Typographia, 1930 (62. évfolyam, 1-52. szám)

1930-01-03 / 1. szám

1930 TYPOGRAPHIC Boldog új évet?... Ha történetesen optimista volnék, nem kérdőjelet tennék a fönti definíció után, hanem a fölkiáltójelet, hogy úgy hangozzék, mint ahogy azt az emberek megszokták, sőt megkívánják, sőt valósággal megkövetelik. És az emberek mondják is egymásnak szorgalmasan, talán nem is évszázadok, de évezredek óta, amióta a bölcsek bölcsei a naptárt kitalálták, amióta az óscultúra megvetette lábát ezen az ócska sárgolyóbison... Tehát mondják. Igen, csak mondják, legtöbbször sugárzó arccal, széles mosollyal, de nem mindig, sőt nagyon is ritkán — őszintén. . .Mert tudnia kell, hogy négy válfaja van az újesztendei jókívánságnak. Első az amelyet nagyobbrészt csak a gyermek őszinte, kíván a szüleinek, a szülő a gyermekének, vagy a nagyon jó barát a nagyon jó barátnak. A rokon és a többi már gyanús. A második a nem őszinte. Csak illemtudásból, megszokásból, hanyagul, semmitmondóan, üres szélszaporításból kívánnak ezen az alapon boldog új évet egymásnak az emberek, ugyanolyan pszichózissal, mint mikor arra a kérdésire felelnek, hogy — milyen az idős — hideg van, meleg van, esős... Sőt a boldog új évet kívánással egyidősen az agytekervények már közvetítik is a titkos gondolatot, valahogy így: Vigyen el az ördög! — s csak a pajzsmirigyek jólneveltsége akadályozza a gégéjét, hogy ezt ki is mondja. Azért szokásom például nekem, hogy egy boldog új év kívánalomra óvatosan így válaszoljak: Viszont kívánom! Már tudniillik, alhiol gyanús! A harmadik — és ez is hatalmas számot jelent — a hízelgők csoportja: állami hivatalnokok s hasonlók, társadalmi rang- és rendfokozatokba beosztva. . A magasabb iskolázottság következtében majd mindegyik egy-egy elveszett színésztehhetség és a hosszú szolgálat különösen kifejleszti bennünk a 77írt»///7>-talentumot. A képmutatás művészete állapítja meg náluk, hogy milyen fokú legyen a mosoly, amellyel valakinek b. n. é.-et kívánnak, vagy a nekik szóló kívánságot viszonozzák. Az egyenrangúnak például: mosoly, néha savany,kás árnyalattal; az egy fokkal magasabb rangúnak: élénk rózsaszínű, bizalmas és diszkrét meghajlással; a félkegyelmes vagy egész kegyelmes uraknak: széles mosoly, sugárzó arc és mély hajlongás, természetesen a hozzávaló, rang szerint beosztott titkos gorombasággal epékélve, aszerint, hogy milyen arccal viszonozzák újévi hódolatát. Lefelé természetesen megváltozik a helyzet, az alantasaival szemben bizonyos tartózkodás, némi jóakaratú leereszkedés jellemzi a hivatalnok urat, amikor az alárendeltek újévi üdvözleteit fogadja. Asinus ad lyram! Egy bizonyos fejlettebb kultúrfok szükséges annak disztingválásához, hogy kinek hogyan, viszonozza a jókívánságokat. Udvarias és ahol kötelező, alázatos dolgokat mondani 35 fokú szögbe hajolva, ordináré és gondosan eltitkolt mellékgondolatokkal; ez jellemzi a 20-ik század obszikuritis habbsburgi középosztályának lelkivilágát. Mert a mai polgári társadalom elitjei között az úgynevezett „úri forma“, a jól neveltség, a finomkodó simulékonyság az talázatosságig, szóval a bonton kötelező. Minden a külső máz és nem fontos a belső tartalom. Amazzal még lehet nálunk karriert csinálni, emezzel legfeljebb csak Kukutyinig lehet eljutni. Hja: nobles sc, oblige!... Hadd legyen szó végül a negyedik kategóriáról: a nép gyermekeiből született újévi üdvözlőkről. Sajnos, a polgári társadalom romlottsága, iélszegsége teljesen beleplántálódott az alsóbb