Typographia, 1935 (67. évfolyam, 1-52. szám)
1935-01-04 / 1. szám
Január 4 TYPOGRAPHIA 1935 Szaklap — tanműhely Wanko szaktárcam a Typographic 51. számában mintegy beszámol azokról az eseményekről, amelyek a szaklap megvalósítása körül lefolytak. Bár elismerem, hogy nagy tárgyilagossággal és határozott jóindulattal sorolja fel az eseményeket és fűzi hozzá észrevételeit, mégis valami szemrehányásfélét olvasok ki cikkéből felénk, gépmesterek felé, de különösen felém, mint aki „igen energikus formában“ képviseltem a Gépmesteregyesület hivatalos felfogását ebben a kérdésben azzal, hogy a tanműhely kérdését „junktmba“ hoztam a szaklappal. Szemrehányásfélét, mivel Wanko szaktársam fent említett cikkében érvel a tanműhely megvalósításának lehetősége ellen, s bár ezt végtelen tapintatosan teszi, cikke minden sorából mégis ez érezhető ki. Mindezt nem azért bocsátottam előre, mintha ez nekem rosszulesnék, sőt hálás vagyok neki, hogy ezzel módot és lehetőséget teremtett arra, hogy a tanműhely kérdését is megismerje a nyilvánosság. De hálás vagyok azért is, mert cikkében odajutott, ahová a Typ. 37. számában leközölt cikkemben én is jutottam: egy „szakkulturális osztály kapuja elé“, amely kaput előbb említett cikkemben két ököllel döngettem, mondván azt, hogy „nem lehet félmunkát végezni, mert az féleredmény is. Féleredmény pedig nem eredmény és nem érdemes nagy energiák elpocsékolására.“ Minden „energikus“ forma az egész megoldás érdekében történt és szeretném hinni, hogy nem hiába. Az a megdönthetetlen igazság, amit Wanko szaktársaim az elgondolásának alapjaképpen megadott, hogy tudniillik tanműhely, szaklap és vidéki szakkultúra képezik azt az egészet, ami megoldásra vár, az én és a Gépmesteregyesület elgondolását is fedik, sőt ezt tűzték ki célul maguk elé. Wanko szaktársam cikkében azonban néhány súlyos tévedésbe esett. Az első tévedése abban van, hogy a tanműhely kérdése csak utóbb, a szaklap körül megindult vitában vettetett fel olyan komolysággal, hogy az a szaklap januári megjelenését is hét-nyolc hónappal kitolta. Nem hiszem, hogy illetékes körök egyszerűen megfeledkeztek volna arról a határozatról, amellyel az 1932-es kongresszus a tanműhely megvalósításának fontosságát egyhangúan kimondotta; ezt én annál inkább nem hiszem, mert ugyanakkor adott felhatalmazás alapján a nyomdászstrand már létesíttetett és mert 1932 őszén az 1933-as év oktatásügyi programjának megvitatásakor a közös oktatásügyi bizottság egy kisebb bizottságot delegált a tanműhely előkészítő munkáinak elvégzésére, amelyben Wanko szaktárs mellett minden kategória képviselve volt, a mindannyiunk által szeretve i tisztelt Novák szaktársunk elnökségével. Azon az ülésen e bizottság meg is alakult s kimondatott, hogy a tanműhely szedői részét a kéziszedő bizottsági tagok, a gépmesteri részét a gépmesteri bizottsági tagok készítsék elő és konkrét javaslatok alapján tárgyaltassék e kérdés tovább. Bauer, Eperi szaktársak és szerény személyem azonnal nyakunkba vettük a fővárost és igyekeztünk, a bizottság határozatát a legkomolyabban kötelezőnek véve magunkra, annak eleget is tenni és vártuk, egyre vártuk és még mindig várjuk a hívó szót, ami a kiküldött bizottságot összehívja, hogy konkrét javaslatunkat megtegyük és megtegyék a többi kategóriák is, mert hiszem, hogy egy bizottsági határozat minden bizottsági tagra nézve egyformán komoly kötelezettség. Azóta két esztendő