Typographia, 1927 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1927-01-01 / 1. szám

Január 1­­ yi TYPOGRAPHIC 1927 A lakásakció megindítása most már két megbeszélésen a szőkébb nyilvánosság­ elé került. Nagyon sokan érdeklődnek is a dolog, jobban mondva a lakás iránt. Egynéhányan el is határozták, hogy ja­nuár első szombatjától legalább 100.000 koronás heti takarékbetéttel megkezdik a hozzájárulást. Ha kellő számú jelentkezéssel kiegészítődik azok résztvétele, akik lakást óhajtanak szerezni saját erejükből, saját áldozatkészségükből, úgy sokkal hamarább, mintsem hinnők, valóra vál­­hatik, hogy tagonként kétszobás lakáshoz való­ban hozzá is juthassunk. Minél többen csatla­koznak, annál biztosabb és gyorsabb a telek, esetleg a ház megszerzése. Ez az akció azért sürgősen szükséges, mert egyre jobban közeledik a lakásfelszabadítás ideje. Azonkívül pedig negyedről-negyedre magasabb, több a fizetni való házbér. Ezzel na­gyon is számolni kell. Viszont tiszta, tudott do­log, hogy e tekintetben senkire és semmire nem számíthatunk, csakis saját magunkra. Ilyenfor­mán a kérdést mindenki vesse föl magának: képes-e és akar-e magán segíteni, hogy arány­lag rövid idő alatt megtakarított pénzéből sa­ját lakáshoz jusson, ami az életben az első füg­getlenség és a szabadságszerető ember leghőbb vágya. De egyesek e tekintetben nagy terveket és még nagyobb­­ programoka­t várnak. Ez már a megalakulás utáni teendők közé tartozik. Le­gyen szabad ehelyütt egyelőre kevés számmal dolgozni. Ha százan megalakulunk, hetenkint máris 10 millió koronát bevételezünk, ez tíz hét alatt 100 millió koronányi összeg. De miért ne lehetne a számot pár hét alatt akár 500 jelent­kezőre is­ fölemelni? Hiszen más szakmabeliek is akarnak már belekapcsolódni a lakásakcióba. 500 résztvevővel tíz hét alatt már 500 millió ko­rona állna rendelkezésünkre, hozzájönne még az időleges kamat is, mely összeggel — szeré­nyen szólva —­ két telket is megszerezve, a to­­­vábbi bevételekből megindulhatna az építkezés és az első év elteltével egy csomó tagnak lakása lehetne. Ezt folytatnánk mindaddig, míg min­den jelentkező és fizető tagunk megkapná az őt megillető lakást. Az egész alakulás mindenkitől független, sa­ját intézményünkké válna és ha megfizettük a lakás részt, a házbérfizetés is megszűnne. Van sok részletkérdés is, elismerem, így pél­dául gondoskodni kellene körültekintéssel azok­ról, akik közben betegek és esetleg munkanél­küliekké válnak. Jóakarattal ezt is el lehet in­tézni, némi halasztással és u­tánpótlá­­sal.­­ Fölmerült a kívánság esetleg egyszobás la­kásokról is, amiről szintén beszélhetünk. Összegezve az elmondottakat, aki elég kitar­tást érez magában, hogy megfeleljen annak: egy lakáshoz jutni, az csatlakozzék ehhez az akcióhoz. Akinek pedig módjában van heten­­kint többet fizetni 100.000 koronánál, avagy egy­szerre nagyobb összeggel hozzájárulni a lakás­­akcióhoz, az gyorsabban lefizetheti az ő saját részét és ezenkívül még elősegíti azt, hogy ha­marább megvalósíthatjuk a lakások elkészíté­sét.