Typographia, 1935 (67. évfolyam, 1-52. szám)

1935-01-04 / 1. szám

Január 4 TYPOGRAPHIA 1935 Szaklap — tanműhely Wanko szaktárcam a Typographic 51. számá­ban mintegy beszámol azokról az események­ről, amelyek a szaklap megvalósítása körül le­folytak. Bár elismerem, hogy nagy tárgyila­gossággal és határozott jóindulattal sorolja fel az eseményeket és fűzi hozzá észrevételeit, mégis valami szemrehányásfélét olvasok ki cikkéből fe­lénk, gépmesterek felé, de különösen felém, mint aki „igen energikus formában“ képviseltem a Gépmesteregyesület hivatalos felfogását ebben a kérdésben azzal, hogy a tan­műhely kérdését „junkt­mba“ hoztam a szak­lappal. Szemrehányásfélét, mivel Wanko szak­társam fent említett cikkében érvel a tan­műhely megvalósításának lehetősége ellen, s bár ezt végtelen tapintatosan teszi, cikke min­den sorából mégis ez érezhető ki. Mindezt nem azért bocsátottam előre, mintha ez nekem rosszulesnék, sőt hálás vagyok neki, hogy ezzel módot és lehetőséget teremtett arra, hogy a tanműhely kérdését is megismerje a nyilvánosság. De hálás vagyok azért is, mert cikkében odajutott, ahová a Typ. 37. számában leközölt cikkemben én is jutottam: egy „szak­kulturális osztály kapuja elé“, amely kaput előbb említett cikkemben két ököllel­ dönget­tem, mondván azt, hogy „nem lehet félmunkát végezni, mert az féleredmény is. Féleredmény pedig nem eredmény és nem érdemes nagy energiák elpocsékolására.“ Minden „energikus“ forma az egész meg­oldás érdekében történt és szeretném hinni, hogy nem hiába. Az a megdönthetetlen igazság, amit Wanko szaktársaim az elgondolásának alapjaképpen megadott, hogy tudniillik tanműhely, szaklap és vidéki szakkultúra képezik azt az egészet, ami megoldásra vár, az én és a Gépmester­­egyesület elgondolását is fedik, sőt ezt tűzték ki célul maguk elé. Wanko szaktársam cikkében azonban néhány súlyos tévedésbe esett. Az első tévedése abban van, hogy a tan­műhely kérdése csak utóbb, a szaklap körül megindult vitában vettetett fel olyan komoly­sággal, hogy az a szaklap januári megjelenését is hét-nyolc hónappal kitolta. Nem hiszem, hogy illetékes körök egyszerűen megfeledkeztek volna arról a határozatról, amellyel az 1932-es kongresszus a tanműhely megvalósításának fontosságát egyhangúan ki­mondotta; ezt én annál inkább nem hi­szem, mert ugyanakkor adott felhatalmazás alapján a nyomdászstrand már létesíttetett és mert 1932 őszén az 1933-as év oktatásügyi pro­gramjának megvitatásakor a közös oktatás­ügyi bizottság egy kisebb bizottságot delegált a tanműhely előkészítő munkáinak elvégzésére, amelyben Wanko szaktárs mellett minden ka­tegória képviselve volt, a mindannyiunk által szeretve i tisztelt Novák szaktársunk elnökségé­vel. Azon az ülésen e bizottság meg is alakult s kimondatott, hogy a tanműhely szedői részét a kéziszedő bizottsági tagok, a gépmesteri ré­szét a gépmesteri bizottsági tagok készítsék elő és konkrét javaslatok alapján tárgyaltassék e kérdés tovább. Bauer, Eperi szaktársak és szerény szemé­lyem azonnal nyakunkba vettük a fővárost és igyekeztünk, a bizottság határozatát a leg­komolyabban kötelezőnek véve magunkra, an­nak eleget is tenni és vártuk, egyre vártuk és még mindig várjuk a hívó szót, ami a kikül­dött bizottságot összehívja, hogy konkrét ja­vaslatunkat megtegyük és megtegyék a többi kategóriák is, mert hiszem, hogy egy bizott­sági határozat minden bizottsági tagra nézve egyformán komoly kötelezettség. Azóta két esztendő