Typographia, 1988 (120. évfolyam, 1-12. szám)

1988-01-01 / 1. szám

Torony-program ’88 Szakszervezetünk központi testületeinek, központjának új lendületet adott a 80 éve, 1907. október 13-án átadott székház, a Torony. A hatalmas szecessziós stílu­sú épülettömb már méreteivel is felhívta magára a figyelmet. De nemcsak ezzel. Elődeink, s a gyors építkezésekhez szokott korabeli járókelők is ámulva tapasztalhatták: a szakszerve­zet székháza alig tizenöt hónap alatt készült el. Való igaz, a tagság egy része tiltakozott, mert sokallotta az épületre köl­tött tetemes összegeket, és nem értette, miért van szükség arra, hogy a szakszervezetnek új központ és bérház épüljön. Az­tán a viharos-világégéses törté­nelem mégis az építtetőket iga­zolta, hiszen a szakszervezet anyagi függetlenségének, ön­fenntartó erejének gyümölcsét mindvégig — a legnehezebb időkben is — élvezte a tagság. Ma már megállapíhatatlan, hogy 120 éves lapunkban, a Typographiában gyakran hasz­nált Torony elnevezés kitől származik. És az, hogy vajon a kolosszális építményből fa­kadt-e a név, avagy pedig a székházban dolgozó tekinté­lyes szakszervezeti politikusok munkásságát tisztelték-e meg ezzel a szóval. Túl azon a büszkeségünkön, hogy lám a szakszervezet szék­háza a Gutenberg téren áll, is­mét mélyre kell ásnunk, ami­képpen azt elődeink is oly sok­szor megtették a Toronyban. Az 1988-as esztendő küszö­bén olyan példa nélkül álló gondoknak nézünk elébe, mint hazánk helyzete az elhúzódó világgazdasági válságban, a kulturális értékrendek felboru­lása és átalakulása, ágazataink presztízsének megkérdőjele­zése. A közelmúltban, a tavalyi szb-titkári akadémia vitái so­rán úgyszólván tényként fogal­mazódott meg, hogy ágazata­ink esetleg a vegetáció szintjé­re csúsznak vissza a jövőben. Sok szó esett arról is, hogy a magyar nyomdászatnak és pa­píriparnak nem lesz esélye ar­ra, hogy a népgazdaság húzó ágazatai közé tartozzon, illető­leg, hogy a lap- és könyvkiadá­sunk jelenlegi, minden rekor­dot meghaladó csúcsteljesít­ményeit egyszerűen el kellene felejteni. Más természetű gond, hogy államigazgatási, kormányzati partnereink manapság gyakran helyezik a bizonytalan jövő­időbe az eldöntendő ügyeket, és olykor homályosan fogal­mazzák meg az iparpolitikai, a kultúrpolitikai, illetve a tájé­koztatáspolitikai igényeket. Kézzel­foghatóvá vált az a ve­szély, hogy a kulturális értékek egyfajta adok-kapok piaci ke­reslet alá rendelődnek a vissza­fordíthatatlannak tűnő folya­matok szeszélye szerint. Súlyosnak ítéljük a helyzetet abban a tekintetben is, hogy az ágazatainkra megfogalmazódó gazdaságpolitikából mindin­kább kiszorul a bérpolitika, a tagság létfeltételeinek elemzé­se, az élet- és munkakörülmé­nyek szüntelen javításának gondolata, az ágazati munka­erő újratermelésének magasra felszökött költsége, a szakmá­ink presztízsének megtartására irányuló elképzelés, általában pedig a szociális gondoskodás — hogy csupán a legnyilván­valóbb kedvezőtlen módosulá­sokról tegyünk említést! Mindezek ágazataink sors­kérdései lettek az 1988-as év kezdetén. Ilyen és más ténye­zők sokasága egyaránt arra fi­gyelmeztet, hogy a Torony je­lenlétének és befolyásának mi­előbbi növelésére van szükség. A Torony felelősségének előtérbe kerülését, feladatai­nak újragondolását ezért ön­magában magyarázza, hogy a tagság nem fogadja el az a be­állítást, miszerint létfeltételei­nek javítása egy alapvetően ér­dekvédelmi társadalomban, kormányzati úton, pusztán a törvények automatizmusával megoldódik. Sőt tisztségviselő­ink hangot adnak annak, hogy a tagság a kisebb érdeksérel­meken túl törvénysértéseket is tapasztal az árak és a keresetek terén, a foglalkoztatáspolitiká­ban. A Toronynak