Typographia, 1937 (69. évfolyam, 1-53. szám)

1937-01-01 / 1. szám

'Január í Új évre A letűnt esztendő nem váltotta valóra a mun­­kásság­ óhajának beteljesülését, h­ogy arról a gazdasági mélypontról, amelyre az emberi ön­zés letaszította, a létfenntartást biztosító élet­szintre fel­emel­kedhessék. A munkásságnak ezt az életösztönből kény­szerűen folyó legtermészetesebb törekvését a rövidlátó kapitalizmus meg fogja hiúsítani mindaddig, amíg a kormányhatóság a dolgo­zók vásárlóképességének és az ország közgaz­daságának megjavulása érdekében a minimá­lis béreket és a munkaidőnek a munkanélküli­ség megszüntetését célzó megrövidítését az egész vonalon szigorú szankciókkal meg nem állapítja. A dolgozó munkás odajutott, hogy családos­tul lyukas cipőben és agyonfoltozott ruhában jár, lemondott mindenféle szórakozásról: mozi­ról, színházról, kávéházról, hetenként _ hat-hét­szer a húsról. Nem sok idő kell már, hogy csontig lesoványodott aszkétává váljon, ami pedig végeredményben alapjaiban­ fogja meg­rendíteni az ország gazdasági pilléreit. A nemzetközi politikában is változatlanul rosszul állanak a dolgok. A magas­­ diplomácia, úgy látszik, a csőd szélére jutott. Félő, hogy az új esztendő egy minden eddiginél borzalmasabb világkatasztrófa csíráját hordozza a méhében. Látnunk kell, hogy tizennyolc évvel a történe­lem legkegyetlenebb háborúja után, a zavaros idők jóvoltából, soha nem álmodott hatalomra lendült diktátorok újabb embermészárlások révén vélik hatalmukat megszilárdítani, mi­alatt az anyák milliói állandó rettegésben él­nek, hogy fiaik ismét a háború mol­ehjának martalékává fognak válni. A diktátorok rajongói és minden néven neve­zendő háborús uszítók számára rendelkezésre kellene bocsátani mindenütt megfelelő nagy­ságú területeket bőséges kézi- és gépfegyverek­kel, ágyúkkal, tankokkal stb. é­s felszólítani őket, hogy váltóztassanak összecsapni mind­addig, amíg egymás kezétől egy szálig el nem esnek... Ezzel a hősies önfeláldozással_ bizo­nyára kiengesztelnék Marat, a bősz hadistent, akinek étvágyát századunk vezető hatalmasai­nak tehetetlensége óriásilag felfokozta; a békés szándékú népek elől pedig végleg elhesseget­nék a háború rémét. Európának és az egész világ népeinek össze kellene fogni, hogy biztosítsák az állandó békét. De hát az emberek nem azért vannak, hogy szeressék egymást. Mesterségesen és­ alat­tomos szándékkal támasztott ellentétekkel en­gedik magukat — életérdekeik ellenére — egy­mástól balgán elválasztani, hogy soraik a ki­váltságosak javára és örömére meggyengülje­nek. A bajt tetézi az, hogy a félrevezetettek restellik belátni tévedéseiket: nem akarják megérteni, hogy a jobb belátásra térés és egy jobb ügy diadalra segítéséhez való elkötelezés n­em szégyen, hanem erény. Ameddig a világ dolgozó népessége hiány­talanul egymásra nem talál, addig nemigen remélhető az emberiség sorsának megjavulása. Kegyes 1937-es új esztendő! Reménységgel köszöntünk. Vajha megnyitnád a népek milliói számára a józan észnek és az öntudatra ébre­désnek korszakát, hogy zavartalan béke vonul­hasson be a világ összes berkeibe és a hosszú kálváriajárás után végre minden teremtett emberre rávirradjon az olyannyira áhított aranykor! (10 A múltból most visszatérünk a jelenbe: „A ,Gömör‘-t egy szedő és én szedjük és csak akkor érzem jól magam, ha a szekrény mellett állhatok. Megszedem én még ma is az én 32—36 soromat óránként“ — jegyzi meg mosolyogva. A továbbiak