pergett le az idő homok­óráján és a tanműhely álomkórba süppedt kér­dését csak mi, gépmesterek élesztgettük min­denhol, mindenkor és minden alkalommal, míg végre a szaklap közben felvetett kérdése alaposan életre nem rázta azt. Tehát nem új keletű dolog, tehát nem isme­retlen a közvélemény előtt — amit a kongres­­­szusi határozat is igazol —, csak elhanyagolt, csak nem tudom, mit okból sarokba állított kér­dés volt. Pedig ez mindennél fontosabb, szükségesebb valami, különösen ma, amikor a kellő képzettség nélküli szak­társak nagy tömege várja a kenyeret adó munkalehetősé­get, de reménytelenül. Nagy szükség van a továbbképzésre, de arra van a legnagyobb szükség, hogy mindenki, akit a racionalizmusnak nevezett féktelen hajsza, lehetetlen termelési rend elütött a szakma olyan fokú megtanulásától, hogy tanoncévek után egy-egy nagyobb vagy nívó­­sabb, vagy eddigi munkakörétől eltérő mun­kát követelő nyomdában is megállhassa helyét. A legnagyobb szükség az, hogy a szaktársak nagy tömegéből kiöljük a szakmai tudás bi­zonytalanságát és ezzel elvegyük annak a lehe­tőségét, hogy a gyenge tudást olyan viselke­déssel és cselekedetekkel pótolják, amik meg­alázóak, szervezeti és etikai szempontból rom­boló hatásúak, aminek kihatásait nagyon sú­lyosan érezzük is. A gyengék segítése az első kötelesség, hogy mindenki számára a szaktudás önbizalom és erős alap legyen. Itt kell rámutatnom Wanko szaktárs máso­dok tévedésére, amikor azt mondja, hogy a tanműhely „főként a gépmesterek és nyomók érdekeit szolgálná“. A tévedést az teremtheti meg, hogy ezt a kérdést a gépmesterek forszí­rozzák állandóan, fölismerve ennek nagy je­lentőségét, amit előttünk az osztrákok, sőt a balkáni románok is annak tartva, a faműhelyt meg is valósították. Az utóbbi tananyagának beszédes és nagyon érdekes kollekcióját Wanko szaktársam is is­meri és elismerését nem rejtette véka alá, kü­lönösen a szedéstechnikai munkákkal szemben, amelyek szedési anyagok kizárólagos alkalma­zásával meglepően ötletes és modern megoldá­sokat képviselnek. Minden nyomdász, akár szedő, nyomó, gép­mester vagy öntő, legelőször a szakmunka alapismereteinek kell hogy a birtokában le­gyen, aztán lehet továbbképzésről szó. Mert a mai tanfolyamok csak továbbképzésre alkal­masak és éppen azért is olyan kevés a jelent­kező rájuk. Ezzel nem akarom világért sem azt mondani, hogy fölöslegesek és szükségtelenek, de hogy Wanko szaktársam mondja a vidékkel vonat­kozásban: „nem lehetünk igazságtalanok és szűkkeblűek azokkal szemben, akik ugyanúgy vállalták a terheket, mint azon szerencsések, akik alaposabb ismereteik vagy tehetségük révén abban a kiváltságos helyzetben vannak, hogy ők már továbbképzésről beszélhetnek. Képzésre is joga van minden tagnak és az egyszerű képzés is legalább olyan fontosságú, mint a továbbképzés.“ Itt külön kell választani a képzés és tovább­képzés fogalmát. Az el­ső a szaktudás alap­­ismereteinek széles skáláját van hivatva min­den szaktárs részére hozzáférhetővé tenni, az utóbbi a már ilyen ismeretek birtokában levőt tehetségének fejlesztésével magasabb nívóhoz és­­ tudáshoz juttatni, művészeti és egyéb­­ lehetősé­­g ezek iránt érzékennyé téve, a magasabb irá­nyok művelőivé fejleszteni....... " ’ Egyik legsúlyosabb érvnek az látszik a tan­műhellyel szemben, hogy a vidék nem része­sülhetne ennek az áldásaiban. Igaz. De csak annyira nem, amennyire a most fennálló továbbképző tanfolyamok áldá­saiban sem részesülhet, jóllehet