Typographia, 1925 (57. évfolyam, 1-52. szám)
1925-01-02 / 1. szám
Január 2 Bizonyos, hogy ennek ellenére is sok kívánnivalót hagy még maga után a nyomdai munkásság életszínvonala, de minden jel arra mutat, hogy a ránk következő évben meglesz a lehetőség ennek további javítására. Hosszú, nagyon hosszú időn keresztül teljes egészében stagnált a nyomdaipar, de most már, örömmel konstatáljuk, valamelyes javulás mutatkozik ezen a téren is. Ha lehetett is éveken keresztül nélkülözni a könyvek légióját, vagy például, hogy egyebet ne említsünk, a kereskedelmi nyomtatványok legnagyobb részét, ma már — úgy látjuk — megszűnt ez a lehetetlen állapot. Mind több és több könyv jelenik meg, a merkantilmunka is szaporodik a nyomdákban ,és nagyobbak lettek az újságok is. A munkaközvetítési adatok is azt bizonyítják, hogy az év vége felé jelentősen lecsökkent a munkanélküliek száma és évek óta nem volt olyan alacsony az előjegyzésben lévők száma, mint most. Ennek illusztrálására elegendő talán egyetlen számadat is. Míg az 1923. év végén Budapesten több, mint 700 munkanélküli volt előjegyezve, addig ez év végén alig haladja meg a munkanélküliek létszáma a 400-at. A nyomdaipar helyzetének ez a kétségtelen javulása tette lehetővé Budapesten a bérminimumok nivellálását. Most vannak folyamatban a tárgyalások a vidéki bérminimumok nivellálásának keresztülvitele tárgyában, ami végeredményében bizonyára ott is enyhíteni fogja szaktársaink nehéz helyzetét. De azért tennivaló is akad még elegendő. Szervezetünk másik ágában, a segélyző-egyesületnél mindinkább érezteti hatását a segélyek elégtelensége. Lapunkban is, de, még egyebütt is, mind sűrűbb visszhangra talál az a kívánság, hogy az egyesületi segélyek mielőbb kiadásan emeltessenek. Ha még nem is értünk el odáig, hogy a segélyző-egyesületi illetékeket és segélyeket teljesen arányosítani lehessen a békében érvényben volt illetékekkel és segélyekkel, de — úgy véljük — legalább oly mértékben, mint ez a munkabéreknél elérhető volt, arányosítani kellene a segélyeket is. Hisszük és reméljük, hogy az erre illetékes fórum, a segélyző-egyesület választmánya mihamarabb módot és lehetőséget fog arra találni, hogy a nyomdai munkásság jogos kivántságának megfelelően rendeztessék e kérdés is L. D. *gt^3=siss!Ä*sW|,UfiiTM**»<»»Tiriiir"»i»1i'i|^ii»ii* ■•u*..... I (I m in A csehországi árszabályt, mely magában foglalja a Cseh-Szlovák köztársaság: . egész nyomdai munkásságát, kivévén a hetek óta harcban lévő szlovenszkói nyomdászsagot, dercember 16-án Prágában újra megkötöttek a évre. Az eddigi hírek szerint a 14 napi tárgyalás alatt alig változtattak valamit a régi árszabályon, mindkét fél megelégedett az eddigi eredményeikkel. Ugyanakkor* megkötöttek a nyomdászok árszabályával egyidejűleg a kőnyomdászok és oriemigráfusok, ■ valamint a Könyvkötők árszabályát is.__________________ TYPOGRAPHIA Fiumei levél Boldog uj évet kívánok a ,,Typographic minden egyes olvasójának. Ez talán az egyedüli, a jókívánság, ami nincsen még megadóztatva és igy az ember könnyen átadja másik embertársának. . . . . . . ... De nincsen ma már sok értelme e régi szolásmódnak, mert amikor ma boldog új évet kívánunk szenvedő szomszédunknak, magunk is félve gondolunk i a jövő esztendőre. ...... Azt kellene mondani: „Kívánom, hogy a jövő évben mindannap jól legyen lakva." Mert tessék elhinni, csúnya dolog az éhség. Az elmúlt esztendővel immár teljesen tisztában