Typographia, 1937 (69. évfolyam, 1-53. szám)
1937-01-01 / 1. szám
'Január í Új évre A letűnt esztendő nem váltotta valóra a munkásság óhajának beteljesülését, hogy arról a gazdasági mélypontról, amelyre az emberi önzés letaszította, a létfenntartást biztosító életszintre felemelkedhessék. A munkásságnak ezt az életösztönből kényszerűen folyó legtermészetesebb törekvését a rövidlátó kapitalizmus meg fogja hiúsítani mindaddig, amíg a kormányhatóság a dolgozók vásárlóképességének és az ország közgazdaságának megjavulása érdekében a minimális béreket és a munkaidőnek a munkanélküliség megszüntetését célzó megrövidítését az egész vonalon szigorú szankciókkal meg nem állapítja. A dolgozó munkás odajutott, hogy családostul lyukas cipőben és agyonfoltozott ruhában jár, lemondott mindenféle szórakozásról: moziról, színházról, kávéházról, hetenként _ hat-hétszer a húsról. Nem sok idő kell már, hogy csontig lesoványodott aszkétává váljon, ami pedig végeredményben alapjaiban fogja megrendíteni az ország gazdasági pilléreit. A nemzetközi politikában is változatlanul rosszul állanak a dolgok. A magas diplomácia, úgy látszik, a csőd szélére jutott. Félő, hogy az új esztendő egy minden eddiginél borzalmasabb világkatasztrófa csíráját hordozza a méhében. Látnunk kell, hogy tizennyolc évvel a történelem legkegyetlenebb háborúja után, a zavaros idők jóvoltából, soha nem álmodott hatalomra lendült diktátorok újabb embermészárlások révén vélik hatalmukat megszilárdítani, mialatt az anyák milliói állandó rettegésben élnek, hogy fiaik ismét a háború molehjának martalékává fognak válni. A diktátorok rajongói és minden néven nevezendő háborús uszítók számára rendelkezésre kellene bocsátani mindenütt megfelelő nagyságú területeket bőséges kézi- és gépfegyverekkel, ágyúkkal, tankokkal stb. és felszólítani őket, hogy váltóztassanak összecsapni mindaddig, amíg egymás kezétől egy szálig el nem esnek... Ezzel a hősies önfeláldozással_ bizonyára kiengesztelnék Marat, a bősz hadistent, akinek étvágyát századunk vezető hatalmasainak tehetetlensége óriásilag felfokozta; a békés szándékú népek elől pedig végleg elhessegetnék a háború rémét. Európának és az egész világ népeinek össze kellene fogni, hogy biztosítsák az állandó békét. De hát az emberek nem azért vannak, hogy szeressék egymást. Mesterségesen és alattomos szándékkal támasztott ellentétekkel engedik magukat — életérdekeik ellenére — egymástól balgán elválasztani, hogy soraik a kiváltságosak javára és örömére meggyengüljenek. A bajt tetézi az, hogy a félrevezetettek restellik belátni tévedéseiket: nem akarják megérteni, hogy a jobb belátásra térés és egy jobb ügy diadalra segítéséhez való elkötelezés nem szégyen, hanem erény. Ameddig a világ dolgozó népessége hiánytalanul egymásra nem talál, addig nemigen remélhető az emberiség sorsának megjavulása. Kegyes 1937-es új esztendő! Reménységgel köszöntünk. Vajha megnyitnád a népek milliói számára a józan észnek és az öntudatra ébredésnek korszakát, hogy zavartalan béke vonulhasson be a világ összes berkeibe és a hosszú kálváriajárás után végre minden teremtett emberre rávirradjon az olyannyira áhított aranykor! (10 A múltból most visszatérünk a jelenbe: „A ,Gömör‘-t egy szedő és én szedjük és csak akkor érzem jól magam, ha a szekrény mellett állhatok. Megszedem én még ma is az én 32—36 soromat óránként“ — jegyzi meg mosolyogva. A továbbiak