Udvarhelyi Híradó, 1997. január-március (8. évfolyam, 1-24. szám)
1997-01-07 / 1. szám
A tisztségviselő is ember a 3. oldalon Túléljük az átmenetet? a 3. oldalon Kezdődik a játék 4 millió lej a tét! Mai lapszámunkban ismét elkezdjük a hűséges olvasószelvények közlését. Év végén a szelvények beküldői között 4 millió lej összértékű pénznyereményeket sorsolunk ki. Érdemes tehát gyűjteni a lapszámaink 16. oldalán található cédulákat, mert esztendő teltével az alábbi nyeremények egyikére lehet majd pályázni azokkal: I. díj — 2 millió lej; II. díj — 1 millió lej; III. díj — 500.000 lej; IV. díj — 250.000 lej; vigaszdíjak — 5 x 50.000 lej. Újdonság, hogy azokat a személyeket, akik bizonyítani tudják, egész esztendőben előfizettek lapunkra, megkíméljük a szelvényvagdosás fáradalmaitól és decemberben az előfizetési nyugták fénymásolatait is elfogadjuk tőlük. Fizessenek elő tehát az Udvarhelyi Híradóra, mert előfizetőinknek még más meglepetéseket is tartogatunk. Aki pedig úgy dönt, hogy ezután is szabadárusításban vásárolja meg újságunkat, élesítse az ollóját és "ne kegyelmezzen" az UH egyetlen számának se, hiszen*— ne feledje! — meglehet, hogy az év végén éppen Ön lesz az UH következő milliomosa... ------ FÜGGETLEN INFORMÁCIÓS LAP • Vtk. ÉVFOLYAM • 1997. január 7., KEDD » 1. SZÁM » 600 LEJ Ady Endre csilicskása a 11. oldalon Boldog új év? Az új hatalom szilveszterre tartogatott pezsgőspalackja hatalmas csalódást okozott, ugyanis a durranás a Nemzetközi Valutaalap szakemberein kívül senkit sem késztetett ujjongásra; kiderült, hogy a jókedvre hangoló tartalom helyett, a palackból az infláció szelleme szabadult ki nagy pukkanással. Az új év első napján megduplázódtak az üzemanyagárak, ami azt jelenti, hogy rövidesen kb. 65%-os drágulási hullám fogja sújtani az országot, amihez képest —minden bizonynyal— a szibériai hideg áramlatot életre serkentő langyos fuvallatnak fogjuk tartani. “ A természet nem politizál és a tél nem a konvencióra szavazott..." — állapítja meg nagyon találóan a România Liberă, hiszen a fővárosi Polgármesteri Hivatal és a kormányszékház között ingázó miniszterelnököt az időjárás, no meg a gazdasági válság viszontagságai nyaktörő szaltókra kényszerítik, ő csorbasága ugyanis most vette észre, hogy nem jogart kapott a kezébe, hanem korbácsot és nem trónszék van alatta, hanem a Valutaalap szekere, amelybe igásként maguk a választópolgárok vannak befogva. Alighanem az egyik legnehezebb esztendő küszöbét léptük át: a boldog új évet a hatalom egyelőre meghatározatlan időre elhalasztotta. Bebizonyosodott, hogy az országvezetés ugyan változhat, a gazdasági helyzet marad, ültethetünk akárkiket a parlamenti és a minisztériumi bársonyszékekbe, a gyeplőket változatlanul a nemzetközi pénzintézetek tartják a kezükben, ők diktálják az iramot és nem számít, ha egyikünk-másikunk lepotyog az Európa felé dülöngélő kordéról; ha nem zsugorodunk babszem polgárokká, legfennebb beverjük a fejünket a szűkre szabott szociális alagutak kőkemény falába. Victor Ciorbea főhajcsár szerint nem drágulásról, hanem csupán az üzemanyagáraknak a nemzetközi léptékhez való igazításáról beszélhetünk. Ez rendben is volna, de nehéz megérteni, hogy amikor mindennek emelkedik az értéke, miért éppen a munkaerő ára marad változatlan? Olyan ez, mintha a ruha öltené fel az embert, mintha a kenyér harapna a szájba, mintha a cipő viselné a lábat... Óhajcsársága sietett megnyugtatni a kétségbeesetteket, hogy csak ne aggódjanak, mert a kormány erősíteni fogja a társadalmi vé- dobálót, ámbár — derűre ború — azt mondta: ebből nem akárki részesül, mert a segítségre nem szorulunk rá vala-mennyien. Ezt így kijelenteni nagyon könnyű, sokkal nehezebb viszont megállapítani, hogy kit /kiket nevezünk rászorulónak. Mikroszkóp alá helyeznek, kémlelik, hogy mennyire üres a gyomrunk, hány folt éktelenkedik a ruhánkon, gyermekünk miként viseli a szegénység alázatát? Persze — ahogy lenni szokott — másik oldala is van az érmének, hiszen köztudott, hogy a letűnt hatalmak szemétre dobott gazdaságpolitikájának a levét isszuk, hogy választási megfontolásból a Văcăroiu-kabinet ódzkodott az efféle, amúgy szükségszerű intézkedések meghozatalától, hogy az állami bevétel visszaesett és emiatt a nemzetközi pénzforrásokból egy fitying se csurrant-cseppent az utóbbi esztendőben. Ismét felütötte a fejét a gazdasági vegetálás, a régi kormány elkerülve a drágulás nyilvánvaló tünetét, a látszólagos pénzügyi stabilitás árát ugyancsak rajtunk hajtotta be a felduzzasztott adók, illetékek és a megnyirbált költségvetés révén... Reményt jelenthet, hogy talán az új csapat tisztába teszi a külföldi tőke emlőin felcseperedni próbálkozó hazai gazdaságot, hogy nem pazarolja erejét és főleg energiáját a veszteséges ágazatok mesterséges lélegeztetésére... Egyelőre azonban csak az bizonyos, hogy ismét húzunk egyet a nadrágszíjon, hogy Constantinescu szívhez szóló választási imádságain túl ebben az országban még mindig az a legolcsóbb, amivel Isten jóakaratából a szegény ember is rendelkezhet, a munkaerő. Minden egyéb, amit ezzel az erővel előállítunk, drágább. Biztosra vehető, hogy az elkövetkező két esztendő nagyon nehéz lesz, mert van annyi esze ennek a hatalomnak, hogy a népszerűtlen intézkedéseket mandátuma elején hozza meg, hogy aztán az eljövendő választások felé közeledve legyen ideje feledtetni azokat. Egyetlen jó jel, hogy az a kormányvegyület, amelynek imrstáron lakmuszként az RMDSZ is alkotóeleme, szemmel láthatóan igyekszik a román-magyar kapcsolatok normalizálására. Ha csak annyit érünk is el a következő esztendőkben, hogy nem kapjuk majd a magyarságnak kijáró pótfricskákat, hát az is valami... ______________ _____________Pintér D. István ! Székely melodráma a 9. oldalon