vagyunk. Tudjuk, mit hozott és mit vitt el. De a jövő év, az már más. Itt megáll a hatalmas, az elbizakodott nagy ember kicsi esze. Ez az emberi észnek a határa, az úgynevezett „Eubiponja“, amit egy hajszállal sem lehet átlépni. Nekem például hiába jósol Madame de Thebes és a többi jövőbe látó okkultista és spiritiszta. Nem hiszek nekik. Mert ők is csak emberek, úgy mint én, — tehát nem tudnak semmit az.De hiszek másban. — Hiszem, hol minden emberben van valami „isteni szikra amit közönségesen józan észnek szoktunk nevezni, amit művelni és fejleszteni kell; egy kincs, amit fölfedezni és egyszer emelni kell, ha boldogulni akarunk ezen a görbe világon. ’ Minden művelt ember magában hord ilyen kincset és csakis egy igazi „Peter Schlehmir az, aki — mint saját magam is — megvenni ebben a rengeteg gazdag világban és mint szegény ördög megy az életen keresztül. Vagyis, aki fiatal éveit nem tudta kellően értékesíteni. Ez pedig fiatal szaktársaimnak szól, akiknek még van alkalmuk hozzá, hogy magukba szánjanak és minden percét e rövid életnek arra használják föl, hogy a bennök rejlő erőt, egyéni képességet fölismerve, műveltségre, tudományra szert tegyenek. Különben álljon itt egy klasszikus példa arra nézve, hogy mily közel áll az ember néha a szerencséhez, ha csak egy kicsit mozdulna el a vele született flegmából, a nembaromsagbol kilépne. . . . ... ... Október 22-én Wien-ben, a cionisták gyülekezetében Azis Domet arab költő és tudós egy fölolvasást tartott Palesztináról, amelynek folyamán bizonyítani akarta, hogy bizony érdemes Palesztinába kivándorolni, mert nemcsak még úgynevezett szűz talaj, de mert minden talpalatnyi föld rejtett kincseket hord magában. . „ , A többi között a következő nem régen előfordult esetet mesélte. Élt ott egy Efendi és 40 évig ura volt egy rengeteg nagy darab földnek. De miután ez a föld nem jövedelmezett semmit, bizony nagy nyomorban és ínségben folytak az Efendi napjai. Egyszerre aztán kezdtek a zsidók Palesztinába bevándorolni. Mindig többen és többen jöttek, innen is, onnan is és egy szép napon az Efendi eladta a földet, amit 40 évig birt és éhezett, azt a földet, amit még az apja is öregapjától örökölt, és oly jó árt kapott érte, hogy az egész szomszédság irigyelve beszélt róla, mert most már gazdag ember lett belőle. A bevándorolt zsidók pedig máskép kezdték a dolgot. Mindenekelőtt vizes árkokat ástak s művelni kezdték a földet, amely még ásót-kapát nem látott soha. Történt pedig, hogy egy szép napon az egyik munkás ásás közben elsülyeál a föld, amelyen állt, engedett és egy óriási lyuk támadt; tovább ástak és egy alagúthoz értek, mely egy nagy teremhez vezetett. Innen kezdve aztán a cionista hallgatók azt hitték, hogy az arab költő Šeherezadje módjára elmondja az „Ezeregy éj“ világszerte ismert meséit. Pedig nem mese, hanem tiszta valóság. Rábukkantak, megtaláltak egy több évezred óta eltemetett arab királyi sírt. Ott ültek a trónteremben, vagyis a sirkar 1925 Rothenstein Mór szaktárs A nyomdászcsalád ünnepet ült. Megünnepelte egyik érdemes vezető tagjának személyében a becsületes munka, a nyomdászszolidaritás és a közösségért való fáradhatatlan munkálkodás örömünnepét. Az ürügy — mint maga az ünnepelt Rothenstein Mór szakitárs mondta — az ő hatvanadik születésnapja volt, amelyet december 26-án, karácsony másodnapján nagyszámú barát, tisztelő és küzdőtárs jelenlétében ült meg a budapesti nyomdai munkásság. E