Udvarhely, 2014. augusztus (1. évfolyam, 96-115. szám)

2014-08-04 / 97. szám

Memoár 9 A KÖLTŐ ELTŰNÉSÉNEK 165. ÉVFORDULÓJÁRA Petőfi, örökké fénylő csillagunk „Azok közül, akik alusz­nak a föld porában, so­kan felébrednek majd: némelyek örök életre, némelyek örök gyalá­zatra és örök utálatra. Az okosok fényleni fognak, mint a fénylő égbolt, és akik sokakat igazságra vezettek, mint a csillagok, mind­örökké.” (Dán 12, 2- 3) A­z emlékezés képsorait hadd indítsam egy sze­mélyes beszámolóval: har­madéves teológiai hallgató voltam Kolozsváron (1999- 2000), amikor magyar szakos egyetemi hallgató ismerőse­im mondták, hogy Petőfi Sán­dort nem kedvelik, verseit nem szeretik, költészetét el­avultnak tartják, és úgy gon­dolják, hogy gyermeteg gon­dolataival nincs mit kezdenie a mai magyar fiatalnak. Meg­döbbentett ismerőseim állás­­foglalása, hogy ennyire jutot­tunk az elnemzetlenedésben, hogy mi, magyar fiatalok tu­datosan elhatároljuk magun­kat Petőfi Sándortól, s azt ta­gadjuk meg, ami a legszebb az életben: az örök fiatalságot. Csakugyan létezik olyan magyar, aki ne szeretné láng­lelkű költőnk őszinteségét, vagy egyszerűen annyira el­­tunyultunk, hogy képesek va­gyunk lemondani álmainkról? Emlékezzünk csak vissza, hogy az iskolában sokszor versenyeztünk, hogy ki tudja a legtöbb Petőfi-verset meg­tanulni, minél több verssza­kot a János vitézből. A Petőfi verseskötet „szent könyvnek” számított, amit csak tiszta kézzel és ün­nepi fehér lélekkel lehetett lapozni. Ezzel a szentség­tu­dattal olvastuk tiszta hangú verseit, s így alakítottuk ki sajátosan egyéni Petőfi-ké­­peinket. Más volt azonban a saját élményként megélt Petőfi-kép, és más volt az „aranykorszak” tankönyve­iből reánk erőltetett Petőfi­­portré. Ez utóbbi a viharos, folyton a forradalommal fog­lalkozó költőt mutatta, aki a „dolgozó népért” küzdött; ki­rályellenes versei társaságá­ban a Respublika gondolatait tartotta fontosnak a kommu­nista rendszer. Önkényesen a rendszer szolgálatába állított, agyonelemzett versei egy idő után közhelyszerűvé váltak számunkra. Ezért kell Petőfi Sándor életművét - lehetőségeink­hez mérten - megismernünk, hogy elkerüljük egy ilyen, vagy ehhez hasonló torz kép kialakulását. Petőfi ugyanis nem az állandóan dicsőségre vágyó költő volt, akit bemu­tattak nekünk; ő is hús-vér ember volt, örvendező és szenvedő, minden iránt fogé­kony, érzékeny, sértődékeny, mikor heves, mikor szelíd, akiről Ady Endre vallotta, hogy nem lehet magaszto­­sabb jelzőt találni Petőfire, mint azt, hogy GYERMEK: a gyermek ugyanis a hajnalo­dó életet, a reménységet és a jövő ígéretét jelenti. A szabadságot álmodó Petőfiben ott van a csendes forradalmár is, akit talán még mindig nem ismerünk. A Pe­tőfi lelkéből feltörő folyama­tos tenni akarást még nem fedezték fel azok a magyarok, akik szemében Petőfi elavult. Csak a költészete avult el - mondják -, mert ma már nem lehet úgy verset írni, ahogyan ő tette. Csupán azt felejtik el a bírálók, hogy bátorság kel­lett úgy verset írni, ahogyan ő tudott. Mert ő teljesen azo­nosult azzal, amit ma egysze­rűségnek és közérthetőség­nek nevezünk. Számtalanszor próbálták testi mivoltát, arcvonása­it megörökíteni. Mindegyik kép más embert mutat. Az egyetlen hitelesnek tartott portréja, a dagerrotípia sem tud csak egy hangulatot, egy egyéniségtöredéket átmen­teni