során megtudom, hogy 64 esztendővel ezelőtt került Rimaszombatba, ahol megvett egy kisebb nyomdát és azóta napról napra rakja egymás mellé a kultúra apró ólomkatonáit. Itt ül mellettünk tisztes kont leánya és 62 éves ifj. Miklós fia, és az apa szerénységét látva, ők mesélik, hogy édesapjuk milyen megbecsült tagja a polgári társadalomnak. Örökös díszelnöke a Polgári Körnek, elnöke a Betegsegélyző Egyesületnek stb. Jellemző a veterán szaktárs kollegiális érzésére, hogy a 95-ös sztrájk idején a fia, aki akkor az Egyetemi Nyomdában állt és akit Szabó Elek akkori igazgató vezető állásra szemelt ki, kérdést intézett hozzá, hogy ilyen karrier előtt állva, mit tegyen. Az apa, aki akkor már régen főnök volt, azt a határozott utasítást adta a fiának, hogy feltétlen a kollégái mellett a helye. Búcsúzunk. Az az érzésem, ha ma intézne kérdést hozzá a fia ilyen ügyben, ma sem adna más tanácsot, mint ezelőtt 41 esztendővel. Sőt! Ha rákerülne a sor, még ő is kilépne. Klein Ernő. Legidősebb Rábely Miklós „Adja át szívélyes üdvözletemet a budapesti kollégáknak. Mondja meg nekik, hogy még ma is, 76 esztendő elmúltával, gyakran álmodom, hogy köztük vagyok Pesten és velük együtt állok a szekrény mellett.“ — Ezekkel a szavakkal búcsúzik tőlem Rábely Miklós, Európa, vagy talán az egész világ legidősebb (de nem a legöregebb!) aktív nyomdásza. Itt ülök vele szemben 1936 szent karácsonyának másodnapján rimaszombati szerény polgári, de kedvesen derűs lakásában. Mosolyog a két tiszta, gyerekesen kék szeme, amikor a múltról, a mult század derekának nyomdászvilágáról beszél. Kézszorításai olyan férfias, mint egy élete delén lévő férfié. Szüksége is van erre az erős kézre és derűs, tiszta szemre, mert még ma is,a_ 92 esztendős korában szedi és tördeli a „tömör“ című hatoldalas hetilapot — szemüveg nélkül! Bámulatos a memóriája ennek a 92 esztendős veteránnak. 1845 konyan november 3-án születtem — meséli folyé—, 1859-ben mentem szedőinasnak Emsch Gusztáv nyomdájába. 1863-ban szabadultam és később a Pesti Naplónál álltam bizonyos pénzben heti 17 forintért. Majd a „Hölgyfutár“ című, hetenként kétszer megjelenő szépirodalmi lapot szedtük Krecsányi Ignáccal és Halmay Imrével. Előbbi temesvári színigazgató lett, az utóbbi pedig Vizsay néven lett később vidéki színigazgató. Az irodalmi részt 24 ciceróra, a többit 16 ciceróra szedtük — jegyzi meg az öreg kolléga, mintha csak tegnap tette volna le a vinkelt. TYPOGRAPHIA A munka ünnepe A Pallas-Stádium személyzete december hó 26-án, karácsony másodnapján este 8 órai kezdettel impozáns ünnepélyt rendezett .jubilánsai tiszteletére a Vasúti és Hajózási Klub díszes helyiségeiben Az 50, illetve 40 éves ovtfor’duló jubilánsai Molnár János, Pálmai Mihály 1, Fenyvesi Gyula szaktársak, özvádelman Jánosné és Mechtler Pálné szaktársnők voltak Amikor a zsúfolásig megtelt teremben szétnyílt a színpad függönye, hatalmas tapssal üdvözölték az asztal mellett helyet foglaló jubilánsokat. Érezni lehet meleg kezüket, amint megpihen 50, illetve 40 évi munka után, hogy ezúttal nem kötelességet kell velük teljesíteniük, hanem meleg gratulációkra kinyújtaniuk. A dalárda Meilinger Jusztin szaktárs vezényletével a „Munkásüdvözlet“ című dalt énekelte el. A dalárda után Kőműves Antal szaktárs nyitotta meg az ünnepélyt és üdvözölte a jelenlévőket. A jubilánsokat a személyzet részéről Latkóczy Lajos szaktárs üdvözölte, aki komolyan