szerény sorok célja nem az, hogy az ünnepelt, Rothenstein Mór szakítárs áldásos működését méltassák. Ezt az elhangzott üdvözlőbeszédek keretében megtették mások. Mindamellett — már példaadás kedvéért is — ki kell emelnünk Rothenstein szakmisuakc azt a ragyogó jellemvonását, amely hosszú közéleti szereplése alatt mindenkor megcsillámlott, valahányszor arról volt szó, hogy a nyomdai munkásságért dolgozni kell. A legsúlyosabb fizikai áldozatokat is könnyűszerrel viselte el és ha kellett, lemondott még a szükséges éjjeli és szünnapi pihenéséről is, hogy a nyomdászközösséget még a legcsekélyebb kártól is megóvja. Az úgyszólván váratlan ünnepléssel a budapesti nyomdai munkások csak elismerésüket és hálájukat akarták kifejezni Retthenstein szaktársnak, akiit még nemzetgyűlési képviselősége sem tudott annyira lefoglalni, hogy elsősorban ne a nyomdászok ügyének szentelje idejét és életét. És ezzel teljes mértékben igazolta a beléje helyezett bizalomra való érdemességét. A nem mindennapos ünneplést Wiesenberger Vilmos szaktársnak a nyomdászszervezet nevében mondott üdvözlőbeszéde nyitotta meg. Micsoda iróniája a mai szervezeti viszonyoknak, hogy ugyanakkor, amikor a legérdemesebbek egyikét a legbensőbb szeretettel veszik körül, meg kellett emlékeznie szervezeti életünknek árnyoldaláról is. Beszélt könnyelműen vádaskodókról, aknamunkát végzőkről, akik előtt semmi sem szent, sem egyéni becsület, sem a szervezet becsülete. Meg tudjuk érteni az intő szót ilyen alkalomból is, hiszen a szervezet megbízottjának minden alkalmat föl kell használnia arra, hogy nevelőleg, oktatólag hasson a szervezet tagjaira, de meg vagyunk róla győződve, hogy miként az egészséges vérkeringésű emberi szervezet kiválasztja magából a beléje jutott fertőző anyagokat, vagy idegen testeket,a mi egészséges szervezeti életünk is úgy választja ki majd magából vagy —ha alkalmazkodik — asszimilálja, megnemesíti a benne lévő kórokozó anyagot. A kifelé irányított intelem után csakhamar rátért Rothenstein szaktárs üdvözlésére, aminek végeztével átnyújtott neki egy díszes, selyemkötésű albumot, amelybe barátai, hívei és nagyrabecsülői beleírták nevüket. Az albumot Durcai Károly szaktárs, a Világosság-nyomda kiváló mesterszedője készítette. A selyem albumfedélre és az egyes oldalakra festett szimbolikus rajzok az ő mesteri munkája. Ötletekben gazdag tehetséggel szemlélteti néhány sikerült rajzzal azt a szép ívet, amelyet Rothenstein szakltárs megtett a szedőszekrénytől a szerkesztői asztalig és onnan a parlamenti palotáig, a nemzetgyűlési képviselőségig. A nyomdász büszkén tekinthet mindenha erre a gyönyörű munkára, mert ez egy művészi magaslatra fölvergődött nyomdász törekvésének nagyszerű eredménye. A munkást manapság olyan ritkán éri elismerés, hogy ezt itt el kellett mondanunk és Rothenstein szaktárs, aki szereti a szépet, a művészit, bizonyára kedves emlékének tekinti majd ezt az albumot is, amely a kollegiális szeretet és a szakmai szeretet egybeforradásainak jelképe. Jászai Samu szaktárs az ünnepelt kitűnő szakszervezeti tevékenységét méltatta, Schmidt Béla szaktárs a Hirlapszedők Köre üdvözletét tolmácsolta, amely körből az ünneplés gondolata különben kiindult Illyést István szaktárs a Gépmesterek Köre nevében köszöntötte föl Rothenstein szaktársat, míg Reismann Dezső szaktárs a tanítványok, a fiatal generáció nevében járult meleg szavakkal a Mester elé. Az ünnepelt nemzetgyűlési