osztályokba is, talán egyedül a szervezett munkások önérzetes részeinek kivételével. A kapzsiság, képmutatók, no meg a szolgává alacsonyító osztályhelyzet alaposan megmételyezte a nép jellemét, úgy hogy egyes rétegeik fölépítették a „jutalomért üdvözlők“ hatalmas seregét. Itt van pl. a házmester, vice, a postás (néha nem is kettő, de három is), a a szenesslegény, a tejeslány, a kéményseprő, a fűszeresinas stb. — mind-mind a zsebünkre pályáznak újév napján s valóságos lelki tortúrán kell keresztülmennünk, amíg úgy ahogy, végzünk velük, hatalmas űrt hagyván amúgy is sovány erszényünkben. De hát a tradicionális szokás bennünket sem mentesít az új esztendei különkiadások alól. Sőt az is megtörténik néha, hogy meg se köszönik a nyújtott borravalót. Ilyenkor a jó lélekbúvár tisztán leolvashatja az elégedetlenkedő arcáról a titkos gondolatot (mert nép gyermekei nem tanulták meg a képmutatást annyira, mint a művelt osztályok) s a mellékgondolatok ilyen szavakban jutnak az arcon kifejezésre: „Csak ennyit adsz, te smucig?“ — vagy rövidebben, de lesujtóbb pillantással.„Akaszd fel magad!“ — avagy: „Dögölj meg a neved napján!“ A múlt újévkor fültanúja voltam, amikor a vicc az újévi köszöntés anyagi eredménye iránt érdeklődött élete párjánál. Az megmondta az eredményt, de rögtön tajtékozva tette hozzá: „Képzeld csak, annak a piszok zsidónénak volt pofája 60 fillért adni!“ Egy másik esetben pedig a „házfelügyelő úr“ (postaszolga) egy szegény családnál kapott egy pengőhöz hozzátett a zsebéből egyet, bedobta az ajtón és azt kiabálta a folyosón végig, hogy adják patikára. Hát így!... Az ország népe gondokkal, küzdelmekkel bajlódik, azt se tudja, lesz-e holnap betévő falatja a bethleni szanálás következtében és az ingyenélők „újévi pénz“ követelésével tetézik a gondokat! Elkeserítő gondolat ez! A kultúra és jólét fokmérője: a színház, a könyv haldoklik ebben az országban, de a piócák, a korrupció és a protekció diadaltáncot jár a haldoklókon!... Mintha a fogamat húznák, ha boldog új évet hallok köszönteni. Azért tettem kérdőjelet cikk címe után, mert eszembe jutottak a fonatiek — valahogyan pesszimista lettem. Legföljebb jobb új évet kívánftotok szaktársaimnak, őszintén. Mert ki tudja, mit hoz az új esztendő nekünk?... Füredy G. Sándor. Január 3 Toborzó! A Természetbarát Nyomdászosztály megalakításának gondolata már évek óta vár megvalósításra. Míg az utóbbi heteikben néhány telkes természetbarát szaktárs agilis előkészítő munkája következtében a Typographic legutóbbi számában megjelent a sorakozoni való felhívás, amely egy táborba hívja a különböző polgári sportegyesületekben s az azokon kívül elszórtan turistáskodó szaktársakat és szaktársnőket. Ezen soroknak hivatása is az, hogy közelebb hozza azokat a szaktársakat egymáshoz, akiknek egy táborban van a helyük, mert ugyanazon célok eléréséért nem kell külön utakon járnunk. Nekünk nyomdászoknak ezt a közérdekű munkálkodást, amely a vándorsport iránti érdeklődést ébren tartja, örömmel kell fogadnunk, mert úgy az egyetemes munkásmozgalomnak, mint szervezetünknek eminens érdeke, hogy tagjai fizikai és szellemi erejük birtokában legyenek. A turistaság az a sport, amely testi kultúránk fejlesztésére a legalkalmasabb, amelynek művelése leginkább megfelelő ahhoz, hogy épségben maradjon, illetve fejlődjék úgy szellemi, mint fizikai erőnk. A kirándulások adják meg a lehetőségét a tüdő fejlődésének, amely különösen a nyomdászokra nézve fontos. Hiszen életünk