során megtudom, hogy 64 esz­tendővel ezelőtt került Rimaszombatba, ahol megvett egy kisebb nyomdát és azóta napról napra rakja egymás mellé a kultúra apró ólom­katonáit. Itt ül mellettünk tisztes kont leánya és 62 éves if­j. Miklós fia, és az apa szerénységét látva, ők mesélik, hogy édesapjuk milyen meg­becsült tagja a polgári társadalomnak. Örökös díszelnöke a Polgári Körnek, elnöke a Beteg­­segélyző Egyesületnek stb. Jellemző a veterán szaktárs kollegiális érzé­sére, hogy a 95-ös sztrájk idején a fia, aki akkor az Egyetemi Nyomdában állt és akit Szabó Elek akkori igazgató vezető állásra szemelt ki, kérdést intézett hozzá, hogy ilyen karrier előtt állva, mit tegyen. Az apa, aki akkor már régen főnök volt, azt a határozott utasítást adta a fiának, hogy feltétlen a kollégái mellett a helye. Búcsúzunk. Az az érzésem, ha ma intézne kérdést hozzá a fia ilyen ügyben, ma sem adna más tanácsot, mint ezelőtt 41 esztendővel. Sőt! Ha rákerülne a sor, még ő is kilépne. Klein Ernő. Legidősebb Rábely Miklós „Adja át szívélyes üdvözletemet a budapesti kollégáknak. Mondja meg nekik, hogy még ma is, 76 esztendő elmúltával, gyakran álmodom, hogy köztük vagyok Pesten és velük együtt állok a szekrény mellett.“ — Ezekkel a szavak­kal búcsúzik tőlem Rábely Miklós, Európa, vagy talán az egész világ legidősebb (de nem a legöregebb!) aktív nyomdásza. Itt ülök vele szemben 1936 szent karácsonyá­nak másodnapján rimaszombati szerény pol­gári, de kedvesen derűs lakásában. Mosolyog a két tiszta, gyerekesen kék szeme, amikor a múltról, a mult század derekának nyomdász­világáról beszél. Kézszorításai olyan férfias, mint egy élete delén lévő férfié. Szüksége is van erre az erős kézre és derűs, tiszta szemre, mert még ma is,a_ 92 esztendős korában szedi és tördeli a „­tömör“ című hat­oldalas hetilapot — szemüveg nélkül! Bámulatos a memóriája ennek a 92 esztendős veteránnak. 1845 konyan november 3-án születtem — meséli folyé­—, 1859-ben mentem szedőinasnak Emsch Gusztáv nyomdájába. 1863-ban szaba­dultam és később a Pesti Naplónál álltam bizo­nyos pénzben heti 17 forintért. Majd a „Hölgy­futár“ című, hetenként kétszer megjelenő szép­irodalmi lapot szedtük Krecsányi Ignáccal és Halmay Imrével. Előbbi temesvári színigaz­gató lett, az utóbbi pedig Vizsay néven lett később vidéki színigazgató. Az irodalmi részt 24 ciceróra, a többit 16 ciceróra szedtük — jegyzi meg az öreg kolléga, mintha csak teg­nap tette volna le a vinkelt. TYPOGRAPHIA A munka ünnepe A Pallas-Stádium személyzete december hó 26-án, karácsony másodnapján este 8 órai kez­dettel impozáns ünnepélyt rendezett .jubilánsai tiszteletére a Vasúti és Hajózási Klub díszes helyiségeiben Az 50, illetve 40 éves ovtfor’duló jubilánsai Molnár János, Pálmai Mihá­l­y 1, Fenyvesi Gyula szaktársak, özv­­ádelman J­ánosné és Mecht­­ler Pálné szaktársnők voltak Amikor a zsúfolásig megtelt teremben szét­nyílt a színpad függönye, hatalmas tapssal üdvözölték az asztal mellett helyet foglaló jubilánsokat. Érezni lehet meleg kezüket, amint megpihen 50, illetve 40 évi munka után, hogy ezúttal nem kötelességet kell velük teljesíteniük, hanem meleg gratulációkra kinyújtaniuk. A dalárda Meiling­er Jusztin szaktárs ve­zényletével a „Munkásüdvözlet“ című dalt éne­kelte el. A dalárda után Kőműves Antal szaktárs nyitotta meg az ünnepélyt és üdvözölte a jelen­lévőket. A jubilánsokat a személyzet részéről Latkóczy Lajos szaktárs üdvözölte, aki komo­lyan