Typographia, 1997 (129. évfolyam, 1-12. szám)
1997-01-01 / 1. szám
A NYOMDÁSZSZAKSZERVEZET LAPJA JANUÁR 129. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM Nyomdász-támasz Alapítvány SEGÉLY ÉS REMÉNY Jelenleg 42 fővárosi, és mintegy 100 vidéki nyomdász részesül segélyben, a Nyomdász-támasz Alapítvány jóvoltából. A segélyt 540 napig kapják az arra rászorulók, összege ezerötszáz és tizenkétezer forint között mozog, a szolgálati időtől, és az utolsó évben elért bruttó keresettől függően. A Nyomdaipari Dolgozók Szakszervezetének székházában csütörtök délelőttönként hosszú sor kígyózik az első emeleti pénztárablak előtt. Nem volt ez másképpen karácsony előtt sem, amikor a segélyre várókat jelenlegi helyzetükről, hétköznapjaikról és terveikről kérdeztük, különös tekintettel a közelgő új esztendőre. Magyar András targoncavezető volt az Akadémia Nyomdában. - Harminchárom évig dolgoztam ott. Amikor külön váltunk az Akadémia Kiadótól, a Városház utcai épületet átadták másnak, és a nyomda Martonvásárra költözött. Mivel Martonvásáron már csak ötven dolgozóra volt szükség, engem, csaknem századmagammal elküldték. - Mikor történt ez pontosan? - Az idén márciusban. Akkor mondták nekem, hogy nem kellek. Azóta második hónapja kapom itt a segélyt. - Mennyit? - Körülbelül négyezret. - Ebből nem sok mindenre telik így ünnepek táján. - Nem bizony. Ketten vagyunk, de rengeteg a kiadásunk, csak a lakásrezsink húszezer havonta. Szerencsére a feleségemnek még van munkája, könyvelő. Úgy terveztük, hogy az ünnepeket a szüleimnél töltjük vidéken. - Március óta hol keresett munkát? - Az Expressben, meg itt a központban is. Azt mondták, hogy majd értesítenek, ha lesz valami. Remélem, tavaszig sikerül valami, bár az én koromban ez már nagyon nehéz. - Szokott találkozni a volt kollégáival? - Igen, néha összejövünk. Ilyenkor megbeszéljük ügyes-bajos dolgainkat. A legtöbbjüknek szintén nincs még állása. Eddig csak két gépmester kollégánk tudott elhelyezkedni. * - Én nagyon örülök annak, hogy van ez a Nyomdász-támasz Alapítvány -mondja Ráthegyi Emőke, aki az Athenaeum Nyomda grafikai osztályán volt művezető. - Miután leépül a cég, előnyugdíjba kényszerültem. Nem akartam a nyomda terhére lenni, ezért közös megegyezéssel így állapodtam meg a vezetéssel. - Mikor beszélt utoljára a kollégáival, hallott-e híreket a volt munkahelyéről? - Ahogy időm engedi, bemegyek, tartom a kapcsolatot a régi csoportvezetőkkel. Borzasztó dolgokat hallottam. November 4-én legalább kétszáz-kétszázötvenen kapták meg „az elbocsátó szép üzenetet”. Még annyi jó van a rosszban, ha szabad ilyet mondani, hogy ezeknek az embereknek, úgy tudom, még tudnak adni végkielégítést. Tehát ők még valami pénzt, segítséget kapnak. - Mi lesz az ottmaradottakkal? - Ez egy nagy kérdés. Vajon tud-e a nyomda munkát biztosítani az ottmaradottaknak, illetve, ha további elbocsátások lesznek, lesz-e pénz a végkielégítésekre. Ezért jó a szakszervezet segítsége, illetve azoknak a kollégáknak segítsége, akik még tudnak adni. (Folytatás a 2. oldalon) „Csöbörből vödörbe jutottam.. Választmányi ülés Ne költsük el előre, ami nincs Szakszervezetünk rendkívüli kongresszusa változatlanul egy százalékban határozta meg a tagdíjak mértékét, s ebből is a központunknak szánt arányok tekintetében minimális, tízszázalékos növelésről döntött. Ez tette szükségessé, hogy választmányunk december 10-i tanácskozásán az 1997. évi