arról, hogy az elviselhetetlen drágasággal arányos fizetésemelés máris elkésett. Kárbaveszett fáradság. Ha a kenyérből, zsírból kevesebb jut a munkás szervezetébe, mint eddig, akkor hiába prédikálok én is, más is munkakedvet, a munkás nem tud többet produkálni. Igenis, „naiv“, de valami más is, aki azt hiszi, hogy még kevesebb táplálékkal több ereje és jobb kedve van az embernek a munkához. Akkor ám „torolják meg“, „küldjék télen is nyaralni“ azokat, akik nem tudnak többet dolgozni. Ez sem fog használni. A cikkíró észre sem veszi, mennyire támogatja az én „munkakedvelméletemet“. Megemlíti, hogy teljesen új szedőgépeken sem szállítják a bérszabályzatban meghatározott mennyiséget és ezt írja: „Ennek is csak a munkakedv hiánya az oka.“ No nézd csak! ő máris megállapítja a munkakedv hiányát, amit én csak bizonyos föltételek esetén jósoltam meg. Ha ez így van — bár nem muszáj neki mindent elhinni —, akkor miért nem küldik „pár hétre üdülni“ azokat a munkásokat? Valószínűleg nem azért, mintha nagyon szeretnék őket, hanem azért, mert az illető főnök is látja, hogy a mai fizikai lerongyoltságban a munkás nem tíd többet produkálni. Hiszen éppen ennek a bajnak általános tünetté válását akartam cikkeimmel megelőzni. Ha a baj megvan, nem használ már a kilátásba helyezett kizárás sem. Túlkapásnak mondja a cikkíró, ha a munkás a teljes értékben áruba bocsátott munkaerejét „megfosztja“ annak igen értékes alkotóelemétől, a munkakedvtől. A válasz erre csak az lehet, hogy a teljes értékben áruba bocsátott munkaerőt teljes értékben is kell megfizetni, hogy azt ne lehessen „megfosztani“ a munkakedvtől. De megfizetik-e? Nos hát, mit akarnak? Nem teljesítik-e mindamellett lelkiismeretesen kötelességüket a munkások? Azt mondom: igen. Én, aki olvasom a külföldi lapokat, tudom, hogy Németországban például, ahol nagy a munkahiány, csak heti 150—200 márkás differenciák vannak a fizetés és a megélhetés összege között. És ezt a különbözetet is folyton csökkentik. Ausztriában heti 11—12.000 magyar koronát keresnek szaktársaink és emellett aránylag olcsóbb ott a megélhetés. Szándékosan szóltam csak a levert államok nyomdai munkásairól. Nálunk legalább 100%-os különbözetek vannak a munkaerőnk, egészségünk, gyermekeink kárára. Sokat tudnék mesélni arról, hogy mily módon rontják egyes üzemek — saját kárukra is! — munkásaik munkakedvét. De látom, ilyesmire nem kiváncsiak. Pedig hálásak lehetnének az efféle fölvilágosításokért. A munkakedv olyan nélkülözhetetlen tartozéka az üzemnek, mint a betű, a gép: kímélni és ápolni kell. A munkakedvre fordított költség okos befektetés. Aki ehhez nem ért, gyanusítgasson és rágalmazzon tovább is, ha azt hiszi, hogy ezzel pótolja a „tapasztalatlanságát“ Herzog Salamon. Meg vagyunk győződve arról, hogy H. S. kollégánk nem olyan célzattal írta cikkét, mint amit a túloldalon belemagyarázni igyekeznek. Nem tett egyebet, mint rámutatott arra az igazságra, hogy eredményes termelés csak kielégített munkásokkal végezhető. Hogy a t. túloldalból más gondolatokat váltott ki? Hát uramfia, rosszul ismerik H. S.-t. Mert arra a „Wie der Schelm ist...“ kezdetű német közmondásra nem gondolhatunk. A szerk. rm mr ini ra~iirii-rnn r ~>~i------------- ~ ~ ‘ —— - ■ - - Az ember magasabbrendűségébe vetett hit sohasem volt annyira kompromittálva, mint a humanizmus századának csúfolt mostani időkben. A civilizáció kezdetén, a kellős közepén és az úgynevezett csúcspontján egyaránt találkozunk a legszörnyűbb és legégbekiáltóbb emberi bestialitásokkal. Az emberek viszonylag igen nagy műveltsége mintha csak azt a célt szolgálná, hogy kendőzni lehessen vele a legközönségesebb értelmezésű darwini származást. Az emberek már évezredek óta tisztában vannak vele, hogy az emberölés bűn és hogy az emberek kínzása és gyötrése barbár tempó, amely nemcsak haszontalan és állatias cselekedet, hanem a különféle istenek előtt sem kedves. Micsoda aljas képmutatás kellett tehát hozzá, hogy a történelem különféle