átérzett szavakban emlékezett meg a féls­­zázados munka ünnepének jelentőségéről. Majd egyénenként foglalkozott a jubilánsok személyével és a személyzethez való kapcso­latukról, amellyel a jubilánsok bizonyságát szolgáltatták kollegialitásuknak, szervezeti hű­ségüknek és harcos készségüknek. Ezután Győry Aladár, a nyomda igazgatója a Pallas-Stádium cég nevében üdvözölte a jubilánsokat s egyben a Főnökegyesület üdvöz­letét is tolmácsolta. A Főnökegyesület üdvözlő táviratának személyes felolvasása után a cég ajándékait meleg kézszorításoikkal nyújtotta át a jubilánsoknak. Majd Grencser Béla, kísérletügyi igazgató, főszerkesztő úr tartott tartalmas, szép beszédet. S nagy lelkesedéssel beszélt Molnár Jánosról, mint emberről és odaadó munkatársáról, aki már évtizedek óta tördelője a „Kísérletügyi Közlemények“ című lapjának. De nem feled­kezett meg a többi ünnepeltekről sem, róluk is, mint a munkásság felkent bajnokairól beszélt. Brumiller László, a „Typographia“ szerkesz­tője, a Segélyző­ Egyesü­let, a szervezet, vala­mint az összes társkörök nevében üdvözölte az ünnepelteket. Felejthetetlen, egész új fel­fogásban világította meg a tipográfus mester­ség kultúrértékét. Amint az építészetben az architektúra, a szobrászatban a plasztika, a festészetben a színharmónia, a zeneművészet­ben a melódia és a beszédben a dialektika, az a nyomdászatban a tipográfia. Ezek az elemek mind fellelhetők a gondolatábrázolás mester­ségében, a nyomdászatban is, amellyel az em­beri kultúrát építjük tovább a jövendőnek. Ezekkel az elemekkel hangsúlyozzuk ki az em­beri szellem géniuszát és megformál­tan, nemes ábrázolásban adjuk át az utánunk jövő nem­zedékeknek — mondotta. Majd ebben a vonat­kozásban méltatta a jubilánsok félszázados, illetve 40 éves tevékenységét és adta át a nyomdai munkásság összes intézményeinek forró és szeretetteljes üdvözletét. Pajor Rudolf szaktárs a szociáldemokrata párt és a parlamenti frakció üdvözletét tolmá­csolta. Lelkesítő beszédében malíciával említette meg, hogy mennyire érvényesül e jubileumon az egyenlőség elve. Íme, két szaktársnő ünne­­peltje is van a személyzetnek. Hát nem va­gyunk egyenlők a munkában­? Ők is épúgy robotolhatnak a mai társadalomban, mint a férfiak. De mi nem akarunk ilyen egyenlőséget, mi jobban szeretnők, ha az asszonyok otthon maradhatnának, mert minket, férfiakat illet a kenyérikereset gondja és nem a női nemet. Ugyanilyen gúnnyal említette meg a mai kor­mányrendszer tehetetlen szociálpolitikáját. A munkásság felülről hiába vár gyökeres szociál- 1937 politikát, s ezt csak a munkásság együttes szer­vezettségével lehet megteremteni. A jubilánsok nevében Fenyvesi Gyula szak­társ mondott szép szavakban köszönetet. A ren­geteg tapstól kifáradt közönséget a hangulatos nyomdászinduló eléneklése után még az a kelle­mes meglepetés érte, hogy Németh Irén szak­társnő előadóművészetében gyönyörködhetett. Az ünnepség után következett az ízletesen el­készített vacsora és a reggelig tartó tánc, mind­végig a legjobb hangulatban. A meghívók kiválóan ízléses és díszes volta Csupka Antal szaktárs tudását dicséri. G. A. Uj esztendőre Egy koldus temetésén több a részvét, mint az Óév ravatalánál. De annál nagyobb a még dáridó fokát is elérő vígság és öröm, amellyel a megszülető új esztendőt köszöntjük. Talán egy kicsit túlzott ez a nagy és kirob­banó öröm­­ a közelgő „bizonytalansággal“ szemben, amely ki tudja, mit hoz reánk. És minden bizonnyal