átérzett szavakban emlékezett meg a félszázados munka ünnepének jelentőségéről. Majd egyénenként foglalkozott a jubilánsok személyével és a személyzethez való kapcsolatukról, amellyel a jubilánsok bizonyságát szolgáltatták kollegialitásuknak, szervezeti hűségüknek és harcos készségüknek. Ezután Győry Aladár, a nyomda igazgatója a Pallas-Stádium cég nevében üdvözölte a jubilánsokat s egyben a Főnökegyesület üdvözletét is tolmácsolta. A Főnökegyesület üdvözlő táviratának személyes felolvasása után a cég ajándékait meleg kézszorításoikkal nyújtotta át a jubilánsoknak. Majd Grencser Béla, kísérletügyi igazgató, főszerkesztő úr tartott tartalmas, szép beszédet. S nagy lelkesedéssel beszélt Molnár Jánosról, mint emberről és odaadó munkatársáról, aki már évtizedek óta tördelője a „Kísérletügyi Közlemények“ című lapjának. De nem feledkezett meg a többi ünnepeltekről sem, róluk is, mint a munkásság felkent bajnokairól beszélt. Brumiller László, a „Typographia“ szerkesztője, a Segélyző Egyesület, a szervezet, valamint az összes társkörök nevében üdvözölte az ünnepelteket. Felejthetetlen, egész új felfogásban világította meg a tipográfus mesterség kultúrértékét. Amint az építészetben az architektúra, a szobrászatban a plasztika, a festészetben a színharmónia, a zeneművészetben a melódia és a beszédben a dialektika, az a nyomdászatban a tipográfia. Ezek az elemek mind fellelhetők a gondolatábrázolás mesterségében, a nyomdászatban is, amellyel az emberi kultúrát építjük tovább a jövendőnek. Ezekkel az elemekkel hangsúlyozzuk ki az emberi szellem géniuszát és megformáltan, nemes ábrázolásban adjuk át az utánunk jövő nemzedékeknek — mondotta. Majd ebben a vonatkozásban méltatta a jubilánsok félszázados, illetve 40 éves tevékenységét és adta át a nyomdai munkásság összes intézményeinek forró és szeretetteljes üdvözletét. Pajor Rudolf szaktárs a szociáldemokrata párt és a parlamenti frakció üdvözletét tolmácsolta. Lelkesítő beszédében malíciával említette meg, hogy mennyire érvényesül e jubileumon az egyenlőség elve. Íme, két szaktársnő ünnepeltje is van a személyzetnek. Hát nem vagyunk egyenlők a munkában? Ők is épúgy robotolhatnak a mai társadalomban, mint a férfiak. De mi nem akarunk ilyen egyenlőséget, mi jobban szeretnők, ha az asszonyok otthon maradhatnának, mert minket, férfiakat illet a kenyérikereset gondja és nem a női nemet. Ugyanilyen gúnnyal említette meg a mai kormányrendszer tehetetlen szociálpolitikáját. A munkásság felülről hiába vár gyökeres szociál- 1937 politikát, s ezt csak a munkásság együttes szervezettségével lehet megteremteni. A jubilánsok nevében Fenyvesi Gyula szaktárs mondott szép szavakban köszönetet. A rengeteg tapstól kifáradt közönséget a hangulatos nyomdászinduló eléneklése után még az a kellemes meglepetés érte, hogy Németh Irén szaktársnő előadóművészetében gyönyörködhetett. Az ünnepség után következett az ízletesen elkészített vacsora és a reggelig tartó tánc, mindvégig a legjobb hangulatban. A meghívók kiválóan ízléses és díszes volta Csupka Antal szaktárs tudását dicséri. G. A. Uj esztendőre Egy koldus temetésén több a részvét, mint az Óév ravatalánál. De annál nagyobb a még dáridó fokát is elérő vígság és öröm, amellyel a megszülető új esztendőt köszöntjük. Talán egy kicsit túlzott ez a nagy és kirobbanó öröm a közelgő „bizonytalansággal“ szemben, amely ki tudja, mit hoz reánk. És minden