Typographia, 1975 (107. évfolyam, 1-12. szám)

1975-01-01 / 1. szám

1975. JANUÁR 1. VJ­LAG PROLETÁRJAI. EGYESÜLJETEK!­ARA: 1 FORINT .7 évfolyam * A NYOMDA­. A PAPÍRIPAR ÉS A SAJTÓ DOLGOZÓI SZAKSZERVEZETÉNEK HIVATALOS LAPJA • 1.szám II. Ju­bileumig esztendő küszöbén ÍRTA: KIMMEL EMIL Az év végén, az új esztendő kü­szöbén az emberek felteszik a kér­dést önmaguknak és másoknak — milyen volt az elmúlt és milyen lesz az új esztendő? A kérdés tar­talma néhány évtized alatt sokat változott. Valamikor a kérdés csak önmagunkra, családunkra, esetleg baráti körünkre vonatkozott. Ha­zánk felszabadulása harmincadik évfordulójának küszöbén, ame­lyet az 1975-ös esztendő magában foglal, már mélyebb és szélesebb tartalommal hangzik el a kérdés. A számvetés és számadás az em­berek többségénél talán nem is az egyénnél kezdődik, hanem a kisebb-nagyobb közösségeknél. Va­lamikor, ha két munkás talál­kozott, az első kérdés az volt: van elég munkátok? Ez volt akkor a legfontosabb. Attól függött az úgy­nevezett kondíció, azaz az állásuk. Ma a közhelynek számító „hogy vagy” után az első: „hogy álltok”. Mit jelent ez a két szó: milyen a nyomda, a kiadó, vagy a papír­gyár gazdasági és egyéb helyze­te. Tulajdonképpen milyenek az összegezett munkasikerek, mek­kora lesz a nyereségrészesedés, milyenek az órabérek és így to­vább. A beszélgetések folyamán csak ezután kerülnek szóba a szemé­lyes dolgok. A kérdések és a be­szélgetések tartalma kifejezik azt a társadalmi és vele együtt szem­léletbeli átalakulást, amely az el­múlt három évtized alatt végbe­ment. Az ember a közösség sike­reiben keresi egyéni boldogulását. Ez az egyik olyan meggyőző jele szocialista társadalmunk előreha­ladásának, amely a jövő sikerei­nek legjelentősebb alapköve. Ez a gondolkodásmód, ez a szemlélet hatja át és fejleszti a közösségi életet,­­azt az összefo­gást, azt az erőkifejtést, amivel munkásosztályunk — köztük a nyomdászok, a papíripari mun­kások — képes volt vezetni né­pünk sikerekben gazdag szocia­lista építőmunkáját. Ilyen felfogás alapján várják a kérdésre a választ mindazok, akik ezt a kérdést az utóbbi napokban akár hangosan, akár önmagukban tették fel. Miért fontos a pontos számvetés alapján történő számadás? Min­denekelőtt azért, mert csakis en­nek birtokában mondhatjuk meg, hogy mit várhatunk a jövőtől. Va­lamikor ilyen idő tájt a jósasszo­nyok sokasága nyüzsgött, hogy jövendölésével — néhány fillérért — mondja meg, hogy ki mit „vár­hat”. Mi nem jósolhatunk, nem bizonytalankodhatunk. Tőlünk a tagság az őszinte, a lehetőség sze­rinti legpontosabb választ várja. Központi vezetőségünk ezt tette tavaly is, és ezt kell tennie most is. Szakszervezetünk tagsága már megszokta, hogy szervezete a nép­gazdaság reális helyzetének figye­lembe vételével alakítja ki tag­sága kötelességét és igényeit is. Irreális, vagy demagóg követe­­lődzés szervezetétől idegen. Ennek a felfogásnak az eredménye, hogy eddigi célkitűzéseit — mivel azok reálisak voltak — összességükben a tagság támogatásával teljesítette. Melyek voltak az 1974-es esz­tendő legfontosabb célkitűzései? A papíripar múlt évi termelési célkitűzése volt, hogy 5,2%-kal többet termeljen, mint 1973-ban. Az eredmény nem 5,2, hanem 9,7%. Miért volt képes erre a papíripar, ahol annyi sok gonddal és nehéz­­séggel­ vesződnek ? Mindenekelőtt azért, mert dol­gozóink a munkásokhoz méltó összefogással — amely kifejeződik a pártunk kongresszusának tisz­teletére indított munkaverseny si­kereiben is — úrrá lettek a ne­hézségeken. Továbbá helyes irány­ban fejlődik a munkások és a vezetők együttes tevékenysége, amely a kölcsönös elvtársi meg­becsülésen alapuló fejlődő üze­mi demokrácia kibontakozásával együtt érlelődik. Ez a munka volt annak záloga, hogy a szakszerve­zet által megjelölt bérfejlesztés, amely 8,5% volt, realizálódott a papíriparban. A nyomdaipar 1974-ben is — mint oly hosszú évek óta — 13,9%-kal teljesítette túl termelé­si tervét. Itt sem volt kevesebb a gond, mint bármely más iparág­ban. Az egyik legnagyobb a sok közül, hogy a nyomdászok a le­dolgozott