Udvarhely Szék, 2000. július-december (3. évfolyam, 27-49. szám)
2000-09-20 / 38. szám
2000. szeptember 20 — 26. /* Lőrincz György: Az elveszett Abban a faluban mind egy álom bűvöletében haltak meg a férfiak. Az öregek azt beszélték, valaha volt napnyugta felé egy sziget. Gyönyörű sziget volt, amihez hasonló nem volt több a világon. Az istentől hatalmas, lankás, bőségesen termő földekkel volt megáldva, amelyet halban gazdag folyók szeltek keresztül-kasul. A ‘■'tvakat nádasokkal övezett, burjanán, gazdag legelők övezték, amelyen csak úgy sokasodtak a nyulak, szarvasok. Városai egyedülállóak voltak, arannyal leden, templomok, csipkézett tornyú házak fénylettek, a föld gyomra pedig telel volt mesésnél mesésebb kincsekkel. Arany és ezüst bányáinak híre bejárta az egész világot. De ezen a szigeten nemcsak bővizű, lustán hömpölygő, nádasokkal övezett széles folyók voltak. Azt beszélték, a szigetet két oldalról - keletről és északról hatalmas hegyek vették körül, a tiszta hegyi patakok csillámló, kék lő vizében csak úgy fénylettek, cikáztak a márnák, pisztrángok, s ameddig a szem ellátott - mondták - hatalmas erdőségek bontották mindenütt, amelyet nem tört meg más, csak suvadásos dombok, fehéren vagy szürkén magasló kősziklák, várak, kastélyok, amelyeken esténként csillagok könyököltek, néha még a Hold is ellustálkodott, megpihent rajta, de az is tehet, hogy az arra járók csak a hegyek csúcsait vélték kősziklának, várnak, kastélynak, mert esténként, amikor mindent beborított a szárnyas sötétség, honnan láthatták, hogy a kősziklák vagy fenyők ágain lustálkodik vagy sziporkázik a Hold. Tény, hogy ez a sziget, miután valamilyen oknál fogva elveszett, egyre szépült. Az öregek emlékezete rubinttal, gyémánttal ékesítette. Mi, gyerekek, amikor ezeket a csodálatos meséket hallgattuk teliesen észrevétlenné váltunk, még a lélegzetünket is visszafojtottuk, csak úgy lapultunk az ágyban, a takaró alatt, a kályha mellett a kicsi széken, hallgatóztunk és vártunk. Nyaranta alig vártuk, hogy eljöjjön a tél, napközben alig vártuk, hogy eljöjjön az este. Ilyenkor, ha a hegyek felől belopakodott a sötétség, mert a sötétség mindig a hegyek felől osont be a faluba, télen hótalpon, nyáron bársonyos füveken - persze elfelejtettem mondani, hogy ez a falu egy hegyi falu volt - a kertek kinyúltak egészen a fenyőkkel övezett kősziklákig, ahogy eljött az este, a férfiak olcsó cigarettára gyújtottak és kezdték: - Volt egyszer egy sziget... Azon az szigeten... És ilyenkor, miközben beszéltek, nemcsak a szavaik fénylettek, a tekintetük is, valami megmagyarázhatatlan mámor, varázslat ömlött szét az arcokon, mintha nem is férfiak lennének, álmodozó kisgyerekek, és mi meg voltunk győződve, hogy velünk ellentétben ők látják is a szigetet. Látják is a szigetet, amelyről beszélnek. Igen. Rájöttünk, számukra nemcsak felfénylő álom - valóság. Olyan álom, amelyről érdemes álmodni. Olyan mese, amelyről érdemes mesélni. Mert ezek az öregek és férfiak megszépültek, megfiatalodtak. A vágy, s a remény kisimította arcuk barázdáit, szemükbe, orcájukra mosoly költözött. De ahogy teltek az évek, a kétkedés is beköltözött a lelkekbe. Ahogy teltek az évek - egyesek- egyre inkább elvesztették a hitüket, hogy még valaha láthatják a szigetet. Ahogy teltek az évek, sokan már a sziget körvonalait se látták, egyszerűen elveszett valahol a messzeségben, elveszett valahol a láthatár peremén, sőt, voltak olyanok is, akik már a sziget