Typographia, 1997 (129. évfolyam, 1-12. szám)

1997-01-01 / 1. szám

A NYOMDÁSZSZAKSZERVEZET LAPJA JANUÁR 129. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM Nyomdász-támasz Alapítvány SEGÉLY ÉS REMÉNY Jelenleg 42 fővárosi, és mintegy 100 vidéki nyomdász részesül segélyben, a Nyomdász-támasz Alapítvány jóvoltából. A segélyt 540 napig kapják az arra rászo­rulók, összege ezerötszáz és ti­zenkétezer forint között mozog, a szolgálati időtől, és az utolsó évben elért bruttó keresettől függően. A Nyomdaipari Dolgo­zók Szakszervezetének székhá­zában csütörtök délelőttönként hosszú sor kígyózik az első eme­leti pénztárablak előtt. Nem volt ez másképpen karácsony előtt sem, amikor a segélyre várókat jelenlegi helyzetükről, hétköz­napjaikról és terveikről kérdez­tük, különös tekintettel a közel­gő új esztendőre. Magyar András targonca­­vezető volt az Akadémia Nyomdában. - Harminchárom évig dol­goztam ott. Amikor külön váltunk az Akadémia Kiadó­tól, a Városház utcai épületet átadták másnak, és a nyom­da Martonvásárra költözött. Mivel Martonvásáron már csak ötven dolgozóra volt szükség, engem, csaknem századmagammal elküldték. - Mik­or történt ez pon­tosan? - Az idén márciusban. Akkor mondták nekem, hogy nem kellek. Azóta má­sodik hónapja kapom itt a segélyt. - Mennyit? - Körülbelül négyezret. - Ebből nem sok minden­re telik így ünnepek táján. - Nem bizony. Ketten va­gyunk, de rengeteg a kiadá­sunk, csak a lakásrezsink húszezer havonta. Szeren­csére a feleségemnek még van munkája, könyvelő. Úgy terveztük, hogy az ün­nepeket a szüleimnél töltjük vidéken. - Március óta hol kere­sett munkát? - Az Expressben, meg itt a központban is. Azt mond­ták, hogy majd értesítenek, ha lesz valami. Remélem, tavaszig sikerül valami, bár az én koromban ez már na­gyon nehéz. - Szokott találkozni a volt kollégáival? - Igen, néha összejö­vünk. Ilyenkor megbeszél­jük ügyes-bajos dolgain­kat. A legtöbbjüknek szin­tén nincs még állása. Ed­dig csak két gépmester kollégánk tudott elhelyez­kedni. * - Én nagyon örülök an­nak, hogy van ez a Nyom­dász-támasz Alapítvány -mondja Ráthegyi Emőke, aki az Athenaeum Nyomda grafikai osztályán volt mű­vezető. - Miután leépül a cég, előnyugdíjba kénysze­rültem. Nem akartam a nyomda terhére lenni, ezért közös megegyezéssel így állapodtam meg a vezetés­sel. - Mikor beszélt utoljára a kollégáival, hallott-e hí­reket a volt munkahelyé­ről? - Ahogy időm engedi, bemegyek, tartom a kap­csolatot a régi csoportveze­tőkkel. Borzasztó dolgokat hallottam. November 4-én legalább kétszáz-kétszázöt­venen kapták meg „az elbo­csátó szép üzenetet”. Még annyi jó van a rosszban, ha szabad ilyet mondani, hogy ezeknek az embereknek, úgy tudom, még tudnak ad­ni végkielégítést. Tehát ők még valami pénzt, segítsé­get kapnak. - Mi lesz az ottmaradot­­takkal? - Ez egy nagy kérdés. Vajon tud-e a nyomda munkát bizto­sítani az ottmaradottaknak, il­letve, ha további elbocsátások lesznek, lesz-e pénz a végki­elégítésekre. Ezért jó a szak­­szervezet segítsége, illetve azoknak a kollégáknak segít­sége, akik még tudnak adni. (Folytatás a 2. oldalon) „Csöbörből vödörbe jutottam.. Választmányi ülés Ne költsük el előre, ami nincs Szakszervezetünk rendkívüli kongresszusa változatlanul egy százalékban határozta meg a tagdíjak mértékét, s eb­ből is a központunknak szánt arányok tekintetében minimá­lis, tízszázalékos növelésről döntött. Ez tette szükségessé, hogy választmányunk decem­ber 10-i tanácskozásán az 