ugyanúgy ré­szesülnek a teherben, mint a tanműhelynél részesülnének. Ami a vidékkel kapcsolatban említett érve­ket illeti, ezen tanfolyamokkal szemben is fenn­­állanak, mégsem jutott egy vidéki szaktársnak sem az eszébe soha, hogy ezt kifogásolja. Ez az emelkedett szellem, amely a vidéki szaktár­sakban ezt az önzetlen megértést fakasztja, ment föl engem attól, hogy ebben az irány­ban azokat mondjam el, ami bennük a fővá­rosiakkal szemben ilyen irányú elfogultságot sohasem­ keltett, de azt a jogos kívánságot fa­kasztotta, hogy a lehetőséghez képest ők is hozzájussanak egy ki­s szakkultúrához. A recept jól ismert — írja Wanko szaktár­sam —: kiállítások, szakelőadások. És ebből a nézőpontból is a tanműhely elsőrendű fon­tossággal bír. A kiállítások igen ritkák, még évenként sem igen tartatnak. Bár a Gép­­mesteregyesület is igyekszik ezt forszírozni és rendezni, amire szintén van néhány példa. Állandó szemléltető tájékoztatás és egysége­sített metódus kell a sikeres munkához és erre csak a tanműhely munkája teremtheti meg az alapot. A tanműhely, amint Wanko szaktársam írja, felszínre kényszeríti az újabb problémá­kat, ami a vidékkel kapcsolatos kötelezettsé­geinkre tereli a fgyelmet. Kérdem: vájjon ezek a kötelezettségek eddig is nem voltak-e meg? De igen! És ha ez a kér­dés ebben az irányban is megoldást kényszerít ki, egy okkal több, hogy „energikus formában“ álljunk e kérdés mellé és valósítsuk meg. Végül az anyagi kérdés. Itt csak annyit, hogy a szaklapra előirányzott költségek isme­retében állíthatjuk és határozott —igaz, csak keretformájú — javaslatunkból kitűnik, hogy ezen kérdés sem nagyobb terjedelmű a szak­lapénál, sőt el sem éri azt, noha a jelenleg is fenntartott vagy fenntartandó továbbképzés kiadásait is magában fog­lalja, sőt a szaklap mellékleteinek és borítékának készítésével an­nak terheit i­s tetemesen csökkenti. Amint az 1932-es kongresszus által elfogadott indítványból is kitűnik és amint ezt a tan­műhely kérdésével foglalkozó minden testület előtt is kifejtettük, nem egy nagyszabású üzemet, hanem egy oktatásra alkalmas, de magasnyomási szempontból a legkiválóbb mi­nőségi munkák kivitelezésére is tökéletesen megfelelő tanműhelyt képzelünk el, amely­nek sem berendezési, sem fenntartási költ­ségei nem elbírhatatlanok. És nem azok. Mert a célt és az általános érdekeket figyelembe véve, a közérdek és az általánosság számára ezekből adódó eredmények magasan fölötte állnak az erre a célra hozott áldozatnak. Szabad legyen itt még megerősítenem Wanko szaktársnak azt a határozott formában ki nem mondott, de a sorok között jól megért­­hetően elfekvő véleményét, amely szerint a tanműhely kikényszerít problémákat. Vagyis: a tanműhely függvénye a szaklap, a vidéki intenzívebb szakkultúra és a szakkör, tehát az általános nyomdászkultúra minden­irányú megoldása. És ha ez így van (amint hogy így is van): tanműhely kell, hogy legyen intézményesen biztosított szaklap és nyomdászkultúra. Ne le­gyen félmegoldás. Még valami, amit talán legelőször kellett volna megemlíteni. Tudniillik Wanko szak­társnak azt a tévedését illetően, hogy a kérdés ú­gy állíttatott be, hogy a szaklap azért toló­dott ki, mivel a kellőleg előkészítetlen tan­műhely kérdését a szaklappal egyidejűen megoldani nem lehetett. Arról nem volt szó, hogy egyidejűen indít­­tassék el mind a kettő. Csak arról volt és van szó, ha a tanműhely egy elfogadható anyagi alapon megoldható, mondassák ki