Typographia, 1948 (80. évfolyam, 1-53. szám)

1948-01-01 / 1. szám

Budapest, 1948 január 1 SEGÉLYZŐ-EGYESÜLET: Megjelenik hetenként 80. évfolyam, 1. szám A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK EGYESÜLETEINEK HIVATALOS KÖZLÖNYE SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: BUDAPEST VIII, BÉRKOCSIS UTCA 1. SZÁM FÉLEMELET 4. AJTÓ, GUTENBERG-OTTHON TELEFON: 138-486 TELEFON: 137-547 SZAKSZERV­EZET Szaktársainknak, szaktár­snőinknek, a szakszervezeteknek, munkáspártok­­­nak és mindazoknak, akik a demokra­tikus Magyarország újjáépít­ésén és megerősítésén fáradoznak. Őszinte érzésekkel kívánunk , 5 .. , " .. . ’ " - boldog nj évet a szabadságharc centenáriumi esztendejére ! A „TYPOGRAPHIA“ T szerkesztősége és kiadóhivatala Mérleg és prognózis Tegyünk eleget mi is a szokásnak. Az ij­esztendő végén és az új év küszöbén vessük tekintetünket a magunk mögött hagyott tizen­két hónap eredményeire s szűrjük le azokból — ha ilyenek adódnak — a tanulságokat. És ugyanakkor keressük meg az elkövetkező idők útját, amelyen haladva, közelebb jutunk célunkhoz. A feladat nem nehéz. A múlt vizsgálatához nem kell különösebben elmerülnünk nehéz tanulmányokban. Hiszen az események nem­csak hogy körülöttünk zajlottak le, de azoknak cselekvő, sokszor szenvedő­­ részesei voltunk. S ha valami mégis nehezíti az elmúlt idők eseményeinek visszaidézését, az­­ legfeljebb a sorrend megállapításánál mutatkozik. Bizony nem könnyű feladat az elsőbbség megállapí­tása. Nem egyszerű dolog azt mondani, hogy a gazdasági kérdések mindennél fontosabbak, a politikai szempontok csak a­zután követ­kezhetnek.­­ Ha a szocializmus alapvető tételeinek meg­tanulásakor nem jutottunk volna el annak az igazságnak a felismeréséig, hogy a gazdasági és politikai elemek szinte elválaszthatatlanok, egymástól, azok oly szorosan összefüggnek, hogy egyikről a másik nélkül nem lehet be­szélni sem, ha tehát mindezt nem tudnánk már elméletből, volt alkalmunk az 1947. év folya­mán —■ mondjuk ki bátran — tapasztalhatni a saját életünkön, a saját bőrünkön keresztül. És amikor a mögöttünk maradt év esemé­nyeit vesszük át újra, már ezen a ponton adó­dik a számunkra igen értékes tanulság, mely­ről bűn volna megfeledkezni. A tanulság pedig érthető és világos szavakkal kifejezve így hangzik:­­ ha fölfelé fejlődő gazdasági viszo­nyokat akarunk biztosítani m­agunknak­ a jövő­ben, meg kell teremtenünk ehhez a válságok­tól mentes politikai alapot; ha a jól indult hároméves tervet programszerűen akarjuk továbbfolytatni, a politikai viharokat le kell csendesítenünk. Miért? Mert csak nyugodt politikai légkörben jelentkezhetnek a gazdasági erőfeszítések értékes, hasznos eredményei. Láthattuk az elmúlt esztendőben, hogy min­denkor akkor jelentkeztek a gazdasági kilen­gések, amikor a politikai élet területén zavarok mutatkoztak. Tapasztalhattuk, hogy rendszerint dákkor szabadultak el az árak s szöktek a ma­gasba, mikor a politika vizeit az összeesküvés vagy a koalíción belül fellépő nézeteltérések zavarták fel. Ma már — a múltak átélései után — törvényként állapíthatjuk meg, hogy­ha az ország vezetőinek idejét és erőfeszítéseit a politikai élet területén jelentkező