bizonnyal igazságtalanság az a nagy részvétlenség is, melyet a kivénhedett esztendővel szemben tanúsítunk. Mert nemcsak a haldokló esztendőt, hanem egy kicsit saját magunkat is gyászolnunk kellene ilyenkor, hisz a halódó évvel a mi életünknek is egy jelentős szakaszát — ki tudhatná előre, hogy hányadrészét — temetjük. Még ha kevéske örömöt és sok bosszúságot, bajt zúdított is reánk a halódó esztendő, még akkor is érdemes egy pillanatra befelé nézni és mérlegelni az elmúlás vissza-visszatérő örök vándorának, a Szilveszter-estnek komor jelentőségét, hogy az egy újabb stációval hurcolt közelebb megint mindannyiunkat a közös végzet, az elmúlás felé. Aki megforgatja ezt fejében, az bizonyosan rádöbben arra is, hogy milyen haszontalan és hiábavaló a mindent legázoló hajsza a talmi értékek után, hogy milyen fölösleges a túlhajtott törtetés és még a becstelenség árán is harácsolni akarás; mert hisz eljön az idő, amikor sorsa ugyanegy lesz azéval akit az élet tülekedésében legázolt és azéval, aki elől elszipolyozta az emberséges megélhetés lehetőségét. De a gondolkodó ember mindig háttérbe szorul az érzékeire támaszkodó emberrel szemben. Az az életrevalóbb embertípus, akinek mindez soha eszébe sem jut, hanem megfeledkezve a múló év minden balsorsáról, vigadva és bizalommal tekint a jövendő év felé. Mert aki bizakodni és reménykedni tud, abban bent van az élet akarása, bent van a vágy a szebb jövő után, abban bent van a nemesebb értelemben vett harcnak a tüze, a amellyel ki is verekszi magának az élettől azt részt, mely egyéniségéhez mértem megilleti őt. Ezek a legnemesebb emberi tulajdonságok és ezek azok az erők, amelyek a kultúra mai fokára emelték az emberiséget és ha boldogabbá nem is, de mindenesetre imponálóvá tették a letűnt korokkal szemben. Azért vigadjunk mi is Szilveszter estéjén és bizakodjunk egy „boldogabb új esztendőben“. Németh Gy. István: SZAKKULTÚRA SZEDŐI TOVÁBBKÉPZŐ SZEMESZTERÜNK első felén túl vagyunk. Az eddig végzett munka a legteljesebb mértékben elismerésre méltó. Az oktatás évtizedes tapasztalatok alapján, biztos mederben folyik, s a tancsoportok közel százfőnyi résztvevőjének a haladása általában kielégítő. Az új esztendő kezdetével újból felhívjuk szaktársainkat a szakkulturális munkában való részvételre. Jelentkezhet a további képző munkára Egyesületünk minden tagja, de komoly munkáról lévén szó, komoly eltökélést és szívós kitartást kérünk a jelentkezőktől. A szalmalángos felbuzdulás a szaktanulmányok terén nem ér semmit. Helyiséghiány miatt a négy tancsoport időrendi beosztása tekintetében most némi változtatást kell tennünk, mégpedig annyiban, hogy a tancsoportok egyikét, a Horváth Ferenc kollégánk által vezetettet a keddi napra kellett áthelyeznünk. Eszerint a négy tancsoport munkálkodási ideje január 4-től a következő: I. a szedői továbbképzés alapvető csoportja (minden kedden délután fél 4 órától fél 7-ig a segédmunkások szobájában; munkavezető: Horváth Ferenc) , II. a szedői továbbképzés magasabb csoportja (minden hétfőn délután 4-től 7-ig; munkavezető: Kun Mihály); III. a szedői továbbképzés kiegészítő csoportja (minden hétfőn délután 4 órától 7-ig; munkavezető: Spitz Adolf); IV. az ólommetszés technikáját gyakorló csoport (minden hétfőn délután 3 órától 6-ig; munkavezető: Dukai Károly). Közben-közben nyelvi megbeszélések és ortográfiai gyakorlatok. Jelentkezés Novák László szaktársnál