gazdálkodási elképzelésekről tárgyaljon. Az ülés résztvevői írásban megkapták az első kilenc hónap vonatkozásában az 1996. évi gazdálkodás számadatait, valamint az 1997. évi költségvetésünk számadataira vonatkozó javaslatokat, amelyekből egyértelműen kiderült, hogy az elnökség igen szoros „nadrágszíjbehúzást” javasolt. Az ülésen elnöklő Aczél, János alelnök nyitotta meg a vitát, és felkérte Bársony András elnököt, hogy szóban is indokolja az elnökség állásfoglalását. Bársony András köszöntötte a választmány munkájában először résztvevő új szb-elnököket, majd a napirendre térve előbb a központi apparátus nullszázalékosra tervezett bérfejlesztéséhez még néhány tényt közölt. Elmondta, hogy az itt dolgozók többségének harminchét év feletti munkaviszonya van, s a helyi kollektív szerződésben meghatározott juttatásaik is elmaradnak az üzemi alapszervezetekhez képest. Ugyan a választmány még áprilisban tízszázalékos bérfejlesztést szavazott meg az apparátusnak, ezt az összeget sem vette fel mindmáig senki. Racionális lesz a gépkocsiüzemeltetés csökkentése, az épület fenntartásához a költségek jó része tervezhetetlen. A Typographia további megjelenését azért is szorgalmazza, mert ez, miután előállításának költségei a Szikra közreműködésével megszűntek, a hirdetésekkel bevételt hoz. A tervezett kiadások összesen tizenhárommilió forinttal múlják alul az 1996. évit - azonban a kiadások összege így is valamivel magasabb lesz, mint a tervezhető bevétel. Kifejtette: még nem látszik, hogyan alakul a zárásig az 1996. évi költségvetés, ezt februárban terjesztik majd végleges formában a választmány elé, számítva az alapszervezetek január 20-ig kötelező adatszolgáltatására. A most tárgyaltak tehát eleve nem kész költségvetési tervezetet jelentenek, ezen az ülésen csak arról lehet szó, hogy étlapot adjanak: a szakszervezet működéséhez mit kell elvégezni és ezek mibe kerülnek. Mire van fedezet, és miből tud még a mozgalom működéséhez pénzt szerezni. Az ingatlanvagyon hasznosításából is várhatóak bevételek, nagyságukat előre nem lehet tudni. Elmondta: levélben közölték a szakmai szövetség főtitkárával, hogy az alapszervezetek élni akarnak a fel nem használt munkaidő-kedvezmény ellentételezésével, a szövetség válasza azonban egyelőre kitérő. Sajnálattal - és bírálatként - állapította meg, hogy a hetven választmányi tag közül csak harmincegyen jelentek meg ezen a tanácskozáson, ahol ugyan nincs szükség határozatképességre, mert ezúttal nem kell dönteni, ám a tagság tisztességes és teljes körű tájékoztatása megkövetelte volna a jóval nagyobb jelenlétet. Miután az elnöklő Aczél János megnyitotta a vitát, elsőnek Lucz István, a Szikra szb-elnöke kért szót. Szerinte a jövő évi számításokat csak az 1996. évi adatok teljes ismeretében lehet kalkulálni. Szóvá tette, hogy számos eltérést talált a rendkívüli kongresszusra készített beszámoló és az itt olvasottak között. Bessenyei Pál Nógrádból megkérdezte: a nemzetközi kiadások költségeinek megszűnése vajon nemzetközi munkánk megszűnését is jelenti? Bajtai Gyula az Állami Nyomdából furcsállotta, hogy a rendkívüli kongresszusra készített anyag szerint a központi apparátus működése százszázalékos tagdíjbefizetés mellett sem finanszírozható - akkor mégis hogyan működhet tovább a központ? Bársony András válaszában kifejtette: a mellékelt számszaki jelentés nem mérlegbeszámoló, csupán egy tervezési tendencia. Az itt