az időn. De hogyan is lehetne hiteles portréba, szo­borba szorítani az ő páratlan szellemiségét? Petőfi annyi­ra nélkülözhetetlen eleme a magyar szellemtörténetnek, hogy mindenki magában új­játeremtheti őt, hiszen ő nem halt meg, örökké fénylő csil­lag számunkra. Százhatvanöt nyár múlt el azóta, hogy elveszítettük őt testi mivoltában. Rejtélyes eltűnése egész mítosz- és le­gendavilágot teremtett. Székelyudvarhelyen is szeretik Petőfit a magyar em­berek. Székelykeresztúron, a helybeliek annyira szeretik Petőfit, hogy a timafalvi te­metőben a mai napig ápolják legendás sírját. A Petőfi-legendáknak nincs logikájuk, röpke oknyo­mozással kitűnik képtelen­ségük, akár Székelykereszt­úron, akár Fehéregyházán, akár orosz bányában látta va­laki, akár Szibériában fogoly­ként. Minden magyar hitte, hogy Petőfi visszatér. Nem a képzelet, hanem a nemzeti lelkiismeret követelte vissza­térését. Majd legalább sírja megtalálását. Kérdezhetjük: miért ez a valóságos ámok­futás? Azért, mert szerették! Legjobb barátai, pálya- és harcostársai szerették és gyá­szolták őt. De visszavágyták Petőfit azok is, aki nem sze­rették, akik űrmértékű hiány­ként mérték föl veszteségét, és visszatérésével lelkiisme­­ret-furdalásukat szerették volna csillapítani. Akik visszatéréséért fo­hászkodtak, elfeledték, hogy valójában ő nem is távozott el. S ha egy könnyhullatásnyi időre el is ment, úgy ment el, hogy közben velünk maradt, és úgy maradt velünk, hogy belőlünk,­­ magyarokból is magával vitt egy részt. Száz­hatvanöt éve immár, Petőfi a magyarok nemzeti költője, a világköltészet egyik óriása. S ha ma közöttünk lenne testi valójában, felróná nekünk, mai magyaroknak, hogy: Egyre magasabbak épüle­teink, de egyre alacsonyabb a nemzettudatunk. „Megint beszélünk, s csak beszé­lünk”, de nem cselekszünk. Eljutottunk ugyan a Holdra, de egyetlen lépést nem tud­tunk megtenni felebarátunk felé; „az új Kánaánt” még nem fedeztük fel, „a bőség kosarából” nem juttattunk a rászorulóknak. Meghódítot­tuk és benépesítettük ugyan a világűrt, de nem tudtuk feltölteni „szabadságra, sze­relemre” szomjas lelkünket. Elhagytuk ugyan a naprend­szert, de képtelenek vagyunk elhagyni kishitűségünket, félelmeinket. Az a Petőfi mondaná ne­künk, aki eltűnése előtt négy hónappal, 1849. március 6-7-én, Marosvásárhelyen a következő verssorokat írta: „S én bátran állom a csaták tüzét, / Tudom, hogy a golyó nekem nem vét, / Tudom, hogy a sors őriz engemet, / Hogy engemet megölni nem lehet, / Mert én leszek, nekem kell lenni, ki / Ha elleninket mind a föld fedi, / Megéneklem majd diadalma­­dat, / Szabadság, és a szent halottakat, / Akiknek vére volt keresztvized, / S halál­­hörgése bölcsőéneked; / Meg kell, hogy érjem azt a szép na­pot, / Midőn áldásodat reánk­ adod, / S mi annyi átokteljes év után / Sírunk, mosoly­­gunk, az öröm mián, / Midőn, mit eltört láncunk ád, a nesz / Egy szabad nemzet imádsága lesz! / Meg kell, hogy érjem azt a nagy napot, / Amelyért lantom s kardom fáradott!” (Bizony mondom, hogy győz most a magyar...) Vannak szellem-óriások, akik soha nem halnak meg. Ál­taluk megy előbbre az ÉLET! _____• Pálffy Tamás Szabolcs __________(unitárius lelkész) £m«t Lijo. gySjUraloy« Pest««« Orl»l IMik* Som* MetMerffiytun 18«-b«n Petőfi legutolsó arcképe Orlai Petrich Soma: Petőfi Sándor (1840-es évek]

Next