egykori létezésben sem hittek, mintha az a sziget nem is létezett volna, csak látomásos sziget volt, emlékezés-sziget, mert hol vannak olyan bőséges folyók, pisztrángokkal teli patakok, s városok, amelyek tornyait aranynyal fedték valamikor. Viszont mi, gyermekek, ahogy mind többször hallhattuk, egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy mi is látjuk azt a gyönyörű szigetet. Nézzük és látjuk. Estefelé, amikor érkezett a csorda, kimentünk a falu végére - az a falu legmagasabb pontja volt - és nézzünk el arra, amerre lemegy a Nap. Igen. Nézzünk el napnyugatra, hosszan, nagyon hosszan, sokszor órákon át, és akkor megtörtént a csoda. Mi is látni kezdtük a szigetet. Valóban olyan volt, amilyennek az öregek látták, csillogó kék sziget hegyek villantak fel a messzeségben, fénylő kék hegyek olyanok, mintha jéggel lennének borítva, de a jobb szeműek, akik még messzebbre ellátnak, azok csodás szőlősben gazdag fennsíkokat is megpillantottak, volt olyan is, aki azt állította, hogy azok, amelyet mi, kékszeműek - akiknek az öregek szerint gyengébb a látása - hegyeknek nézünk, nem is hegyek, azok a gazdag városok, tornyos házaikkal. Aztán meghaltak azok, akik még látták a szigetet... Aztán meghaltak azok is, akik még azoktól örökölték a sziget szeretetét, akik még látták.... Később meghaltak azok is, akik csak hallomásból, s csak képzeletükben vélték felfedezni.... De mindig voltak olyanok is, akik bár valóságban sosem látták, a mesék után még hittek benne.... És gyermekek is kerültek, akik napnyugtakor fölmásztak a faluvégi fákra és néztek el napnyugatra. És a gyermekekből felnőttek lettek, a fiatalokból öregek. Akik maghaltak, azok helyét újabb öregek foglalták el. Csak a haláluk volt furcsa. Nagyon-nagyon furcsa. Azoknak az öregeknek, akik már a sziget körvonalait sem látták, egyre komorabb, egyre sötétebb lett tekintetük. Úgy tűnt, addig-addig álmodoztak a szigetről, arról, hogy még valaha feltűnik a körvonala, haláluk előtt még egyszer láthatják, hogy ez nem történt meg, kiürült a látásuk. De lehet az is, hogy csak kiment a szemükből a fény. De tény, ahogy mind vénebbek lettek, ahogy várták a halált, ültek üres, fénytelen tekintettel, s csak maguk elé néztek. Napnyugat felé soha. Ahogy közeledtek a halál felé, csak üres tekintetű férfiak jártak a faluban fel-alá, bizonytalan nézésűek, bizonytalan tétova járásúak, s csak villant fel a szemük, amikor néha-néha botjukra támaszkodva kiértek a falu végére, s látták, hogy még mindig akadnak olyanok, akik hisznek a szigetben, s ott csüngnek a fán s néznek el napnyugat felé. Haza. Vári Csaba: ért igazam. AZ IDŐ ELLENI -Látod, kedves. Látod, kedves, már nyakunkon az ősz, lassan koldusnak öltözik a táj, s még begombolatlan a szerelem, színeit eltékozolja. • Fázódom, ahogy rád Érints meg, hogy virággá gondolok, és egyebem váltson és mosolyra úgysincs, de mondd, mi marad, s legyen mindenkié szavam, ha nem veled, s te nem velem -, míg az idő elsodorna, négy tenyér közt jut-e még légy a tavalyi vöröses-barna levélágyon annyi hely, hogy álmodnék , hazasiető minden lábnyom -kétes új nyarat? irodalom N Kovács Ágnes: MENEKÜLÉS Vak koldusként kutatok egy kezet, s vonszolom lázasan testem, meg ne lepje a dermedt álom, s végtagjaim viasszá ne merevedjenek - szűkül a kör, fogynak az emberek. Ajkamon ,a szó lágy szappanbuborék, félúton szétpattan és arcomra fröccsen, medret vág a szikkadt, elvadult anyagon, más könnyem már nincsen - szűkül a kör, fogynak az emberek. Bálványtestem falait döngetem, mint Jerikó, omoljon a kürtre, meztelen lelkem majd fedezze be véred, Hóreb hegyén a szelíd hang elérjen - mert szűkül a kör, fogynak az emberek. BÚCSÚ Most te égsz, és én állok jóllakottam nem sírok, nehogy eloltsam máglyád, s a hamuban már csak gőgöd lelem, és nevetésem, mely vele veszett. MAI MESE , Kábult sellő, vergődöm a parton, s azt is feledve, mitől fuldoklom. Nem hiszek a víznek, hogy ő szült világra, ópiumot szedek, hogy benne magam lássam. Sellő-farkam lábakra cserélem, de nincs kivétel: a mesék ismétlődnek. Foszló mosollyal, megsárgult hanggal gyűjtöm a jövőt szűkült pupillámba,várván, hogy megtalál embertelen ember, kivetett tenger, a föld meg nem ismer. Mocsári szörny az emlék-hínár, szivárvány karja mind mélyebbre váj, kényére formái, bár tépve tépném, életem egyetlen örök tépés. Semmim sincs, de az is túl sok, fölöslegéért a testem adom, míg már csak testetlen forr a véremeget verő, csengő gőze égveréssel hull a földre szerte áruló csókomnak harminc ezüstje... S a Janus-arc ahogy meghasad bennem. Júdás és János egymásra lelnek. MgMilNi ''«'hs® pMtti Üs Bágyi Bencze Jakab: Rekviem Dús kelet nem jön el érted A bor mámorát is elvetéled Arcod a pannon homokon szél szúrja édes ugorom. Voltál sumér, türk, finnugor, mögötted avar s hun guggol, hiába minden érvelés, elfogy akár az érvelés. És végülis testvértelen, mint mikor a test vértelen: nem érzed már az óhazát, jövődbe múltad havaz át Aztán túl tél, s megint tavasz S egy európ-nyár befalaz Kovács Ágnes (Székelyudvarhely): Örülök, hogy “megdolgozott” verseivel, az eredmény nem maradt el. Alapvetően jó, megfogalmazásukban eredeti versek kerülhettek be így a lapba. Ilyen versíró-készséggel én nem állnék meg itt! Dolgozzon, és próbáljon minél többet publikálni. Keressen meg szerkesztőségeket (besegíthetünk ebben), hisz költőnek “adminisztrálni” is tudni kell magát. Néhány észrevétel a közölt versek kapcsán: erőssége a metafora és az arra épített képi struktúra (pl.: Menekülés, II. szakasz). A kultúrszimbólumok használata (pl.: Janus-arc, harminc ezüst) szintén sokat dob a versen, doctusi szintre emeli. A versekben egyébként visszaköszönnek a világirodalmi líra állandó motívumai, melyeket Ön szerencsésen formál saját képére, így eredetiek tudnak maradni az alkotások. A Menekülés című vers refrénsorát a zárórészben talán jó lett volna átalakítani, a fokozást sugallandó, például ekképp: “mert szűk a kör, kevés az ember”. Ez, természetesen, csak egy szuggesztió. Formai szempontból vannak még hiányosságai, vigyázzon jobban a rím-ritmusra. Elég sok a kiérleletlen, nehézkes rímpár, vagy hanem esetleges az előfordulásuk. Vagy írja rímtelen formában (szabadvers), vagy legyen következetes a rímeltetés. A Mai mese például páros rímmel (?) indul, aztán abbamarad a rímeltetés, hogy a vers végére újra visszatérjen, de a bennem - lemek megfeleltetés erőltetettnek hat. Ne féljen a teljesen rímtelen megoldásoktól sem! A Menekülés egyes részeinél például néha nem tudja eldönteni az ember, rímes a forma, vagy véletlenek az egybeesések (esetlegesség). Ilyen jó képalkotási készséggel és megkapó gondolatokkal rendelkező alkotónak azt is szem előtt kell tartani: a formát is tökéletesen kell leírni! Különben, amint a főszerkesztő úrral is beszéltük. Ön lehet(ne) a vidék új fölfedezettje... Jó munkát ennek a megvalósításához! rt Zsidó Ferenc válaszrovata 9. oldal