pergett le az idő homokóráján és a tanműhely álomkórba süppedt kérdését csak mi, gépmesterek élesztgettük mindenhol, mindenkor és minden alkalommal, míg végre a szaklap közben felvetett kérdése alaposan életre nem rázta azt. Tehát nem új keletű dolog, tehát nem ismeretlen a közvélemény előtt — amit a kongresszusi határozat is igazol —, csak elhanyagolt, csak nem tudom, mit okból sarokba állított kérdés volt. Pedig ez mindennél fontosabb, szükségesebb valami, különösen ma, amikor a kellő képzettség nélküli szaktársak nagy tömege várja a kenyeret adó munkalehetőséget, de reménytelenül. Nagy szükség van a továbbképzésre, de arra van a legnagyobb szükség, hogy mindenki, akit a racionalizmusnak nevezett féktelen hajsza, lehetetlen termelési rend elütött a szakma olyan fokú megtanulásától, hogy tanoncévek után egy-egy nagyobb vagy nívósabb, vagy eddigi munkakörétől eltérő munkát követelő nyomdában is megállhassa helyét. A legnagyobb szükség az, hogy a szaktársak nagy tömegéből kiöljük a szakmai tudás bizonytalanságát és ezzel elvegyük annak a lehetőségét, hogy a gyenge tudást olyan viselkedéssel és cselekedetekkel pótolják, amik megalázóak, szervezeti és etikai szempontból romboló hatásúak, aminek kihatásait nagyon súlyosan érezzük is. A gyengék segítése az első kötelesség, hogy mindenki számára a szaktudás önbizalom és erős alap legyen. Itt kell rámutatnom Wanko szaktárs másodok tévedésére, amikor azt mondja, hogy a tanműhely „főként a gépmesterek és nyomók érdekeit szolgálná“. A tévedést az teremtheti meg, hogy ezt a kérdést a gépmesterek forszírozzák állandóan, fölismerve ennek nagy jelentőségét, amit előttünk az osztrákok, sőt a balkáni románok is annak tartva, a faműhelyt meg is valósították. Az utóbbi tananyagának beszédes és nagyon érdekes kollekcióját Wanko szaktársam is ismeri és elismerését nem rejtette véka alá, különösen a szedéstechnikai munkákkal szemben, amelyek szedési anyagok kizárólagos alkalmazásával meglepően ötletes és modern megoldásokat képviselnek. Minden nyomdász, akár szedő, nyomó, gépmester vagy öntő, legelőször a szakmunka alapismereteinek kell hogy a birtokában legyen, aztán lehet továbbképzésről szó. Mert a mai tanfolyamok csak továbbképzésre alkalmasak és éppen azért is olyan kevés a jelentkező rájuk. Ezzel nem akarom világért sem azt mondani, hogy fölöslegesek és szükségtelenek, de hogy Wanko szaktársam mondja a vidékkel vonatkozásban: „nem lehetünk igazságtalanok és szűkkeblűek azokkal szemben, akik ugyanúgy vállalták a terheket, mint azon szerencsések, akik alaposabb ismereteik vagy tehetségük révén abban a kiváltságos helyzetben vannak, hogy ők már továbbképzésről beszélhetnek. Képzésre is joga van minden tagnak és az egyszerű képzés is legalább olyan fontosságú, mint a továbbképzés.“ Itt külön kell választani a képzés és továbbképzés fogalmát. Az első a szaktudás alapismereteinek széles skáláját van hivatva minden szaktárs részére hozzáférhetővé tenni, az utóbbi a már ilyen ismeretek birtokában levőt tehetségének fejlesztésével magasabb nívóhoz és tudáshoz juttatni, művészeti és egyéb lehetőség ezek iránt érzékennyé téve, a magasabb irányok művelőivé fejleszteni....... " ’ Egyik legsúlyosabb érvnek az látszik a tanműhellyel szemben, hogy a vidék nem részesülhetne ennek az áldásaiban. Igaz. De csak annyira nem, amennyire a most fennálló továbbképző tanfolyamok áldásaiban sem részesülhet, jóllehet