Typographia, 1976 (108. évfolyam, 1-12. szám)

1976-01-01 / 1. szám

­Y TYPOGRAPH­IA A múlt év novemberében Vi­­segrádon egy közgazdasági konferencián, ahol az új, ez év január 1-én életbe lépett vál­lalati érdekeltségi rendszer lénye­gét ismertették, egy félreértésre okot adó mondat is elhangzott. Az előadó­k valószínűleg az ak­kor még készülőfélben levő mi­nisztertanácsi rendelet alapos is­meretének hiányában — sajnál­kozását fejezte ki, amiért a SZOT a vállalati osztatlan érdekeltségi alapok részesedési és fejlesztési alapra való bontásának szakszer­vezeti véleményezési jogáról állí­tólag lemondott. Szakszervezetünk XL. kong­resszusának határozata viszont ezzel kapcsolatban azt rögzíti, hogy „az ötödik ötéves terv idő­szakában a vállalati érdekeltsé­gi alapok képzése az eddiginél nagyobb felelősséget ró a szak­­szervezetekre. Ezért a szakszerve­zeti bizottságok nagyon gondosan vegyenek részt az alapokat kiala­kító és meghatározó kollektív szerződések kidolgozásában.” Nincs itt valami fatális téve­dés? Kongresszusunk a szakszer­vezeti bizottságok révén arra szó­lítja fel a nyomda-, a papíripar és a sajtó szervezett dolgozóit, hogy az eddiginél is nagyobb gonddal és felelősséggel vegyenek részt a vállalati alapok képzésé­ben, ugyanakkor a SZOT lemon­dott volna azok felosztásának be­leszólási, pontosabban fogalmaz­va, véleményezési jogáról? A kérdés — bár bizonyos kö­rökben esetleg költőinek hathat, megválaszolása nagyon is indo­kolt. Nemcsak azért, mert a vi­segrádi konferencia óta többen jelentkeztek szakszervezetünk közgazdasági osztályán és érdek­lődtek az ott elmondottak helyes értelmezéséről. Azért is helyes és kell erről bővebben szólni, mert a január 1-én életbe lépett új vállalati érdekeltségi szabályzók valóban újak a szó igazi értelmé­ben is, amelyek alapos ismerete nélkül a szakszervezeti bizottsá­gok nem lehetnek a gazdasági ve­zetők méltó partnerei. Először válaszoljunk a konkré­tan feltett kérdésre. Mégpedig a 28/1975. (XI. 15.) MT. sz. rendelet 11. paragrafus 1. és 2. bekezdésé­vel. Eszerint az általános nyere­ségadóval és a kötelező tartalék­­alappal csökkentett nyereség sor­sáról a vállalat dönt. Tehát, hogy mekkora hányadát fordítják fej­lesztési, illetőleg részesedési alap képzésére, az ott dől el, ahol ké­pezik a nyereséget. Vagyis a vál­lalatnál. De a „döntésnél a szak­­szervezet vállalati szervének a véleményét ki kell kérni”. Nos, a rendelet egyértelmű, fél­­remagyarázhatatlan. A szakszer­vezet semmilyen jogáról nem mondott le. Más kérdés, hogyan tud élni ezzel a joggal. Szak­­szervezetünk legutóbbi kongresz­­szusának határozata ezért is hang­súlyozza, hogy a szakszervezeti bizottságok nagy gonddal vegye­nek részt az ezeket az alapokat kialakító és meghatározó kollek­tív szerződések elkészítésében. Az ötödik ötéves terv gazdasági sza­bályzói jelentőségének hangsúlyo­zásakor ugyanis nem feledkezhe­tünk meg arról a tényről, hogy az egyik legfontosabb változás: meg­szűnt a nyereség központilag elő­írt felosztása. Mégpedig minden mechanikus megkötöttség nélkül. Csak helyeselhetjük és üdvö­zölhetjük dr. Radnótzi Jánosnak, az Állami Fejlesztési Bank köz­­gazdasági főosztálya helyettes ve­zetőjének a Népszavában kifejtett álláspontját, miszerint a „gazda­sági vezetők kezébe hatékony esz­köz került, amellyel a nyereség­gel termelő vállalatok fejlődését segíthetik”. Ez év január 1-től ugyanis köz­pontilag csupán a nyereség fel­­használásának a sorrendjét hatá­rozzák meg. Először a hatszázalé­kos községfejlesztési adót, illetve a vállalat mérleg szerinti nyere­ségének — a jogszabályban meg­határozott rendelkezések alapján — módosított összege után har­minchat százalék általános nyere­ségadót kell befizetni. Az adók befizetése után meg­maradt összeg egy részéből a vál­lalatok kötelező tartalékalapot képeznek, a többit pedig feloszt­ják — a szakszervezeti bizottsá­gok véleményének meghallgatá­sával — fejlesztési, illetve része­sedési alapra. Hangsúlyozzuk: tel­jesen önállóan, minden külső be­folyás, vagy kényszer nélkül. Ez a korábbihoz képest megnöveli mind a gazdasági, mind az üze­mi, vállalati szakszervezeti bizott­ságok felelősségét. Persze az ál­lam bizonyos eszközökkel azért be­határolja a vállalati döntést. De csak olyan mértékben, hogy az ne sértse a népgazdaság érdekeit. Vagyis biztosítja, hogy a népgazda­ság számára is kedvező arányok alakuljanak ki. Az után az összeg után például, amelyet a fejlesztési alapba tesz­nek, nem adózik a vállalat. A ré­szesedési alapba kerülő részt vi­szont