munkaidejük több mint 6%-át túlórában végezték. Miért tartjuk ezt ily nagy gondnak? Azért, mert egyes nyomdákban a hosszú ideje tartó 12 órázások — melyeket nemegyszer még meg is toldanak néhány órával — tönk­reteszi a munkásokat, elsősor­ban a legjobb szakmunkásokat. Hiszen az ő munkájukra van a legnagyobb szükség. Sajnos a szakszervezet által ki­tűzött bérfejlesztés jelentős részét a túlóra és annak pótlékai emész­tik fel. Ennek figyelembevételével kell tehát értékelni a nyomdász­bérek alakulását, amelyek 6%-kal magasabb munkaidőalapra vo­natkoznak a sok túlóra miatt. Dicséretre méltók azok a sike­rek, az az összefogás, amely ki­alakult a kongresszusi munkaver­seny során a kiadók, a papírgyá­rak és a nyomdák között. De még több kellene azokból a vállalá­sokból, amelyek a munkás továb­bi sikereit segítik elő, kevesebb erőkifejtés árán. Ennek nagysze­rű példáját fejezik ki azok a kez­deményezések, amelyek az egyes szakterületeink között már eddig is kialakultak. Milyen jó volna, ha tovább folytatódna például a nyomdák és a kiadók közötti jó együttműködés. Ha egy kiadó vé­giggondolná, mit jelent egy agyon­javított kézirat a szedők számá­ra, mennyi többletmunkát okoz vele, biztos jobban törekedne a tiszta kéziratra. Ha a levonatok korrigálása címén a szerzők nem írnának újjá részleteket, a gondok akkor is enyhülnének. Ezen ta­lán az is segíthetne, ha a nyomdai munka jobb megszervezésével az átfutási idők rövidülnének. Ezeket a gondokat még az sem enyhíti, ha a nyomdák a rossz kézirato­kért felárat számolnak fel. Any­­nyit úgysem tudnak felszámolni, amennyi a többletmunkát, a sok bosszúsággal együtt, ellensúlyoz­ná. Továbbá mi szükség van ar­ra, hogy ilyen címeken az állam egyik zsebéből a másikba tegyük a pénzt, meg­ megannyi adminiszt­rációs intézkedéssel tetőzve. Mind­ezt egy szakszervezeti taggyűlés felszólalásából idézem. Ez az idé­zet is kifejezi azt a várakozást, amelyet tagságunk az általános társadalmi és az üzemi kollek­tíva összefogásán túl a közvetle­nül kapcsolódó munkaterületek jobb koordinálásában igényel. Sok-sok olyan területe van munkánknak, ahol egymás tevé­kenységének a jobb megbecsü­lése, a kölcsönös figyelem, az emberi kapcsolatok fejlődésével együtt jelentős anyagiakat is meg­takaríthatunk. Az elkövetkezendő időben erre nagyon nagy szükség van. Szük­ség lesz arra is, hogy a munkások erőfeszítésein túl több olyan ész­szerű intézkedésre kerüljön sor, amely kevesebb veszteséggel, a ráfordítási költségek csökkentésé­vel gazdaságosabbá teszi a terme­lést. Mindezt már csak az új lé­tesítmények létrehozásánál, a re­konstrukciók végrehajtása során kell elkezdeni, ésszerű elhatáro­zásra és nem félmegoldásokra van szükség. Az első és a legfontosabb célki­tűzés, amit központi vezetőségünk kér szervezete tagságától, hogy az eddigi munkasikereit fokozva, na­gyobb gondot fordítson és segítse vezetőit az ésszerű munkaszerve­zésben, a takarékos gazdálkodás­ban. A vezetők csak a munkások aktív segítségével képesek hiva­tásuknak maradéktalan betölté­sére. Központi vezetőségünk ezért kéri a vállalatok vezetőit, hogy az üzemi demokrácia széles körű és érdemibb érvényesítésével segít­se elő, hogy a kollektíva összessé­gének együttes tevékenysége még alkotóbb módon jusson kifejezés­re a vállalatok irányításában, gaz­dálkodásában. Minden vezető le­gyen tudatában, hogy vállalata előrehaladásának a jövőben ez lesz a legfontosabb záloga. Sok minden között elsősorban ezek szükségesek ahhoz, hogy szakszervezetünk 39. kongresszu­sának célkitűzései — melyek kö­zött tagságunk jólétének fokozása, béreinek fejlesztése, munkakörül­ményeinek javítása foglalja el az első helyet — maradéktalanul és tartósan érvényesüljenek. Amikor az 1975-ös esztendő el­ső napján központi vezetőségünk nevében szeretettel köszöntöm szervezetünk tagságát, kívánjuk, hogy felelősségteljes munkássága, annak eredményei járuljanak hoz­zá népgazdaságunk újabb és újabb sikereihez, amelyek egész népünkkel együtt szakszerveze­tünk tagsága egészének boldogu­lását is eredményezik.

Next