korszakaiban úgynevezett nyugodt lelkiismerettel, sőt büszkén térjenek nyugovóra olyan emberek, akik más embereknek a vérében gázoltak, vagy akik részvét nélkül, állatias érzéketlenséggel, igen sokszor pedig egyenesen gyönyörrel gyötörték és kínozták embertársaikat! Hagyjuk a fáraók és cézárok tobzódását, akiknek a működése térben és időben is meglehetősen messze esik tőlünk. De beszélhetünk Batu kán vitéz csapatairól, amelyek a tatárjáráskor harminc szekérre való jobb fület vittek ki Magyarországból. Az európai civilizáció erre azt mondja, hogy „ázsiai hordák“ követték el, akiknek allelkét nem nemesíthették meg a kereszténység tanai. Ámde vannak sokkal közelebb eső példák is, amelyeknél nem használnak az ilyen szemforgatásos európai képmutatások. Dózsa Györgyöt, a parasztlázadás vezérét izzó vasszékbe ültették, a fejére pedig tüzes vaskoronát tettek, miközben halálra gyötört és kiéheztetett társait arra kényszerítették, hogy a parasztvezér húsát csipővasakkal szakítgassák ki a törzséből, és azzal táplálkozzanak. Vagy mit szóljunk a Bertalan-éjszakához, amikor több mint harmincezer embert öltek meg? Az inkvizíció is egyenesen a keresztény eszmék örve alatt kínozta és gyötörte halálra az ártatlan embereket. Mikor pedig Robespierre a vérpadra lépett, a hóhér olyan állatias kíméletlenséggel tépte le sebesült fejéről a rászáradt kötést, hogy a halálraítélt a szörnyű fájdalomtól hátborzongató jajkiáltásban tört ki. Ugorjuk át a milliók éheztetésével, a legraffináltabb öldöklőeszközökkel és gázbombákkal dolgozó világháborút, amely különben is páratlan az egyetemes történelemben. Ennek az őspogány tempóval véghezvitt bajvívásnak csak egyetlen utójátékával foglalkozzunk: a Ruhr-vidék franciáival, akik a németeket a háború előtt, alatt és után is barbároknak nevezték. A francia megszállócsapatok parancsnokai (tehát nem műveletlen és bárdolatban tuskók) úgy intézkedtek, hogy a német embereknek — férfiaknak, nőknek és gyermekeknek — nem szabad a járdákon menniök, hanem csak a kocsmánkon, a karjukat feszesen nyitott tenyerükkel lóbálniok kell, mégpedig úgy, hogy a tenyér két oldalt látható leyen éppen olyan határozottan, mint például az arcfej... Talán nem is kellene közelebb eső példákra hivatkoznunk, hogy a változatlan emberi bestialitás és gonoszság szakadatlanul tartó dühöngése leplezetlenül álljon előttünk a maga szomorú kétségtelenségében. De egy ilyen egészen közel eső példát mégsem hallgathatunk el. Minden tisztességes ember, aki nem a vagyonából, vagy nem lopásból és nem csalásból, hanem a munkájából él, tudja, hogy ez milyen keményen gyötresztő feladat. Régen túl vagyunk azokon az időkön, amikor az emberek azt hitték, hogy a szegény és a gazdag ember között valami természetfölöttiséggel magyarázható különbség van. Mi nagyon jól tudjuk, hogy a munkaadók sem isteni eredetűek. Nekik is enniük és inniuk kell, hogy a fizikai létüket biztosíthassák. Nekik is van két kezük és lábuk és öt érzékük, éppen csak úgy, mint nekünk. Ők is tudják, hogy a rongyok viselése megalázó és egészségtelen, a hiányos táplálkozás vagy a koplalás pedig egyszerűen olyan emberkínzás, amely tökéletesen egyenlő a részletekben végrehajtott öngyilkossággal. A munkaadók között egyetlen Rip van Winkle sincsen, aki ne tudná, hogy ebben az országban mit kell szenvednie és nélkülöznie annak, aki a két keze munkájára van utalva. És mégis megtörtént, hogy akik éppen úgy két lábon járnak, mint mi, akik éppen úgy esznek és isznak— ha jobbat és többet is —, mint mi, és akiknél még az anyagkiválasztódás maga is csak olyan közönséges módon történik, mint nálunk, hogy munkaadó emberek kizártak a a munkából tízezerszámra olyan embereket, akikről tudva tudják és látják, hogy csontrabőrre fogytak a koplalástól, és akiknek a fölső ruháik alól” már nem is a szennyes alsó gönceik, hrnsz egyenesen a meztelen testük látszik ki. És még nem is abban van a perverz embertelenség, hogy ez megtörtént, hanem abban, hogy egyrészt