megadóztatják. Mégpedig progresszíven. A biztosított és a bérfejlesztési mutató által lehető­vé tett bérszínvonal-növekedést évi 6 százalékig bérfejlesztési be­fizetési kötelezettség nem terheli a vállalatot. Ha a biztosítottat meghaladja, de a mutatónak meg­felel, akkor százalékonként 150 százalékos bérfejlesztési befize­tést kell teljesíteni. A biztosított és a bérfejlesztési mutató által lehetővé tett mértéket meghaladó növekedés pedig már 150—600 százalékos bérfejlesztési befizetés alá esik. Tehát minél többet for­dítanak a vállalatok béremelésre, vagy nyereségrészesedésre, annál nagyobb mértékben adóznak. Gyakorlatilag tehát ez azt je­lenti, hogy bár nem írják elő, mennyi kerüljön a nyereségből a fejlesztési és mennyi a részesedé­si alapba, a vállalatok mentesül­nek ettől a megkötéstől, mérlegel­­nivalójuk annál több lesz. Marad­junk a konkrét példánál: elméle­tileg ugyan lehetséges, hogy az adózás után megmaradt teljes nyereséget béremelésre és nyere­ségrészesedésre fordítsák. Gya­korlatilag mégsem kerülhet rá sor. Egyebek között az erősen progresszív részesedési adó miatt. Egy bizonyos határon túl ez olyan magas, hogy már nem lesz mit kifizetni. Ezért helyesebb azt a fejlesztési alapba tenni. Talán a progresszív részesedési adónál is fontosabb annak felis­merése, hogy a vállalatoknak hosszú távon kell gazdálkodniuk. Ha nem tesznek nagy erőfeszíté­seket annak érdekében, hogy lé­pést tartsanak a fejlődéssel, ha termékeik korszerűtlenek marad­nak, gazdaságtalanná is válnak. Más szóval, ha nem fordítanak kellő figyelmet a műszaki fejlesz­tésre, beszűkülnek a lehetőségeik, elapad a nyereségük és rövid idő múlva megérzik majd a kellő alaposságot, körültekintést nélkü­löző döntéseik következményeit. Egyébként ettől a „kalandorság­­tól” óvja meg az üzemek, válla­latok gazdasági és politikai veze­tőit a részesedési alappal kapcso­latos progresszív nyereségadó, amennyiben a vezetők nem len­nének dolgukat értő, jól felké­szült emberek. Mint már szó volt róla, a válla­latok döntési jogkörének növelése a nyereség felhasználásában min­denekelőtt a felelősség növelését jelenti. És nemcsak a gazdasági vezetők felelősségét. A szakszer­vezeti bizottságokét is! Szakszer­vezetünk XL. kongresszusán is hangsúlyozták a küldöttek, hogy a szakszervezeti bizottságoknak kettős követelményeknek kell megfelelniük. Segíteniük kell vállalatuk fej­lesztési, gazdasági céljainak mind hatékonyabb megvalósítását. Tá­mogatniuk kell a munkaszervezé­si teendőket, az újítók törekvéseit. Ugyanakkor fokozniuk kell a tech­nológiai és a munkafegyelmet. Ezek nélkül a hatékonyság sem javulhat. Következésképpen, a nyereség csak akkor növelhető, ha szigorú mércével szabott komp­lex követelményeket állítunk ma­gunk elé. A nyereség pedig meg­határozza mind a fejlesztési, mind a részesedési alap nagyságát. So­kat segíthetnek ebben a különbö­ző versenymozgalmak. Különös­képpen a szocialista brigádok, a komplex brigádok, az újítók. És talán minden tevékenysé­günk eredményét behatárolja az üzemi demokrácia fejlesztése. Va­lamennyi olyan döntés előtt kér­jük tehát a kollektívák vélemé­nyét, amelyek különösképp a fej­lesztési és a részesedési alapokat érintik. De általában a vállalati alapok képzésénél nélkülük nem boldogulhatunk. Bizonyosak va­gyunk benne, hogy az igények egyébként is meghaladják majd a lehetőségeinket. A rangsorolás­hoz tehát nélkülözhetetlen a dol­gozók, különösen a szervezett munkások véleménye. A fejlesz­tési és a részesedési alap ugyanis csak akkor növelhető évről évre, ha a munkások tudják, hogy mit miért kell tenniük. És ez a munka jelenti az üzemi demokrácia lé­nyegét, igazi, valóságos tartalmát is. Az új szabályozó rendszer a gazdasági vezetőket is arra kény­szeríti, hogy a korábbinál jobban ügyeljenek az úgynevezett emberi tényezőkre. Az üzem szociális helyzetére, a kulturált tisztálko­dási és étkezési lehetőségek biz­tosítására, az üzemegészségügyre, általában a munkakörülményekre és a munka folytonosságának biz­tosítására, illetve a munkahelyi légkörre. Mindezeket jobban szá­mításba veszik majd a szakszer­vezeti bizottságok is a vezetők te­vékenységének megítélésekor. És az is jó dolog, hogy ezeknek anya­gi következményei is lesznek a vezetés komplex értékelésekor. Mert megnő a prémium és a juta­lom társadalmi kontrollja. A gya­korlatban ennek következtében bővül majd a szakszervezeti bi­zottságok hatásköre általában. De ezzel együtt növekszik a felelőssé­gük IS- ZSIDAI­PAI FEJLESZTÉS VAGY BÉR? Felelősség a vállalati alapok képzésénél

Next