ugyanúgy részesülnek a teherben, mint a tanműhelynél részesülnének. Ami a vidékkel kapcsolatban említett érveket illeti, ezen tanfolyamokkal szemben is fennállanak, mégsem jutott egy vidéki szaktársnak sem az eszébe soha, hogy ezt kifogásolja. Ez az emelkedett szellem, amely a vidéki szaktársakban ezt az önzetlen megértést fakasztja, ment föl engem attól, hogy ebben az irányban azokat mondjam el, ami bennük a fővárosiakkal szemben ilyen irányú elfogultságot sohasem keltett, de azt a jogos kívánságot fakasztotta, hogy a lehetőséghez képest ők is hozzájussanak egy kis szakkultúrához. A recept jól ismert — írja Wanko szaktársam —: kiállítások, szakelőadások. És ebből a nézőpontból is a tanműhely elsőrendű fontossággal bír. A kiállítások igen ritkák, még évenként sem igen tartatnak. Bár a Gépmesteregyesület is igyekszik ezt forszírozni és rendezni, amire szintén van néhány példa. Állandó szemléltető tájékoztatás és egységesített metódus kell a sikeres munkához és erre csak a tanműhely munkája teremtheti meg az alapot. A tanműhely, amint Wanko szaktársam írja, felszínre kényszeríti az újabb problémákat, ami a vidékkel kapcsolatos kötelezettségeinkre tereli a fgyelmet. Kérdem: vájjon ezek a kötelezettségek eddig is nem voltak-e meg? De igen! És ha ez a kérdés ebben az irányban is megoldást kényszerít ki, egy okkal több, hogy „energikus formában“ álljunk e kérdés mellé és valósítsuk meg. Végül az anyagi kérdés. Itt csak annyit, hogy a szaklapra előirányzott költségek ismeretében állíthatjuk és határozott —igaz, csak keretformájú — javaslatunkból kitűnik, hogy ezen kérdés sem nagyobb terjedelmű a szaklapénál, sőt el sem éri azt, noha a jelenleg is fenntartott vagy fenntartandó továbbképzés kiadásait is magában foglalja, sőt a szaklap mellékleteinek és borítékának készítésével annak terheit is tetemesen csökkenti. Amint az 1932-es kongresszus által elfogadott indítványból is kitűnik és amint ezt a tanműhely kérdésével foglalkozó minden testület előtt is kifejtettük, nem egy nagyszabású üzemet, hanem egy oktatásra alkalmas, de magasnyomási szempontból a legkiválóbb minőségi munkák kivitelezésére is tökéletesen megfelelő tanműhelyt képzelünk el, amelynek sem berendezési, sem fenntartási költségei nem elbírhatatlanok. És nem azok. Mert a célt és az általános érdekeket figyelembe véve, a közérdek és az általánosság számára ezekből adódó eredmények magasan fölötte állnak az erre a célra hozott áldozatnak. Szabad legyen itt még megerősítenem Wanko szaktársnak azt a határozott formában ki nem mondott, de a sorok között jól megérthetően elfekvő véleményét, amely szerint a tanműhely kikényszerít problémákat. Vagyis: a tanműhely függvénye a szaklap, a vidéki intenzívebb szakkultúra és a szakkör, tehát az általános nyomdászkultúra mindenirányú megoldása. És ha ez így van (amint hogy így is van): tanműhely kell, hogy legyen intézményesen biztosított szaklap és nyomdászkultúra. Ne legyen félmegoldás. Még valami, amit talán legelőször kellett volna megemlíteni. Tudniillik Wanko szaktársnak azt a tévedését illetően, hogy a kérdés úgy állíttatott be, hogy a szaklap azért tolódott ki, mivel a kellőleg előkészítetlen tanműhely kérdését a szaklappal egyidejűen megoldani nem lehetett. Arról nem volt szó, hogy egyidejűen indíttassék el mind a kettő. Csak arról volt és van szó, ha a tanműhely egy elfogadható anyagi alapon megoldható, mondassák ki