képviselőtársai is szép számban jelentek meg a tiszteletére rendezett társasvacsorán, akik közül Jászai szaktárson kívül még Vatczák János, Pikter Emil, Györki Imre dr., Kitalka Lajos elvtársak és Vártfai Dániel szaktárs mondtak többnyire tréfáshangú, szellemes fölköszöntőket. Ezek az üdvözlések az ünnepelt családjára, de különösen jóban és rosszban hűséges életá párjára is kiterjeszkedtek. Rothenstein szaktárs szeretetteljes szavakban mondott köszönetét az ünneplésért. A Budapesti Könyvnyomdászok Dalköre Ujj József dr. karnagy vezetésével valósággal remekelt. A művészi produkcióért taps és taps volt az elismerés. Később a Meilinger Jusztin Szakítárs vezetésével előadott szép magyar népdalok csak emelték az amúgy is kitűnő hangulatot, amit az ilyen alkalmakkor már szinte nélkülözhetetlenné vált Simon Vili szaktárs szellemes mókáival a legmagasabb fokra emelt. Irodalmi élvezetiben sem volt hiány. Egy kedves hölgy elszavalta Vanczák elvtárs egyik gyönyörű versét. Az ünnepély késő éjjel ért véget és ismét bebizonyosodott, hogy a nyomdászcsalád tagjai egymás örömét és bánatát egyformán megosztják, mert a költővel együtt azt tartják, hogy Geteilte Freude ist doppelt’ Freude. Geteilter Schmerz ist halber Schmerz. }f. S. A munkanélküliek biztosításáról szóló törvény, mint azt egyik napilap közli — illetékes helyről szerzett nyilatkozatban — elkészült és a népjóléti ügyek minisztere nemsokára a nemzetgyűlés elé terjeszti. Nem sok jót vártunk ettől a kormánytól, de még ezt is lefokozta az említett közlemény. Ha a törvénytervezet ismertté lesz, majd még bővebben is foglalkozzunk vele, most éppen csak annyit említünk meg, hogy — állítólag — rövidesen életbeléptetik. rában a mumiatizált király és mellette a királynő. Köröskörül az ország nagyjainak egymás után oda került múmiái, fekve vagy állva, valamennyi nehéz arany, gyémánt és drágakövekkel teli szórt öltözetben. Az asztalokon mesébe illő arany és drágakövekkel teli urnák és fazekak. _ . Szóval oly kincset találtak, amellyel Palesztina összes államadósságait ki lehetne fizetni és még mindig maradna elég tejbe aprítani való. És az Efendi, aki 10 évig bírta ezt a kincset, éhezett és koplalt, amikor csak egy kis kapavágásba került volna, hogy a föld egyik leggazdagabb embere legyen, így vagyunk az életben is. „ Ki tudja, milyen zseni rejtőzik némely fiatal szaktársban, aki most a szekrény mellett kiadja a lelkét a mindennapi kenyérért. A jövő év meghozza a kívánt sikert a nyomdászoknak is. Csak semmi csüggedés. A jövő évben a Mars lesz az uralkodó planéta, a Mars lakóiról pedig tudva van, hogy minden áron keresik az összeköttetést velünk, földi lakókkal. Ha már most arra gondolunk, hogy a technika mai viszonyai alapján már Amerikába repülünk és a dróttalan távirat segedelmével egyik világrészből a másikba beszélhetünk, nem lehetetlen, hogy egyszer mégis sikerül valami érintkezést létrehozni a Mars lakóival. Mert ha az áll, amit Flammarion váltig állít, hogy azok ott csak intelligens lények lehetnek, akkor bizonyára van nyomdájuk is, és ha az van, akkor rendben vagyunk munkanélküli szaktárcáinkkal, mert akkor azok, ha már nem is a holdban, de legalább a Marson munkához juthatnak. Illő dolog, hogy most,amikor ezt az évet elkönyveljük, még egyszer visszaemlékezzünk azokra a jó szaktársakra, akik a múlt évben még velünk együtt itt küzdöttek a mindennapi kenyérért, és ma már nincsenek itt, akik elmen-