ily módon nemcsak a gazdaságpolitika véleményezésének síkján nö­vekszik a felelőssége (bízván abban, hogy ez a legkedvezőbb stratégia a tagság létfeltételei­nek javítására), hanem taktikai értelemben is — látva, tapasz­talva, közvetlenül érzékelve a sűrűsödő napi és egyéni gon­dokat. Ezek között mindenek­előtt a reálbérek aggasztó mér­vű csökkenését, a fiatalok és az idősebbek foglalkoztatásának problémáit, az ellátásra szoru­lók szociális gondoskodásának értékvesztését. A Torony választott testüle­tei mindezek kimondásával tá­volról sem további jogokat kí­vánnak maguknak alapítani, hanem feladatokat akarnak vállalni társadalmi funkcióik alapján. Nem elégednek meg a várakozással, a kivárással, ha­nem érdekvédelmi kezdemé­nyezéseket indítanak el, nem­csak a technikai fejlesztésben keresik csak a gondokon átíve­lő megoldásokat, hanem még­­inkább az emberi tényező mai sorskérdéseinek politikai, szakmai, illetve humanitárius felkarolásában. A Torony az emberi tényező elsőbbségét hirdeti a fiataloknál, a derék­hadhoz tartozóknál, a nyugdí­jasoknál egyaránt, az évszáza­dos hagyományokhoz méltó­an. Az érdekvédelmi koncepció kidolgozása során — felelevenítjük, felhasznál­juk a szakszervezet nagy múltú gyakorlatát az anya­gi segélyezés és az erkölcsi támogatások terén; — a négy ágazat kéréseire, ja­vaslataira, elgondolásaira kívánunk alapozni; — alkalmazni akarjuk társa­dalmi partnereink tapaszta­latait; — teret adunk az európai nemzetközi tapasztalatok­nak. (Folytatás a 4. oldalon.) H, I ) \* Í3ÖÖ -flKl * Ö H Y V t VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLETÉV^ ÁRA: 4 FORINT1988. JANUÁR 120. ÉVF. A NYOMDA­, A PAPÍRIPAR, A SAJTÓ ÉS A KÖNYVKIADÁS DOLGOZÓI SZAKSZERVEZETÉNEK HIVATALOS LAPJA 1. SZÁM A központi vezetőség decemberi ülése Szakszervezetünk központi vezetősége december 10-én Búza Márton elnökleté­vel két fontos napirendet tárgyalt, majd határozatokat fogadott el. A napirend el­ső témája a gazdasági-társadalmi kibonta­kozás programját segítő szakszervezeti fel­adatok meghatározása volt. Ezt követően a tagdíjfizetés 1988. évtől érvényes rendjére vonatkozó előterjesztés hangzott el, vége­zetül pedig a két központi vezetőségi ülés közötti eseményekről kapott tájékoztatást a testület. A központi vezetőség munkájá­ban részt vett dr. Szabó Imre, ipari minisz­tériumi államtitkár, Csikós Pál, a SZOT titkára, valamint más szervek számos ve­zető képviselője is. Az írásban megkül­dött határozattervezethez Cs. Nagy Lajos főtitkár mondott szóbeli kiegészítőt. " A kormány munkaprog­ramját a szakszervezeti mozga­lom támogatja, cselekvően kész részt venni a gazdaság stabili­zálására, a gazdasági folyama­tok romlásának megállítására, termékszerkezet-váltásra irá­nyuló erőfeszítésekben, hogy ez­zel szilárd alapokat teremtsünk az életszínvonal mielőbbi sze­rény, de érzékelhető javításához — mondta bevezetőjében a fő­titkár. — Tudomásul kell ven­ni, ha csökkenteni akarjuk az adósságállományt, s mérsékel­ni a költségvetési hiányt, akkor korlátozni kell a belföldi fo­gyasztást és felhasználást, át kell térnünk az új adózási ren­­szerre. A jelenlegi helyzetben nincs más alternatíva! Ahogy a határozattervezetben rögzítet­tük, ágazati szakszervezetünk azonosul az elmondott célkitű­zésekkel. — Tisztségviselőink többsé­ge magáévá tette a program szellemét, és cselekedni kíván. A tagság körében azonban nem ilyen egyértelmű a fogad­tatás. Ezt természetesnek tart­juk, hiszen őket elsősorban a kedvezőtlenül érintő kérdések foglalkoztatják. — A fő feszültségpontok ezekben a napokban a követ­kezők: az 1988-ban várható 15 százalékos árszínvonal-növe­kedés; a 2,5—3 százalékos no­minálbér a szigorú központi keresetszabályozás folytán szinte elenyésző; a várható 9-10 százalékos reálbércsökke­nés (2-3 százalékos reáljövede­lem-csökkenés); a személyi jö­vedelemadó bevezetése és pon­tosan meg nem határozható hatása; a bérbruttósítás bi­zonytalanságai, a nem egyér­telműen garantált nettó kere­set; a vállalati bérgazdálkodás és struktúraváltás hatására be­következő létszámleépítések; az 1988. évi népgazdasági és vállalati tervezés bizonytalan­ságai.