Udvarhelyi Híradó, 1998. október-december (9. évfolyam, 77-103. szám)

1998-10-01 / 77. szám

A „partnerek“ színt Kedden újra felvetődött a­­ képviselőház harájában a 123. cikkelyre való visszaté­­­­rés lehetősége, de a másfél órás vitát követő szavazás eredményeként három - kettő arányban elvetették Asztalos Ferenc parlamenti képviselő azon javaslatát, hogy a cikkely napirendre kerüljön. A képviselő nem sokkal később a plénum­­ban újra előhozakodott a kérés­­sel, hivatkozva a múlt heti be-­­­adványra, amit a koalíciós íri frakcióvezetők is aláírtak. Kétórai vita után a „part- p­­erek“ szint vallottak... (a 3. oldalon) Pillantás a hűvösre (az 5. oldalon) Maganosítiak a Postabankot (a 4. oldalon) /Pi I I f o is) \-i m C(\\ I y V ^ l ® I I' L_X_y >____ y_,><__I I 1 i Ip^En^/ j—1 I O I j r I Q I n Íj rí 0 j j j G j / / Mn in fn Mn \\ I—I l~7 I—I QMlSlMlm É ■•■.;( FM i jj [[ d i I i J I f:J FelszámoLtak egy buszmegállót Amikor anyagi érdekelt­ségről van szó, minden ember jobban odafigyel ar­ra, hogy miként dönt az ilyen kérdésekben. Így tör­tént ez a székelyudvarhelyi Tanács múlt heti ülésén is, amikor a város gondjait szívü­kön viselők saját javadalmazá­suk szintjéről döntöttek (egyéb­ként a törvény betűje szerint). ******* Ez rendben is volna, csupán az kérdőjelezhető meg, hogy ami­kor a városlakót érintő kér­désről kell dönteni, miért uta­sítanak el olyan gyorsan egy-egy jobbító javaslatot? (az 5. oldalon) FÜGGETLEN INFORMÁCIÓS LAP • IX. ÉVFOLYAM 1998. október­­csütörtök • 77. szám • 1200 lej Hírtől hírig, hétről hétre kész a leltár Kedden a képviselőház oktatásügyi szakbizottságában ka­nócnak használták azt a törékeny szalmaszálat, amit Dia­­conescu parasztpárti elnök eredetileg azért dobott be, hogy az RMDSZ politikusai megkapaszkodhassanak ben­ne. Fittyet hányva megannyi koalíciós paktumra, juszt sem módosították a 36-os sürgősségi kormányrendeletnek a szenátus által elrontott 123-as cikkelyét, és ezzel Markó Béla csapatát teljesen lehetetlen helyzetbe hozták. A naci­onalista mutatóujj úgy látszik hatásosabb füldugó, mint a viasz, amit Odüsszeusz csepegtetett a fülébe, hogy megkí­mélje magát a szirének énekétől. A szakbizottságban egyet­len személy, a cikkely kiigazítását kezdeményező Asztalos Ferenc szavazott indítványa mellett, a többiek politikai ho­vatartozásra való tekintet nélkül ellenkeztek. A „partnerek" pedig siettek hátat fordítani az RMDSZ-nek, mint a vörösingesek Nemecsek Ernőnek, amikor kikecmergett a múzeumkerti tó vizéből, ahová azelőtt harsány röhögések közepette behajították. Diaconescu sűrűn vonogatta a vállát, Petre Roman pedig arról prédikált, hogy a magyar tannyelvű egyetem engedé­lyezése politikai öngyilkosság lenne számukra, merthogy „a választók ezt nem akarják". A demokraták frontembere bizonyára ismer valamiféle varázslatot, amelynek segítsé­gével holdvilágos estéken tereferélni tud az egész néppel, máskülönben honnan a fészkes fenéből tudná, hogy mit akar több mint tízmillió szavazópolgár? Amennyiben még­sem volna bejáratos ilyesfajta különleges szeánszokra, ma­gatartására egyetlen magyarázat lehetséges: fél a naciona­listáktól, mint ördög a tömjénfüsttől, és a rettegésben nin­csen egyedül — tehetjük hozzá —, tudniillik a mai hata­lomnak ez a legfőbb betegsége. Szeretne felzárkózni az eu­rópai standardokhoz, de csütörtököt mond valahányszor szembe találja magát az elvakult nemzetiértéssel és az or­todox fundamentalizmussal, amely önmagán kívül semmi mást nem tud elfogadni: magyarokra, németekre és más nemzetiségekre, homoszexuálisokra, prostituáltakra és egyéb kisebbségekre egyformán rásüti a megkülönböztető bélyeget. Ez a hatalom már egyáltalán nem az, amelyiknek mandátuma elején volt fikarcnyi lehetősége, hogy az orszá­got a NATO és az EU kebelére vonja. Ez a hatalom nem az, amelyikkel társult az RMDSZ — éppen ezért nem is lehet többé keresnivalója mellette. A 123-as cikkely helyreigazításának az elutasítása nyilván­valóvá tette, hogy az RMDSZ-t F­amupipőkének nézik a mostani koalícióban. Még a kormányzási szerepvállalás legelszántabb híveinek is be kellett látniuk, hogy csak az angolos távozás lehetősége maradt. Természetesen a kilé­pés nem oldja meg a hazai magyarság követeléseit, de a kormányzás sem oldotta meg, úgyhogy Markó Béláéknak immár nincs veszteni valójuk. Legalábbis az álommal szemben. A szervezett berkeiben más a helyzet. Tőkés László most utólag elhamarkodottnak tartja az SZKT ultimátumát: „Mindig azt hangsúlyoztam, ha kilépünk, ezt megfelelően készítsük elő, minél inkább szűrjük ki a lehet­séges veszteségeket. Azt várták, hogy a csernátoni fórumon megfogalmazzuk a kilépés igényét, s ezt igyekeztek meg­előzni. (...) Olyan feltételek fogalmazódtak meg, amelyek formailag jóformán teljesíthetetlenek voltak a románok szá­mára, így most nem tudjuk megfelelően megindokolni, mi­ért is lépünk ki... Most majd elverik a port az RMDSZ-en. Akár egy válóperben, ahol a felek kígyót-békát kiáltanak egymásra..." — nyilatkozta Tőkés és áttételesen fogalmaz­va lemondásra szólította fel Markó Béla szövetségi elnököt. Markó röviden reagált: „A tiszteletbeli elnök egyre több­ször mond ellent öngamának. Annak idején nem támogat­ta a kormányba való belépést, utólag azt állítja, hogy ez nem így van, most valószínűleg ismét azt fogja mondani, hogy nem támogattad...) A tiszteletbeli elnök jelen volt a kolozsvári döntés meghozatalánál is, és nem tudok arról, hogy fellépett volna, és éles, egyértelmű véleményt mondott volna erről a kérdésről..." Akárhogy is van kész immár a leltár. A hatalom emberei gyutacsot helyeztek a koalíció puskaporos hordójába, amelynek csupán egy apró szociális szikra kell, hogy tel­jes felfordulást eredményezzen. . .Pintér D. István

Next