nemcsak a kizártakat kínozzák meg, hanem a hozzátartozóikat is, másrészt pedig éppen a csontra-bőrre nyomorodottak kétségbeesett helyzetére bazírozzák a kizárás sikerét. Ez tehát már nem természetes gazdasági erőpróba, amelyen fölvilágosodott szocialista sohasem csodálkozik, hanem annak az embertelen ősperverzitásnak a félreismerhetetlen megnyilatkozása, amely a harminc szekér jobb fülét, Dózsa György izzó vastronusát, Szent Bertalan éjszakáját, a keresztény inkvizíció pogány kegyetlenségeit és Robespierre durván lerántott sebkötését produkálta a történelem folyamán. De ha már ennyire közel jutottunk példák tekintetében, nézzünk körül egészen a közvetlen közelünkben is, és szégyelljük magunkat. Mert nem vigasztalódhatunk meg azzal sem, hogy a mi szakmánk kivétel, és hogy a mi munkaadóink között egyetlenegy sem akad, aki képes volna az említett és jellemzett emberkínzásra. A Nyomda- és Rokonipar legutolsó száma ugyanis olyan vezércikket közöl, amely semmi kétséget sem támaszthat bennünk abban a tekintetben, hogy a leírhatatlanul bús és szomorú szenvedéseink nem kötelezik kíméletre a közlemény íróját. Annyira nem szentimentális ez a cikk, hogy egyenesen és kifejezetten megfenyeget bennünket a kizárással, ha nem viseljük jól magunkat. Nyomatékosan és külön hangsúlyozással adja tudtunkra, hogy ha pedig talán elcsigázottaknak éreznők magunkat, amelynek következményeként a munkakedvünk megcsappanna, hát akkor arról is tudnának gondoskodni, hogy ezt a megcsappant munkakedvet úgynevezett „téli nyáraltatásokkal“ visszanyerjük ... Meggyőződésem szerint egyetlen műveit munkaadó előtt sem kell igazolnunk, hogy az életünk már régen nem emberekhez méltó. Egyik jeles szocialista azt mondja valamelyik munkájában, hogy minden emberi szenvedés és nélkülözés és minden emberi kielégülés is, következésképen tehát minden emberi helyzet csak a többi embernek ugyanabban az időben adott helyzetével mérhető meg. Mi sohasem ragadtattuk magunkat annyira, hogy a munkaadóinkéhoz hasonló életet követeljünk a magunk számára. Ha tettünk is összehasonlításokat, ez csak azért történt, hogy a nyomorúságunkat érzékelhetőbbé tegyük. Senki sem állíthatja rólunk, hogy akár a szakszervezetben, akár a szakszervezet hivatalos lapjában illojalitásra neveljük vagy ösztökéljük a tagokat. Aki nyitott szemmel néz és lát, és akinek jó füle van, annak tudnia kell, hogy a vezetőségünk úgyszólván állandó és szüntelen, eddig sohasem tapasztalt gyanusítgatásoknak, sőt sértéseknek a céltáblája a saját táborunkban, a munkaadók súlyosan érezhető ellentállása következtében. A Typographia októberben megjelent jubileumi számában pedig azt írtuk föltűnő helyen és föltűnő betűkkel, hogy „a szakszervezetnek nem az a jó tagja, aki minduntalan azzal kérkedik, hogy a munkaadók ellensége“. Most nemrégen meg éjjel kellett vezetőségi tagjainknak az ágyaikból kiugrálniok, hogy a végképen elkeseredett munkásokat visszatereljék a munkahelyeikre. De a tömegek türelmetlensége ellen sem lehet sok panasz. Elszörnyedve és a legnagyobb kétségbeeséssel látjuk, hogy a múlt hónap statisztikai alapon kimutatott áremelkedését még most sem térítették meg, noha maholnap lepörög már a március is... Az Index felmondása után még azt sem biztosítottuk magunknak, hogy a kimutatott drágaságról mikor lehet beszélni! A helyzet most is bizonytalan. Megtörténhetik, hogy, vagy két hónap kimutatott drágaságáról kell majd tárgyalnunk, vagy pedig a megállapítandott béremelés után rögtön kérhetjük az újabb javításokat. Az egészben pedig az a legfájdalmasabb, hogy mindenképen csak mi munkások járunk rosszul. Ha összevonjuk a két hónap áremelkedését, akkor egy hónappal máris megkárosodtunk, ha pedig a múlt hónap drágulását külön és gyorsan megtérítik, akkor közvetlenül utána kényszerítenek bennünket a márciusi áremelkedés előterjesztésére. Ez talán nem is volna a mi részünkről nagyon tragikus, ha nem tudnók már előre a főnökök válaszát: »Hogyan? Hiszen csak most