­­ Dolgozóink borúlátóan várják a következő gazdasági évet, növekvő félelem van ben­nük az életszínvonal tartós rom­lása miatt. Az aggodalom rész­ben indokolt, ám azt is látni kell, hogy a pesszimizmus és a siránkozás nem viszi előbbre dolgainkat. A központi vezető­ség ülésének most az a felada­ta, ne csak 1988-ra, hanem hosszabb időszakra tekintsük át azt, mit tudunk tenni a stabili­zációért. A főtitkár ezt követően rö­vid áttekintést adott ágazata­ink néhány időszerű kérdésé­ről. Szólt a lapstruktúra korsze­(Folytatás az 5. oldalon.) Földes György Búza Márton elnök megnyitja az ülést Drucker Tibor Sebők Vilmos Cs. Nagy Lajos főtitkár beszél Nagy József A kollektív szerződések rendkívüli módosítása A mostani nem könnyű idő­szak feladatai közé tartozik a személyi jövedelemadó beépíté­se a bérekbe az ugyancsak vál­tozó társadalombiztosítási jog­szabályok — így mindenek­előtt az egységesen 10%-ban meghatározott nyugdíjjárulék — figyelembevételével. Minden dolgozóra vonatkozóan január 1-jétől új munkabért (alapbért) kell megállapítani, és rendezni kell a munkaviszonyból szár­mazó egyéb keresetelemeket, így a mozgóbérek mértékét is. Az új keresetek megállapítá­sa szükségessé teszi, hogy a vállalatok január 1-jétől rend­kívüli módosításokat hajtsanak végre a kollektív szerződésben, miután a munka bérezési és dí­jazási rendszerének elveit és szabályait, illetve az ezekben bekövetkező változásokat a kollektív szerződésben (ahol ilyen nincs, munkaügyi sza­bályzatban) rögzíteni kell. Az egymástól eléggé eltérő válla­lati bér- és ösztönzési rendsze­rek — pl. a premizálási, jutal­mazási gyakorlat­i elemző felülvizsgálata együtt járhat az eddig alkalmazott bérrendszer vagy bérforma megváltozásával is. A bérbruttósítás lehetséges variánsai sok vitát váltottak ki. Azok a vállalatok teszik jól, amelyek a személyi jövedelem­­adóhoz alkalmazkodó, a lehető legegyszerűbb bérrendszer, illet­ve bérforma kialakítására töre­kednek. Ebbe az irányba hat­hat a formális pótlékok és mozgóbérelemek beépítése az alapbérbe. Ahol lehetőség van rá, célszerű az időbér általános alkalmazására áttérni. Alapve­tő népgazdasági, vállalati, egyéni érdek a nagyobb telje­sítmények honorálása, az ösz­tönzést szolgáló pótlékok moz­gósító erejének megőrzése. Szakszervezetünk — a közpon­ti állami és társadalmi szervek által kiadott irányelvek, útmu­tatók mellett — ágazataink specifikumainak figyelembevé­telével külön ajánlásokkal is se­gítette az alapszervezetek el­igazodását, a megfelelő szak­­szervezeti álláspontok kialakí­tását. Természetes, hogy min­den vállalatra egyformán al­kalmazható „receptet” senki sem tud ajánlani. Bár a bruttósítást az Elnöki Tanács rendelete a munkálta­tók kötelességévé teszi, a szak­­szervezeti szervek és tisztségvi­selők fokozott felelőssége nyil­vánvaló, hiszen egyáltalán nem közömbös számukra a korrekt végrehajtás, melynek premier­jei a februári bérfizetések lesz­nek. Mert bizalomromboló té­nyező, ha a kollektív szerződések módosító szövege nem egyértelmű, hiányos vagy a személyre szóló bruttósítás­nál nem eléggé körültekintően járnak el. Ezért a lehető legfelkészül­tebben és állandó figyelemmel kísérve szükséges minden szakszervezeti tisztségviselő­nek a végrehajtást segíteni. HÁRAI TIBOR

Next