Typographia, 1975 (107. évfolyam, 1-12. szám)

1975-01-01 / 1. szám

0 TYPOGRAPHIA A forradalom bölcsőjénél ítéljetek el, a történelem majd felment engem Havannában a hőmérséklet 22 C, a páratartalom 85%, mondotta a légi kísérő, november 26-án este 10 órakor, amikor szakszervezetünk delegációja megérkezett Kubába. A kubai nyomdászszakszervezet meghívására nyolc napot töltöttünk Havannában, illetve Oriente tartományban. E rövid idő alatt ismerkedtünk a kubai munkások életével, a nyomdákban és szerkesztőségekben dolgozók munkakörülményeivel. K­uba csodálatos ország. Az emberek, a növényzet, a természet gazdagsága, a nép hite és akara­ta egyaránt kivívja a látogató el­ismerését. Két dologban hasonlít hozzánk: nagyságrendjében — te­rülete 120 ezer km 2, lakossága 8 millió — és alapvető célkitűzései­ben. A forradalom győzelme lehető­vé tette, hogy meginduljanak azon az úton, ami a szocializmus teljes felépítéséhez, a kommuniz­mus győzelméhez vezet. Az út Oriente tartományban ered, ott, ahol az első nemzeti függetlensé­gi harcukat vívták a spanyolok ellen, majd 60 évvel később, 1953. július 26-án egy ,fiatal ügyvéd, néhány rosszul felfegyverzett sza­badságharcos élén, megtámadja Santiago de Cubában a Batista­­rendszer fellegvárát, a Moncada laktanyát. A felkelés elbukik, ir­tózatos a reakció, kivégzések és bebörtönzések sorozata követke­zik, de az egész munkásság moz­golódni kezd. Mindenki felfigyel arra a védőbeszédre, amelyet Fi­del Castro mond el a bíróságon, amelynek végmondata így hang­zik: „Ítéljetek el, a történelem majd felment engem.” És csak­ugyan fegyházbüntetés és emigrá­ció után 1956. november 26-án a „Granma” hajó fedélzetén Kubá­ba érkezik és a Sierra Maestro he­gyei között társaival megkezdi a felkészülést a fegyveres harcra, megkezdi a gerillaháborút, és az egész nép fokozatos megszervezé­sével és támogatásával győzelem­re viszik a forradalmat. A geril­lák 1959. január 2-án bevonulnak Havannába. Van egy kubai mondás: aki nem járt­­Mentében, nem járt Kubá­ban. Valóban, aki Kubát meg akarja érteni, annak­­Mentében kell kezdeni, mint ahogy minden forradalmi megmozdulás ott kez­dődött. Verőfényes idő van. Cso­dálatosan szép tájak, pálmafák. Az utak mentén virágzó leander­sorok, a házak előtt, a mezőkön, valószínűtlenül élénk színű virá­gok, virágzó fák. Azt gondolnánk tavasz van, de ugyanakkor érik a banán, a kókuszdió külső burkát repeszti, a nádat szüretelik, és a kubaiak mégis fáznak, mert ilyenkor náluk is tél van. De még milyen tél! Ilyenkor a hőmérő hi­ganyszála lemegy még 20 fok alá is, több a felhő, erősebben fúj a szél, de ha kisüt a nap, rögtön jú­liusi időjárás van, magyarországi fogalmak szerint. Ilyen körülmé­nyek között tekintettük meg a Sierra Maestro hegyeit, a forra­dalom bölcsőjét, a volt főhadi­szállásokat, a Siboney tanyát, ahol Fidel és Raul Castro és a felejt­hetetlen Che (Guevara) irányítot­ták a harcokat, a Moncada lakta­nyát, a Hősök útját, amelyen az egyre inkább regionálissá váló gerillacsapatok bevonultak San­­tiagóba. A függetlenségi harc a spanyo­lok ellen itt kezdődött. Itt szer­vezte meg Jose Marti az első sza­badcsapatokat, a „mambi”-kat, akiktől az utódok a gerillaharcot tanulták. Jose Marti 42 éven át küzdött a szabadságért, 1895-ben halt meg. Nem volt marxista, de anti­imperialista volt. Nemcsak a spanyolok ellen küzdött, felismer­te az amerikai veszélyt, és lehet.­ A havannai kikötő világítótornya, Dél-Amerika népeinek mutatja az utat A múlt öröksége: régi viskók

Next