1997. évi gazdálkodási elkép­zelésekről tárgyaljon. Az ülés résztvevői írásban megkapták az első kilenc hó­nap vonatkozásában az 1996. évi gazdálkodás számadatait, valamint az 1997. évi költség­­vetésünk számadataira vonat­kozó javaslatokat, amelyekből egyértelműen kiderült, hogy az elnökség igen szoros „nad­­rágszíjbehúzást” javasolt. Az ülésen elnöklő Aczél, Já­nos alelnök nyitotta meg a vitát, és felkérte Bársony András el­nököt, hogy szóban is indokolja az elnökség állásfoglalását. Bársony András köszöntötte a választmány munkájában el­őször résztvevő új szb-elnökö­­ket, majd a napirendre térve előbb a központi apparátus nullszázalékosra tervezett bér­­fejlesztéséhez még néhány tényt közölt. Elmondta, hogy az itt dolgozók többségének harminchét év feletti munkavi­szonya van, s a helyi kollektív szerződésben meghatározott juttatásaik is elmaradnak az üzemi alapszervezetekhez ké­pest. Ugyan a választmány még áprilisban tízszázalékos bérfejlesztést szavazott meg az apparátusnak, ezt az összeget sem vette fel mindmáig senki. Racionális lesz a gépkocsi­üzemeltetés csökkentése, az épület fenntartásához a költsé­gek jó része tervezhetetlen. A Typographia további megjele­nését azért is szorgalmazza, mert ez, miután előállításának költségei a Szikra közreműkö­désével megszűntek, a hirdeté­sekkel bevételt hoz. A terve­zett kiadások összesen tizen­­hárommilió forinttal múlják alul az 1996. évit - azonban a kiadások összege így is vala­mivel magasabb lesz, mint a tervezhető bevétel. Kifejtette: még nem látszik, hogyan alakul a zárásig az 1996. évi költségvetés, ezt feb­ruárban terjesztik majd végle­ges formában a választmány elé, számítva az alapszerveze­tek január 20-ig kötelező adat­szolgáltatására. A most tár­gyaltak tehát eleve nem kész költségvetési tervezetet jelen­tenek, ezen az ülésen csak ar­ról lehet szó, hogy étlapot ad­janak: a szakszervezet műkö­déséhez mit kell elvégezni és ezek mibe kerülnek. Mire van fedezet, és miből tud még a mozgalom működéséhez pénzt szerezni. Az ingatlanvagyon haszno­sításából is várhatóak bevéte­lek, nagyságukat előre nem le­het tudni. Elmondta: levélben közölték a szakmai szövetség főtitkárával, hogy az alapszer­vezetek élni akarnak a fel nem használt munkaidő-kedvez­mény ellentételezésével, a szö­vetség válasza azonban egy­előre kitérő. Sajnálattal - és bírálatként - állapította meg, hogy a hetven választmányi tag közül csak harmincegyen jelentek meg ezen a tanácskozáson, ahol ugyan nincs szükség határo­zatképességre, mert ezúttal nem kell dönteni, ám a tagság tisztességes és teljes körű tájé­koztatása megkövetelte volna a jóval nagyobb jelenlétet. Miután az elnöklő Aczél János megnyitotta a vitát, el­sőnek Lucz István, a Szikra szb-elnöke kért szót. Szerinte a jövő évi számításokat csak az 1996. évi adatok teljes is­meretében lehet kalkulálni. Szóvá tette, hogy számos elté­rést talált a rendkívüli kong­resszusra készített beszámoló és az itt olvasottak között. Bessenyei Pál Nógrádból megkérdezte: a nemzetközi kiadások költségeinek meg­szűnése vajon nemzetközi munkánk megszűnését is je­lenti? Bajtai Gyula az Állami Nyomdából furcsállotta, hogy a rendkívüli kongresszusra készített anyag szerint a köz­ponti apparátus működése százszázalékos tagdíjbefize­tés mellett sem finanszírozha­tó - akkor mégis hogyan mű­ködhet tovább a központ? Bársony András válaszában kifejtette: a mellékelt szám­szaki jelentés nem mérlegbe­számoló, csupán egy tervezési