tekintélyes részét az elhasznált levegőjű műhelyekben töltjük s így nem lehet más a jelszavunk, mint: ki a szabadba! A Természetbarátok programja ismeretes a szaktársak előtt. Tehát olyan célkitűzéseknek készséggel éljunk harcosává, amelyek a nevelést, az egészség megőrzését s tudásunk gyarapítását szolgálják. A megalakítandó Természetbarát Nyomdász szakosztályban korra való tekintet nélkül minden turista és kiránduló szaktársnak, szaktársnőnek meg kell találnia a helyét. Az olyan nyomdai sportalakulatok turistacsoportjainak csatlakozására is számítunk, amelyek eddig akár nyilvánosan, vagy baráti alapon működtek. Helyes volna-e az, hogy a természet szépségeinek szeretetében egyek vagyunk « kirándulásainkat idegen egyesületeik színeiben, külön alakulatokban, vagy egyénenként szétszórtan tegyük meg? Nem. Ha a nyomdák poros, füstös levegőjében egy a sorsunk s minden fontos kérdésben közös a fölfogásunk, akkor ebben a tekintetben is találjunk egymásra és haladjunk egy úton. Szaktársak, szaktársnők, föl tehát a sorakozóra, mert lehetetlen volna az, hogy ilyen fontos, közérdekű kérdésben, mint a Nyomdászturistaosztály megalakítása, külön járjuk az élet útját, kint a szabad természetben. A nyomdászszervezet kebelében működő minden alakulás, amelynek kulturális hivatása van, kitűnően prosperál. Ennek az újabb alakulásnak a sorsát is biztosítva látjuk, ha támogatásban lesz része. Ennek a célirányos törekvésnek megvalósítására azonban a turista és kiránduló szaktársak és szaktársnők megértésére és támogatására van szükség, ami iránt semmi kétség nincs. A nyomdászifjúság lelkesedése, az idősebbek tapasztalata és akarása, a természetbarát mozgalom újévi eseményévé avathatják a nyomdászosztály megalakítását. Legyen ez az újabb kulturális alakulás méreteiben is méltó a nyomdai munkássághoz. Ezért jöjjön el mindenki az alakuló közgyűlésre. A gondolatot kövesse a cselekedet. A közgyűlés idejét az előkészítő szaktársak január 10-én, pénteken délután ÁS órára állapították meg. Akkor tartjuk alakuló közgyűlésünket az Egyesület nagytermében. Turisták és kirándulók, szaktársak és szaktársnők, testvéri szeretettel várunk, jöjjetek el, hogy feleletet adhassunk arra a kérdésre, hogy mint mindenben, úgy a természet szeretetében is egységesek vagyunk, egy a célunk. Barátság! Ostermayer Mátyás: „Küzdelem a sajtószabadságért“ volt a címe annak az előadásnak, amelyet a Korrektorkor és Hírlapszedőkör rendezésében dr. Vámbéry Rusztem, a nagyhírű tudós tanár tartott december 22-én, vasárnap délelőtt az Egyesület nagytermében. Az előadás nagyszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a fővárosi napilapok nagy része kivonatos tudósításban számolt be dr. Vámbéry előadásáról. Sőt a Népszava karácsonyi száma az egész előadást szóról szóra leközölte és megállapíthatjuk, hogy a három és negyed oldalra terjedő cikk nagy mértékben emelte a Népszava karácsonyi számának értékét. Hogy a Typographia is foglalkozik ezekután az előadással és jelen cikkünkben szemelvényeket is közlünk belőle, az annak tudható be, hogy a nyomdásztörténelmet számonként magába foglaló Typographiából sem hiányozhat egy olyan nagytudású férfiúnak, mint dr. Vámbéry Rusztemnek, nyomdászkörben tartott előadásáról szóló ismertetés. Tehát nem a mai generációnak (hiszen mi olvashattuk a napilapokban), mint inkább a történelemnek teszünk szolgálatot akkor, amikor rövid kivonatban adjuk vissza az előadáson hallottakat. * A sajtószabadság, helyesebben