ismertetett tételek csak azt rögzítik, ami forrással lefedezhető. Azért nem számoltak nemzetközi kiadásokkal, mert a kongresszuson a kollégák így döntöttek. Eddig két személygépkocsi és egy mikrobusz állt a szakszervezet rendelkezésére - ezekből csak a két személygépkocsi marad. A magángépkocsik hivatali igénybevételére viszont továbbra is szükség lesz, de csak a jogszabályban előírt feltételek szerint. Az olyan drasztikus csökkentések, mint a nemzetközi tevékenységnél, nem használnak természetesen szakszervezetünknek, mert szűkítik kapcsolatteremtési lehetőségeinket, de ha találunk erre is forrást, a helyzet e téren is változhat. Aczél János véleménye: az itt tárgyalt anyag nem szentírás, csak javaslat, amit otthon nyíltan meg kell beszélni a tagsággal, hiszen a takarónk csak az egyszázalékos a karó(Folytatás a 2. oldalon) Fogyatkozunk, nem fogadkozunk Egy délelőtti rádióműsorban a riporter csodálkozott, hogy Magyarországon, az idén, milyen kevesen fogadkoztak, újév napján valamit változtatnak az életükön. Persze, tudom, nem kell túl komolyan venni a január elsejei fogadalmakat, s elmaradásukból sem szükségszerű eleve valami rosszra következtetni. Soha nem szerettem a nemzetsirató sikolyba torkolló felkiáltásokat: „Fogy a magyar!”. Ez a sikoltozás egy magatartás része - s a demográfiai mutatók alakulásától szinte függetlenül gyakorolható. De szép csendesen, tényszerűen az év végén az is elhangzott a rádióban, hogy valóban fogy a magyar, hogy házasodási, születési és halálozási adataink igen rosszak - a népesség nem képes reprodukálni önmagát. S így, egymás mellé állítva, fogyatkozunk, s nem is fogadkozunk, a két jelenség már túlmutat önmagán. Arra figyelmeztet, hogy nincs elképzelésünk a jövőről, nincsenek terveink, még rövid távra sem, nemhogy hosszú távra. Ehhez a felismeréshez nem kell feltétlenül adatokban gazdag, okos rádióműsorokat hallgatni. Elég, ha az ember lemegy a sörözőbe, ahol gondterhelt férfiak elképesztő lassúsággal kortyolgatják pohár söreiket. Kinek futja itt januárban korsóra?! Nyomdász barátom, József kér még egy pikolóval, s nem is a Kőbányaitól, inkább saját könnyelműségétől megrészegedve magyarázza: „Tudod, öregem, én azt fogadtam meg, hogy az idén is ugyanúgy élek, mint tavaly.” „Miért kell ezt külön megfogadni?” „Hát ide figyelj, ha én az idén is lakni akarok, fűteni, villanyt fogyasztani, ha meg akarom inni az esti két üveg sörömet, elszívni a doboz szofit, megvenni az egyetlen fiamnak az edzőcipőt, a dzsekit, a farmert, ha egy hónapban egyszer legalább be akarok ülni az asszonnyal egy moziba és megtartom a születésnapokat, a húsvétot, a karácsonyt - tehát csak ugyanazon a színvonalon élek, mint ’96-ban, akkor nekem az infláció és a béremelkedés különbségét megint pluszmunkával kell előteremtenem. Még több túlóra, még több hétvégi műszak és még örülhetek, ha lesz elég megrendelésünk, lesz rá alkalom. Dehogy kell nekem a másfél szobába még egy gyerek. Nem tervezek én már lakáscserét. Mondom, UGYANÚGY akarok élni.” A jegyzetíró ehhez csak saját jól megalapozott kiábrándultságát teheti hozzá. Fogyatkozunk és nem fogadkozunk, mert nem rajtunk múlik, mi lesz itt, mi lesz velünk. „Nemzetmentők” mentek, „szakértők” jöttek - jobb, az nem lett. Itt csak a jól fizetett hivatásos reménykedők fogadkoznak, hogy éppen ez lesz a fordulat éve, de ők nem fogyatkoznak, s nem fogynak ki soha az ígéreteikből. Mező Ferenc