tendencia. Az itt ismertetett té­telek csak azt rögzítik, ami for­rással lefedezhető. Azért nem számoltak nemzetközi kiadá­sokkal, mert a kongresszuson a kollégák így döntöttek. Ed­dig két személygépkocsi és egy mikrobusz állt a szakszer­vezet rendelkezésére - ezek­ből csak a két személygépko­csi marad. A magángépkocsik hivatali igénybevételére vi­szont továbbra is szükség lesz, de csak a jogszabályban előírt feltételek szerint. Az olyan drasztikus csökkentések, mint a nemzetközi tevékenységnél, nem használnak természetesen szakszervezetünknek, mert szűkítik kapcsolatteremtési le­hetőségeinket, de ha találunk erre is forrást, a helyzet e téren is változhat. Aczél János véleménye: az itt tárgyalt anyag nem szent­írás, csak javaslat, amit otthon nyíltan meg kell beszélni a tagsággal, hiszen a takarónk csak az egyszázalékos a karó­(Foly­tatás a 2. oldalon) Fogyatkozunk, nem fogadkozunk Egy délelőtti rádióműsorban a riporter csodálkozott, hogy Magyarországon, az idén, milyen kevesen fo­­gadkoztak, újév napján valamit változtatnak az életü­kön. Persze, tudom, nem kell túl komolyan venni a január elsejei fogadalmakat, s elmaradásukból sem szükségszerű eleve valami rosszra következtetni. Soha nem szerettem a nemzetsirató sikolyba tor­kolló felkiáltásokat: „Fogy a magyar!”. Ez a sikolto­zás egy magatartás része - s a demográfiai mutatók alakulásától szinte függetlenül gyakorolható. De szép csendesen, tényszerűen az év végén az is el­hangzott a rádióban, hogy valóban fogy a magyar, hogy házasodási, születési és halálozási adataink igen rosszak - a népesség nem képes reprodukálni önmagát. S így, egymás mellé állítva, fogyatkozunk, s nem is fogadkozunk, a két jelenség már túlmutat önmagán. Arra figyelmeztet, hogy nincs elképzelé­sünk a jövőről, nincsenek terveink, még rövid távra sem, nemhogy hosszú távra. Ehhez a felismeréshez nem kell feltétlenül ada­tokban gazdag, okos rádióműsorokat hallgatni. Elég, ha az ember lemegy a sörözőbe, ahol gondterhelt fér­fiak elképesztő lassúsággal kortyolgatják pohár söre­iket. Kinek futja itt januárban korsóra?! Nyomdász barátom, József kér még egy pikolóval, s nem is a Kőbányaitól, inkább saját könnyelműségétől megré­szegedve magyarázza: „Tudod, öregem, én azt fo­gadtam meg, hogy az idén is ugyanúgy élek, mint ta­valy.” „Miért kell ezt külön megfogadni?” „Hát ide figyelj, ha én az idén is lakni akarok, fűteni, villanyt fogyasztani, ha meg akarom inni az esti két üveg sö­römet, elszívni a doboz szofit, megvenni az egyetlen fiamnak az edzőcipőt, a dzsekit, a farmert, ha egy hó­napban egyszer legalább be akarok ülni az asszonnyal egy moziba és megtartom a születésnapo­kat, a húsvétot, a karácsonyt - tehát csak ugyanazon a színvonalon élek, mint ’96-ban, akkor nekem az infláció és a béremelkedés különbségét megint plusz­munkával kell előteremtenem. Még több túlóra, még több hétvégi műszak és még örülhetek, ha lesz elég megrendelésünk, lesz rá alkalom. Dehogy kell ne­kem a másfél szobába még egy gyerek. Nem terve­zek én már lakáscserét. Mondom, UGYANÚGY aka­rok élni.” A jegyzetíró ehhez csak saját jól megalapozott kiábrándultságát teheti hozzá. Fogyatkozunk és nem fogadkozunk, mert nem rajtunk múlik, mi lesz itt, mi lesz velünk. „Nemzetmentők” mentek, „szakértők” jöttek - jobb, az nem lett. Itt csak a jól fizetett hivatá­sos reménykedők fogadkoznak, hogy éppen ez lesz a fordulat éve, de ők nem fogyatkoznak, s nem fogy­nak ki soha az ígéreteikből. Mező Ferenc

Next