a vélemény terjesztésének szabadsága nem új találmány. Már több mint 2000 évvel ezelőtt Sokrates és Demosthenes hirdette a véleményszabadság fontosságát. Abban az időben — egy-két kivételtől eltekintve — nem is ért senkit bántódás gondolatainak hirdetése miatt. Amikor azonban a kereszténység uralomra jutott, megváltozott a helyzet. Krisztus e szavaiból: „kényszerítsétek őket, hogy közénk jöjjenek“ kiindulva, Szent Ágoston megalapozta az üldözés elvét, amely az emberi gondolatot ezer évig rabságban tartotta. A 15—16. században, a könyvnyomtatás elterjedésekor a reneszánsz és a reformáció hatása alatt azonban mintha az emberi szellem fölszabadult volna béklyóiból. De az egyház rögtön meglátta a könyvnyomtatásban a gondolatszabadságnak veszedelmes szövetségesét. Ezért úgy az egyházi, mint a világi fejedelmek súlyos büntetéseket tartalmazó szigorú rendeleteket adtak ki a sajtótermékekre vonatkozóan. Részletesen vázolta Vámbéry tanár az angol, francia, német és osztrák tilalmi rendeleteket és azt a küzdelmet, amelyet a gondolatszabadság érdekében ezekben az országokban folytattak. „Voltaképpen az egész küzdelem a sajtószabadságért nem egyéb, mint a szellem harca a nyers fizikai erőszak ellen, amely végigrezeg az emberiség történelmén...“ A hatalom azt mondja magáról, hogy ők hivatottak a gondolatokat helyesekre és helytelenekre osztályozni és csupán a véletlen műve, hogy a helytelen gondolatok mindig éppen azok, amelyek elterjedése hatalmi helyzetüket veszélyeztethetné“. A nyugati államokban a sajtószabadságért folytatott küzdelem „az egyenes vonalú fejlődésnek végleg kivívott eredménye“, nálunk „egy gúla kontúrjait látszik követni, amelynek csúcsán az 1848-as sajtótörvény áll“. És itt rátért az előadó tanár a magyarországi viszonyok ismertetésére. Vázolta azt a kemény küzdelmet, amit a gondolatszabadságnak magyarországi követelői folytattak és amely küzdelemnek a Szemere Bertalan által készített 1848-as sajtótörvény volt a delelője. „Semmi sem jellemzi jobban jelenlegi sajtójogunkat, minthogy a Petőfitől és társaitól reakciósnak bélyegezett 48-as sajtótörvény e pillanatban legmesszebbmenő vágyainknak álomképévé nemesedett“; ugyanaz a sajtótörvény, amelyet az ifjúság 1848-ban a Városház téren máglyán égetett el. 1848 után minden intézkedés, ami a sajtóval volt kapcsolatos, csak szigorítást hozott; ugyanúgy visszaesést jelentett az 1848-as törvénnyel szemben az 1914. évi Balogh-féle sajtótörvény is. Azonban a háború kitörésekor mindenféle törvényes rendelkezés hatályát veszítette és helyébe léptek a kivételes rendelkezések egész tömkelege. „Négy és fél évig láncra volt verve a gondolat és a hadviselés érdekei védelmének ürügye alatt ráfeküdt az egész közvéleményre a hatósági gyámkodás ólomsúlya.“ Ezután a háborús és a háború utáni cenzúráról nyilatkozott Vámbéry professzor, s ezt bizony nem a leghízelgőbb módon tette. 1922-ben a cenzúrát a kormány megszüntette ugyan, de még a mai napig is érvényben vannak a lapengedélyezésre, a kolportázsengedélyre, a lapbetiltásra és a külföldi nyomtatványok kitiltására vonatkozó kivételes rendeletek. Az 1922. évi indemnitási törvény kimondja, hogy a kormány négy hónap alatt törvényjavaslatot tartozik a nemzetgyűlés elé terjeszteni a sajtóra vonatkozólag; a javaslatot ugyan beterjesztették, vissza is vonták, azonban soha tárgyalás alá nem került. a Glóbus Torna Club Táncestélye A FACSARNOK TERMEIBEN JANUÁR HÓ 5-ÉN ESTE ya9 ÓRAKOR (V. MÁRIA VALÉRIA UCCA 12)