igazságtalanság az a nagy részvétlenség is, melyet a kivénhedett eszten­­­­dővel szemben­­ tanúsítunk. Mert nemcsak a haldokló esztendőt, hanem egy kicsit saját ma­gunkat is­ gyászolnunk kellene ilyenkor, hisz a halódó évvel a mi életünknek is egy jelentős szakaszát — ki tudhatná előre, hogy hányad­részét — temetjük. Még ha kevéske örömöt és sok bosszúságot, bajt zúdított is reánk a halódó esztendő, még akkor is érdemes egy pillanatra befelé nézni és mérlegelni az elmúlás vissza-visszatérő örök vándorának, a Szil­veszter-estnek komor jelentőségét, hogy az egy újabb stációval hurcolt közelebb megint mindannyiunkat a közös végzet, az elmúlás felé. Aki megforgatja ezt fejében, az bizonyosan rádöbben arra is, h­ogy milyen haszontalan és hiábavaló a mindent legázoló hajsza a talmi értékek után, hogy milyen fölösleges a túlhaj­­tott törtetés és még a becstelenség árán is ha­rácsolni akarás; mert hisz eljön az idő, amikor sorsa ugyanegy lesz azéval akit az élet tüle­kedésében legázolt és azéval, aki elől elszipo­­lyozta az emberséges megélhetés lehetőségét. De a gondolkodó ember mindig háttérbe szo­rul az érzékeire támaszkodó emberrel szemben. Az az életrevalóbb embertípus, akinek mindez soha eszébe sem jut, hanem megfeledkezve a múló év minden balsorsáról, vigadva és biza­lommal tekint a jövendő év felé. Mert aki bizakodni és reménykedni tud, abban bent van az élet akarása, bent van a vágy a szebb jövő után, abban bent van a ne­mesebb értelemben vett harcnak a tüze, a amellyel ki is verekszi magának az élettől azt részt, mely egyéniségéhez mértem meg­illeti őt. Ezek a legnemesebb emberi tulajdonságok és ezek azok az erők, amelyek a kultúra mai fokára emelték az emberiséget és ha boldo­gabbá nem is, de mindenesetre imponálóvá tették a letűnt korokkal szemben. Azért vigadjunk mi is Szilveszter­ estéjén és bizakodjunk egy „boldogabb új esztendőben“. Németh Gy. István: SZAKKULTÚRA SZEDŐI TOVÁBBKÉPZŐ SZEMESZTE­RÜNK első felén túl vagyunk. Az eddig vég­zett munka a legteljesebb mértékben elisme­résre méltó. Az oktatás évtizedes tapasztala­tok alapján, biztos mederben folyik, s a tan­­csoportok közel százfőnyi résztvevőjének a haladása általában kielégítő. Az új esztendő kezdetével újból felhívjuk szaktársainkat a szakkulturális munkában való részvételre. Jelentkezhet a további képző mun­kára Egyesületünk minden tagja, de komoly munkáról lévén szó, komoly eltökél­ést és szí­vós kitartást kérünk a jelentkezőktől. A szalmalángos felbuzdulás a szaktanulmányok ter­én nem ér semmit. Helyiséghiány miatt a négy tancsoport idő­rendi beosztása tekintetében most némi változ­tatást kell tennünk, mégp­edig annyiban, hogy a tancsoportok egyikét, a Horváth Ferenc kol­légánk által vezetettet a keddi napra kellett áthelyeznünk. Eszerint a négy tancsoport mun­­kálkodási ideje január 4-től a következő: I. a szedői továbbképzés alapvető csoportja (minden kedden délután fél 4 órától fél 7-ig a segédmunkások szobájában; munkavezető: Horváth Ferenc)­ , II. a szedői továbbképzés magasabb csoportja (minden hétfőn délután 4-től 7-ig; munka­vezető: Kun Mihály); III. a szedői továbbképzés kiegészítő cso­portja (minden hétfőn délután 4 órától 7-ig; munkavezető: Spitz Adolf); IV. az ólommetszés technikáját gyakorló csoport (minden hétfőn délután 3 órától 6-ig; munkavezető: Dukai Károly). Közben-közben nyelvi megbeszélések és orto­gráfiai gyakorlatok. Jelentkezés Novák László szaktársnál

Next