­­ A heti befizetéseket ideiglenesen minden pén­teken, szombaton, vasárnap és hétfőn délután i 3-tól ki 6-ig a Miénk­ ká­véházb­an fogadnak el a kezdeményezők. Az angol szakszervezeti mozgalom A háború és a nyomában járó, győzőknél és legyőzőtteknél egyaránt jelentkező gazdasági válság a dolgozók tömegeit és ezeknek meg­bízottait új helyzetek, új feladatok megoldása elé állította, aminek eleget csak úgy tehetnek, ha ismerik az összefüggéseket, ha ismerik a különböző helyzetek kialakulásának útjait. Minél szélesebb az a tábor,­­ amely ezzel tisz­tában van, annál könnyebbé válik azok szá­mára, akiknek ez kötelességük, az adottságok figyelembe vételével a problémáik megoldásá­hoz nyúlniuk, mert mind kevesebb azok száma, akiket hangzatos jelszavakkal meg lehet té­veszteni a dolga­k valóságáról. Valószínűnek tartjuk, hogy a Nemzetközi Szakszervezeti Szö­vetséget is ez a meggondolás vezette, amikor a nemzetközi szakszervezeti könyvtár kiadá­sához fogott. E sorozatban eddig a belga és az angol munkásmozgalmat ismertető könyvek jelentek meg. Bennünket legalább a fenti meg­gondolás vezetett, amikor a Typograph­ia szer­kesztőjét arra kértem — amely kérelemnek a készséggel helyt adott —, hogy tegye lehetővé, miszerint e tanulmányok alapján a Typo­­graphia­ olvasói is megismerkedhessenek, amennyire ezt a Typographia szűkre szabott tere engedi, a külföld munkásmozgalmával. A sorrendet azért, kezdjük az angol munkás­mozgalom ismertetésével, mert jelenleg úgyis ennek az eseményei állnak az érdeklődés hom­lokterében. A könyv maga, amelyből adatain­kat vettük: Internationale Gewerkschaftsbib­liothek. — Die Gewerkschaftsbewegung Groß­britanniens. — Von Walter M. Utrine, Sekre­tär des Britischen Gewerkschaftsbundes. Heft 2/3. 1926. Verlag: Internationaler Gewerk­schaftsbund. Amsterdam, Tesselschade-Str. 31. címet viseli, és kapható a Népszava-könyv­­kereskedésben. Budapest, Er­zsébe­t -körú­t 35. * A szakmai szervezkedés kezdete Nagyb­ritan­­niában az 1824. esztendő kezdetére tehető, ami­kor hatályukat vesztették azok a törvények, amelyek alapján eddig a munkásokat­­ szigo­rúan büntették, ha akár önvédelem, akár kol­lektív tárgyalások céljából egyesültek. Ha ezt az időt megelőzőleg találkozunk is itt-ott munkásegyesületekkel, szakszervezetekről,­­ a szó valódi értelmében csak ezen idő után beszélhetünk. Vannak ugyan történészek, akik a mai szak­­szervezeteket és a XV. századbeli gildek kö­zött kapcsolatot vélnek fölfedezni. Ámbár két­ségtelen, hogy az angol munkásosztályban az egyesülés és a szakmai együvétartozás terén erős tradíciók élnek, mégis lehetetlen - e két szervezési forma és célkitűzés tekintetében e leszármazási köteléket föllelni. Kifejezetten a munkások ellen irányuló tör­vények és rendeletek száma, amelyek 1824-ben érvényben voltak, összesen 34. Az első ilyen törvény körülbelül 1304, vagy 1305-től, míg az utolsó 1817-től keltezett. Az ipari forradalom következtében a modern gép- meg gyárüzem, valamint a bérmunka vette kezdetét és ez az állam iparpolitikájában is változást idézett elő. Az új rendszer fejlődését a munkafeltéte­leknek állami szabályozása akadályozta és inak, sőt még valamit haza is visznek a fizeté­sükből. A munkanélküliek most is „remélnek“, épp­úgy, mint tavaly. Egyszer csak megint kisüt a a nap... És miután a remény táplál is, hát ők i­s, családjuk is jól vannak lakva. A rokkantak most is élnek, sőt mindig töb­ben lesznek — és várják a sült galambot. De sült galamb hiányában örömmel megelégsze­nek egy darab sült szalonnával is. És így szépen, lassan elmúlt ez az év is, anél­kül, hogy valami nagyobb emóciót csinált volna a nyomdászok berkeiben, az ólomterhes, kis társadalomban. Csak úgy, titokban, valami aggódó gondolat hevíti „nemes keblemet“. Azt veszem észre tudniillik, hogy az egész mai,­­ „gond nélkül élő nyomdászgeneráció egy teljes évvel köze­lebb rukkolt oda, ahol ma már mi vagyunk, tudniillik a rokkantállományhoz. Megint egy évvel közelebb jutottak ahhoz a