válságok elsimítása, közömbösítése foglalja le, ennek gazdasági vonatkozású hátrányos következmé­nyei elkerülhetetlenek. S ez­­ így lesz mind­addig, amíg nem­ heverjük ki teljesen a háború­előidézte gyötrő gazdasági betegségeket. De láthattunk mást is. Éspedig azt, hogy a politikai nyavalyák nyomán keletkezett gazda­sági eltolódások akkor váltak súlyosabbakká, amikor nemcsak a baloldal és jobboldal került szembe egymással, hanem a­­ két munkáspárt között támadt — m­ég szerencse, hogy minden esetben viszonylag rövid lejáratú — a kérdé­sek, gyakorlati megítélésében nézeteltérés. S itt mingjárt előttünk áll a második tanulság. Az év folyamán szóban és írásban ismételten és ismételten idéztük emlékezetbe a két mun­káspárt őszinte szoros együttműködésének fon­tosságát. A fentiekből önkéntelenül megint csak erre kell utalnunk és mindannyiun­k jól felfogott érdekében erre kell figyelmeztetnünk nagyokat és kicsiket egyaránt az új esztendő küszöbén. De az 1947-es esztendő fényes bizonyítékát adta annak is, hogy életszínvonalunk emelését nem várhatjuk az emelkedő árak mellett be­következő béremeléstől. Ez a megoldás semmi egyéb, mint szemfényvesztés, aminek gyakor­lati értéke vajmi kevés van. Már az 1947 ja­nuárjában — tehát pontosan egy esztendővel ezelőtt­ — megtartott kongresszusunkra készült jelentésünkben kihangsúlyoztuk, hogy az irányt nem a munkabérek fel­tornászá­sa felé kell vennünk, hanem az árak csökkentésében, vagy legalább­is azok stabilitásában kell ma­gunk elé tűznünk. Hányszor, de hányszor szól­tunk erről a kérdésről az elmúlt év folyamán a fenti értelemben! És a most lezárult év élő példáját is szolgál­tatta elképzelésünknek. Mert gondoljunk csak vissza az év elejére, amikor február közepe táján munkabéreinket az emelkedő árak miatt fölemeltük. Jelentett-e ez akkor életnívójavu­lást is a számunkra? Nem! Ilyen kedvező hely­zet nem következett el­ a bérek emelése nyomán. És nem pontosan ugyanaz volt-e a helyzet az őszi munkabérkiigazítás idején is? A több pénz, sajnos, egyik esetben sem jelentett csök­kenést a gondokban. S ha ilyen száraz tárgyi­lagossággal foglalkozunk ezzel­ a kérdéssel akkor, amikor­­ panaszkodunk, legyünk objektí­vak egyéb viszonylatban is. Nem szégyeljük kimondani az igazságot­ A magunk mögött hagyott esztendő utolsó hetei megmutatták a­ segítés útját. Megmutat­ták, hogy béremelés nélkül, tehát több pénz nélkül is javulhat — és csak így javulhat a jelen helyzetben! — életszínvonalunk. Persze csodákat senki se várjon. Senki se higgye, hogy egyik percről a másikra a jólét köszönthet ránk. De, hogy helyzetünk fokozatosan így javulhat meg, az bizonyos. Kétségtelen, hogy az élelmiszerfronton a drágulási folyamat megállt. Sőt vannak élelmi­cikkek, amelyeknél az utóbbi hetekben nem is lebecsülhető olcsóbbodás következett be. Ennek oka pedig az árubőségben leli magyarázatát. Nem kell különösebben jó emlékezőtehetség visszagondolni azokra a közelmúlt időkre, amikor az egy kiló zsír vagy egy kiló cukor csak óhajtott, de elérhetetlennek látszó heti bér­­kívánság volt a dolgozók legtöbbjének a ré­széről. És ma már zsírból is, cukorból is az egy kilónak a többszörösét tudjuk megvenni egyheti