határozati­­lag a megvalósítása, a szaklap megindításá­nak határozatban való kimondásával egy­idejűen. De hiszen Wanko szaktársam sem ellenzi, sőt, ha a teljes megoldást hozza az elhalasztás, maga is érdemesnek és helyénvalónak tartja a türelmet. Most­ már csak az van hátra, hogy komo­lyan foglalkozva a tanműhely kérdésével, te­gyék lehetővé az érdekeltek azt, hogy az ok­ta­­tásügyi bizottság két évvel ezelőtt megalakí­tott külön bizottsága elé konkrét formában ke­rüljön az egész szakkulturális komplexum és az készítse el a szerény, de kielégítő javasla­tot az 1935-ös kongresszusra. Soha nem volt korszerűbb ez a kérdés, mint napjainkban, a nagy lecsúszás, a pesszimizmus, a gazdasági lehetetlenségek káoszában, ahol nekünk, nyomdászoknak, a tudomány roboto­­sainak kell megmutatni az utat felfelé a mély­ségekből és aki ma alkotni tud a jövő számára, az nem veszett el és mindennél nagyobbat cselekszik. És higgyék el a szaktársak, hogy „nem azért hozzuk az újat, hogy a lelkeket megzavarjuk, hanem hogy megvilágítsuk őket, nem azért, hogy a tudományt szétromboljuk, hanem hogy igazán megalapozzuk“, amint a nagy Galilei mondotta. Udvardy Béla: A GUTENBERG-TÁRSASÁG 47 TAGÚ SZIMFONIKUS ZENEKARA Elsner Béla karnagy vezetésével a Munkás Dalosszövetség 1935. évi január hó 6-án, vasár­nap délután 5 órakor a Zeneművészeti Főiskola nagytermében tartandó hangversenyén szerepel. Jegyek a helyszínen 1.50—1.50 P-ig kaphatók LEVELEZÉS Sopron. Jegyzőkönyv, fölvétetett a Magyarországi Könyvnyomdai Munkások Egyesülete soproni kerü­lete által 1934. évi október hó 14-én, délelőtt 10 órakor megtartott összevont III. negyedévi közgyűléséről. Jelen van 22 szaktárs. Igazolva távol 3 szaktárs. A távollevő elnök helyett id. Zsigmond Lajos szaktárs megnyitja a gyűlést, üdvözli a megjelent szaktársa­kat, majd felkéri a jegyzőt a jegyzőkönyv felolvasá­sára. Hitelesítésre felkéretnek Tremmel Mihály és Nedvigh Viktor szaktársak. — Kéry Jenő pénztáros szaktárs jelentése szerint a pénztári forgalom az el­múlt I. negyedben a bevétellel és áldozattal együtt 310.30 P. Kiadás 226.78 P. Maradvány 83.52 P. A II. negyedben a bevétel az áldozattal együtt 146.21 P. Kiadás 52.19 P. Maradvány 94.02 P. A III. negyed­ben a bevételt az áldozattal együtt 166.45 P. Kiadás 54.18 P. Maradvány 112.27 P. Az ellenőrök jelentése elfogadva. — Tremmel Mihály munkásközvetítő szak­társ jelenti, hogy az elmúlt hónapokban közvetítve lett 6 szedő, 1 gépmester, 3 munkásnő. Jelenleg munka nélkül van 19 szedő, 1 gépszedő, 4 gépmester, 3 munkásnő. — Ezután id. Zsigmond Lajos szaktárs számol be — röviden vázolva — a budapesti vidéki árszabálytárgyalásról. — Kéry Jenő szaktárs be­jelenti, hogy a könyvtár kezelése körül rendellenes­ségek észlelhetők, ami a távollévő egyik könyvtáros­nak tudható be. Kéri a közgyűlést, hogy válasszon egy új könyvtárost, akivel aztán karöltve, rendbe­­hozzák a könyvtárt. A közgyűlés egyhangúlag Neu­­vigh Viktor szaktársat választja meg főkönyvtáros­nak. Tudomásul: — Ezután a közgyűlés az eltávozott szaktársak helyére a helyi bizottságba beválasztotta Schrammel József és Sohottan Rezső szaktársakat. — Id. Zsigmond Lajos szaktárs kéri a közgyűlést hogy utasítsa a helyi bizottságot, hogy járjon el a főnököknél annak érdekében, hogy a lelokált üzemek részére betű, festék, papír stb. kölcsönzését a jövő­ben szüntessék be. Elfogadva. — Több tárgy nem lévén, az elnök az ülést berekeszti. Vasicsek Ferenc, jegyző

Next