határozatilag a megvalósítása, a szaklap megindításának határozatban való kimondásával egyidejűen. De hiszen Wanko szaktársam sem ellenzi, sőt, ha a teljes megoldást hozza az elhalasztás, maga is érdemesnek és helyénvalónak tartja a türelmet. Most már csak az van hátra, hogy komolyan foglalkozva a tanműhely kérdésével, tegyék lehetővé az érdekeltek azt, hogy az oktatásügyi bizottság két évvel ezelőtt megalakított külön bizottsága elé konkrét formában kerüljön az egész szakkulturális komplexum és az készítse el a szerény, de kielégítő javaslatot az 1935-ös kongresszusra. Soha nem volt korszerűbb ez a kérdés, mint napjainkban, a nagy lecsúszás, a pesszimizmus, a gazdasági lehetetlenségek káoszában, ahol nekünk, nyomdászoknak, a tudomány robotosainak kell megmutatni az utat felfelé a mélységekből és aki ma alkotni tud a jövő számára, az nem veszett el és mindennél nagyobbat cselekszik. És higgyék el a szaktársak, hogy „nem azért hozzuk az újat, hogy a lelkeket megzavarjuk, hanem hogy megvilágítsuk őket, nem azért, hogy a tudományt szétromboljuk, hanem hogy igazán megalapozzuk“, amint a nagy Galilei mondotta. Udvardy Béla: A GUTENBERG-TÁRSASÁG 47 TAGÚ SZIMFONIKUS ZENEKARA Elsner Béla karnagy vezetésével a Munkás Dalosszövetség 1935. évi január hó 6-án, vasárnap délután 5 órakor a Zeneművészeti Főiskola nagytermében tartandó hangversenyén szerepel. Jegyek a helyszínen 1.50—1.50 P-ig kaphatók LEVELEZÉS Sopron. Jegyzőkönyv, fölvétetett a Magyarországi Könyvnyomdai Munkások Egyesülete soproni kerülete által 1934. évi október hó 14-én, délelőtt 10 órakor megtartott összevont III. negyedévi közgyűléséről. Jelen van 22 szaktárs. Igazolva távol 3 szaktárs. A távollevő elnök helyett id. Zsigmond Lajos szaktárs megnyitja a gyűlést, üdvözli a megjelent szaktársakat, majd felkéri a jegyzőt a jegyzőkönyv felolvasására. Hitelesítésre felkéretnek Tremmel Mihály és Nedvigh Viktor szaktársak. — Kéry Jenő pénztáros szaktárs jelentése szerint a pénztári forgalom az elmúlt I. negyedben a bevétellel és áldozattal együtt 310.30 P. Kiadás 226.78 P. Maradvány 83.52 P. A II. negyedben a bevétel az áldozattal együtt 146.21 P. Kiadás 52.19 P. Maradvány 94.02 P. A III. negyedben a bevételt az áldozattal együtt 166.45 P. Kiadás 54.18 P. Maradvány 112.27 P. Az ellenőrök jelentése elfogadva. — Tremmel Mihály munkásközvetítő szaktárs jelenti, hogy az elmúlt hónapokban közvetítve lett 6 szedő, 1 gépmester, 3 munkásnő. Jelenleg munka nélkül van 19 szedő, 1 gépszedő, 4 gépmester, 3 munkásnő. — Ezután id. Zsigmond Lajos szaktárs számol be — röviden vázolva — a budapesti vidéki árszabálytárgyalásról. — Kéry Jenő szaktárs bejelenti, hogy a könyvtár kezelése körül rendellenességek észlelhetők, ami a távollévő egyik könyvtárosnak tudható be. Kéri a közgyűlést, hogy válasszon egy új könyvtárost, akivel aztán karöltve, rendbehozzák a könyvtárt. A közgyűlés egyhangúlag Neuvigh Viktor szaktársat választja meg főkönyvtárosnak. Tudomásul: — Ezután a közgyűlés az eltávozott szaktársak helyére a helyi bizottságba beválasztotta Schrammel József és Sohottan Rezső szaktársakat. — Id. Zsigmond Lajos szaktárs kéri a közgyűlést hogy utasítsa a helyi bizottságot, hogy járjon el a főnököknél annak érdekében, hogy a lelokált üzemek részére betű, festék, papír stb. kölcsönzését a jövőben szüntessék be. Elfogadva. — Több tárgy nem lévén, az elnök az ülést berekeszti. Vasicsek Ferenc, jegyző