ponthoz, ahol a rokkantságért/ emelése a Typographic, leg­érdekesebb olvasmánya kezd lenni. _ „ Hogyan is énekel a Szökött katona ennu népszínműben a siralomházban ülő baka?, ezért ez utóbbi téren változásnak kellett­­ be­következnie. Az állam előbbi­­ politikájától (a bérek törvényes meghatározásától) eltért. A gyárvárosokban összezsúfolt, rosszul táp­­­lált, rossz, egészségtelen odúkba elhelyezett és a kíméletlen versenynek kitett, legtöbbször nem eléggé iskolázott ipari munkásság pedig védelmet kényszerült keresni, amely védelmet egyesegyedül csak úgy találhatott meg, ha mint azonos érdekű emberek osztálya egyesül. Amikor a tőkés termelési rendszer már an­­­nyira fejlődött, hogy a munkás szerszámából külön élt, még sok időnek és az elkeseredett harcok egész sorozatának kellett lefolynia, míg a munkás számára lehető­vé­ vált: leg­elemibb jogával, az önvédelem céljából való szervezkedés lehetőségével élhetni. A megtűrt munkásegyesületek hatáskörét is mind szű­­kebbre szabták parlamenti határozatokkal. Bűntett volt, ha két vagy több munkás jobb munkafeltételek elérésére _ igyekezett _ meg­egyezni, avagy ha a legbékésebb formában is igyekezett valaki munkástársát rábírni, hogy munkahelyének elhagyásával kényszerítse munkáltatóját jobb belátásra. Gonosztett­­számba ment oly összejövetelen részt venni, vagy munkástársát ilyenre meghívni, melynek célja munkásszervezet alakítása. Gonosztett volt olyan alaphoz hozzájárulni, amelynek rendeltetése az volt, hogy ebből azok segélyez­­tessenek, akik munkahelyük elhagyásával tö­rekszenek a munkáltatót kedvezőbb munka­­feltételek elfogadására kényszeríteni. A munkásoknál a szervezkedési vágy, de még inkább a parancsoló kényszerűség olyan elemi erővel lépett föl, hogy a mind erőtel­jesebben alkalmazott elnyomatási rendsza­bályok sem voltak képesek a szervezkedési mozgalom erős fejlődését elnyomni. A moz­galmat a munkásokra nehezedő súlyos gaz­dasági válság és a francia forradalom által táplált politikai feszültség nagymértékben se­gítette. Az új rendszer embertelenségei kirívóan különösképen a gyermekeknek a szövőiparban való kiuzsorázásában jutottak kifejezésre. Az ez ellen való lázadás tüze a francia forrada­lom által robbantatott magasan égő fáklyává. A forradalmi erjedés e korszakában számos olyan egyesület alakult, amelyekben leginkább munkások tömörültek és amelyek az ország alkotmányának a teljes megváltoztatására tö­rekedtek. E korszak legnagyobb vívmánya a munkásság szempontjából, hogy teljes egészé­ben érvényre juttatta a szervezkedésre való jogot. És ez nemcsak a kormányon, hanem az akkor uralkodott gazdasági és politikai el­méleteken aratott diadal is volt. Az 1825. évi törvény a munkások és munkál­tatók egyesülési jogát jó időre rendezte. Innen­től kezdve a munkások szervezetei igen gyor­san szaporodtak és fejlődtek. Egyes szerveze­tek, amelyek ezideig mint titkos társaságok működtek, a nyilvánosság elé léptek. Szak­mák, amelyek ezelőtt nem mertek szervez­kedni, aktívak lettek és erős szakszervezeteket alakítottak, amely alakítást igen sokszor sztrájk előzött meg. A munkásmozgalom erő­södését nagyban elősegítette az az agitáció is, amely a parlamenti reformért folyt és amely az 1832. évi reformtörvényben jutott ered­ményhez. A szakszervezkedés első fázisában, ami természetes, nem volt országos, hanem csak helyi jellegű. Azonban abban a mérték­———— i 1 ......................