fizetésünkből. Igaz, hogy az életszínvonal javulását erősen lefékezi a textil- és egyéb cikkek árában be­következett emelkedés, ennek ellenére elvitat­hatatlan, hogy az egy esztendővel ezelőtti helyzettel szemben, ha csak szerény mértékben is, de valamelyes javulás eltagadhatatlan. És itt adódik a harmadik kézzelfogható tanulság. Fentebb azt mondottuk, hogy az egyes élelmicikkrekben bekövetkezett olcsóbbo­dás árübőségnek a következménye. Ragyogóan bizonyosodik be az a közgazdasági alaptör­vény, amely a kereslet és kínálat egymásra­­hatásának örök igazságaként jelentkezik a gyakorlatban: a sok áru törvényszerűen nyomja le az árakat. Mi ebből a tanulság? Egyszerűen az, hogy becsületes munkával, ön­tudatos dolgozókhoz méltó munkafegyelemmel termeljünk javakat, minél több árut, ко­ у annak következtében mind szélesebb és széle­sebb területre terjedjen ki az olcsóbbodási folyamat. Ha tehát mindenki lelkiismeretesen teljesíti kötelességét munkahelyén, ha a hároméves terv valóra válását nemcsak óhajtjuk, de annak érdekében­ mindenki megteszi a magáét, komoly kilátásaink lehetnek életszínvonalunk további fölemelkedésére. Az új év küszöbén az elmondottakban készí­tettük el az eltelt esztendő mérlegét. Cikkünk címében prognózist is ígértünk. Hát igen! Ha okosan használjuk fel az átélt események tanulságait; ha e tanulságok szabnak majd irányt ezutáni magatartásunknak; ha a követ­kező évben és években kedvezőbb időjárás segít bennünket mezőgazdasági javaink növe­lésénél, akkor... Akkor nem kell aggódással gondolnunk jövőnkre! A második világháború befejezése óta alig­, három esztendőselt el. S ha igazságosak aka­runk lenni, el kell ismernünk, hogy gyermek­cipőben járó demokráciánk ez alatt a rövid idő alatt — ellenére nagy szegénységünknek,­ elesettségünknek, melybe a háború következ­tében jutottunk — tekintélyesebb eredménye­ket mutathat fel máris, mint az első háború után uralomra került fasiszta reakció három­szor három év alatt. Ha így folytatjuk, (most,­ már leszámolva nagyjából a nyílt színen és a fórumokon jelen volt reakciós elemekkel), hamarább fog ez az ország teljesen talpraállni, m­int akármelyik, másik, amelyik hasonló kö­­­­rülmén­yek között szenvedte át a háborút, mint Magyarország. S hogy ez minél hamarabb be is következzen, fogjunk össze minden jószándékú erőt. Nem másoknak, magunknak, a dolgozóknak építjük az országot! Szebben, méltóbban­ nem hódol­hatunk 1848 emléke előtt a százéves fordulón, mint úgy, ha Kossuth, Petőfi és a többi Nagy szellemében eleget teszünk a szabadságharc nagy parancsának: „Itt az idő, most, vagy soha!“ Ne legyünk hát kishitűek, ne torpanjunk meg a még előttünk­ álló nagy feladatok előtt. A magunk mögött hagyott három esztendő nagyszerű eredményei biztató ígéret a szá­munkra. Biztató ígéret arra, hogy ha mind­annyian egyet akarunk­ megerősíteni demo­­­kráciánkat, akkor megteremthetjük ezen a föl­dön a dolgozók országát. És ki ne akarná ezt közülünk? Fogjuk tehát össze szorosra a sorokat s az elkövetkező esz­tendőben még fokozottabban tegyük meg köte­lességünket, mint tettük azt eddig.­ Az ered­mény pedig mindannyiunkat kárpótolni fog a türelemért és a fáradalmakért- I

Next