***** í 1. Fiumei levél Addio, 1926! Megint egy év! Azt is szerencsésen átéltük. Mondom: „szerencsésen“, azért, mert mi még itt vagyunk ma is, pedig hányan vannak, akik még a multi évben itt voltak velünk együtt és ma már nincsenek itt. Ha volt egy év a világtörténelemben, amelyre a természeti erők haragudtak és lecsaptak rá, akkor ez bizonyára az 1926. év volt. Csak most veszik szám­ba, hogy csupán az Atlanti óceánon 30 hajó — természetesen a komplett ekm­páziával, a legénységgel együtt — „esedékes“, mas szóval „elveszett“. El lehet képzelni és elgondolni is borzasztó, hogy ezeknek a hozzátartozói, apa, anya, test­vér, feleség és gyerekek, milyen aggódó borza­lommal és örökös rémülettel gondolnak majd a távozó 1926. évre! Vagy ott van Florida, Miami, amely len­g vagy teljesen elpusztult. Vagy Kobe, a híres japán kiköltő város. Csupa földrengés, tajfun, árvíz? mindenhol csak pusztulás, amelyben a drága emberélet ezrével veszett el. No, de ezek világkatasztrófák. Mi ehhez ké­pest a mi speciális magyar bánatunk, amikor ezen vagy azon a „meccsen“ rossz volt a kapu­védő vagy a centerhalf, X vagy Y nem felelt meg a hozzáfűzött várakozásnak. Mi ehhez ké­pest Florida pusztulása? De azért most, amikor a távozó 1926. év kontóját lezárjuk, mindenekelőtt örülünk, hogy itt vagyunk ép bőrrel és nézzük, hogy az el­múlt év, jobban mondva az az elmúlt 32 hét mit hozott nekünk, nyomdászoknak? Előre­­mentünk-e vagy hátra? Azt hiszem, panaszra nincsen ok, akik kon­dícióban voltak és vannak, dolgoznak és ahoz­ Ügy múlik el ifjúságom, Jaj, de bánom! Hát bizony, kedves, fiatal szaktársaim, el­múlik ez a gyöngyélet minden letűnt évvel és lassanként — de holtbiztosan — oda jutunk, ah­o­l 5 jól talált gól a hálóban nem ér annyit, mint egy pipa dohány és egy félliter bor. Szó sincs róla, vannak iparágak, ahol egé­szen kellemes, ha a „mester“ már öreg ember, például a suszter, a szabó, az asztalos vagy lakatos stb. Ott a műhely magától tovább megy, esetleg a mester felesége vezeti tovább az üzemet és szépen, nyugodtan, csendesen élik le öreg napjaikat. De mihez kezdjen az a mindenkitől el­hagyott, a maga öregségében tehetetlen, vén, kiszuperált nyomdász, akinek természetesen pénze nincs; honnét legyen? De azért falkás, fűtés, reggeli, ebéd, vacsora és ruha kell; hon­nét vegye mindezt az a szegény, tehetetlen, valamikor víg cimbora, — most pedig rokkant nyomdász? Honnét? Teljesen értem és méltányolni tudom az agg szaktársnők hasonló panaszát. Ők is, éppúgy min­t a férfiak, nem tehetnek róla, hogy egyik év a másik után elmúlik és az idő nem áll meg és egy szép napon már nem a nyomdában, ha­nem az uccán vannak, azért, mert ott künn —­­tágasabb és frissebb a levegő, amiből ezentúl, élni fognak. Az elmúlt év legkimagaslóbb eseménye min­denesetre a lezajlott nyomdászkongresszus volt. Sok üdvös és hasznos eszme került föl­színre és amint látom a­­ Typographiában, olvasva, általános megelégedésre végezte nem éppen könnyű föladatát. De ideje is, hogy véget ért, mert ha még rö­vid ideig tart, megbolondultam volna. Nekem tudniillik egy indítványom volt, ame­lyet be akartam küldeni, amellyel este lefeküd­tem és vele ébredtem. Éjjel, nappal nem volt nyugtom, mindig azt mondtam magamban: Most küldöm! — Nem küldöm! Egyik nap akartam, a másik nap nem mertem. Mert az én indítványom, amilyen rövid, olyan epochális. Csak egypár szóból áll, de korszakalk­otó! Most pedig, hogy a kongresszus már limesen, együtt és a dologból már nem lehet baj, most nyilvánosságra akarom hozni, hogy végre meg­könnyebbüljön a lelkem. Íme: Mondja ki a kongresszus, hogy: nyomdász ne lehessen nős!

Next